Pesti Hírlap, 1887. március (9. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-01 / 59. szám

Budapest, 1887.____________________IX évf. 59. (2937.) szám._______________________________________Kedd, március 1. ... . , Szerkesztési iroda: Százalék, nen ^ Hirdetések Kiadóhivatal: /tÁínVpítN a kiadóhivatalban vétetnek fel Budapest, nádor-Utca 7. SZ., földszint, T'v/'XT THT'TT/' A T AT a TVTT A T't /*VUrfVI Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap PQJLITIK.AI N­APIL ban” v °KlS °l£ ?árÍ£' szétküldésére vonatkozó jelszó- A VU11 FXim V.' kan, bis, rue du Faubourg támlások intézendők. Montmartre. A választási visszaélések ellen. Mikor az országgyűlések tartamát három évről öt évre emelni a parlamenti körökben el­határoztatott, a meghosszabbítás indokai között nem az utolsó volt annak meggondolása, hogy ezáltal majd ritkábban nyílik alkalom a válasz­tásokkal űzött visszaélésekre, a nemzet zavarta­lan munkásságát is nyűgöző izgatottság fölidézé­sére, a nép erkölcseinek rontására. Mi teljesen méltányoltuk ez erkölcsi ala­pon nyugvó motívumot, de már akkor is kije­lentettük azt a meggyőződésünket, hogy ez egy­magában nem elegendő. Azért, hogy a vissza­élések csökkentessenek, nem az egyedüli, nem is okvetlenül szükséges, sőt nem is a legcélsze­rűbb mód a nemzeti akarat-nyilvánulás gyakor­lásának törvényben megállapított alkalmait gyé­­riteni s igy a nemzet leglényegesebb jogát az­által csorbítani, hogy igénybevételére nagyobb terminusokat tűzünk. Nem a legcélszerűbb, mert minél ritkább lesz a választási mozgalom, mint a zsilippel föltorlasztott víz, annál vehemensebbek lesznek a választások; s nem az egyedüli, mert hiszen a visszaélések csökkentésének sokkal jobb és biztosabb módja magukkal a visszaélésekkel való szigorú elbánás. Nem a szabadságot kell tehát megszorítani, hanem a vele való visszaélést sújtani. Akkor az mondatott, hogy ennek is meg fog jönni a maga ideje. Választásokat oly mó­don folytatni, hogy a társadalomnak egy egész osztálya tönkre menjen miatta s a nép lelküle­­tének erkölcsi alapjai minduntalan megrendülje­nek, s hosszú ideig csakugyan nem lehet. Igye­kezni kell a bajon segíteni s a kormányt ez a szándék komolyan foglalkoztatja. Apponyi Albertnek a választások szabad­ságának és tisztaságának biztosítását célzó tör­vényhozási intézkedések, továbbá a kérvény ál­tal megtámadott választások fölötti ügyekben a kúriai bíráskodás iránt beterjesztett interpellá­ciójára ma adott választ a belügyminiszter. Tisza Kálmán, mint belügyminiszter, a­ki a képviselőválasztásokat már négyszer vezette, maga tudja legjobban, hogy bizony a választá­sok alkalmával igen sok helyen fordul elő hiba a kréta körül. S bármit vessenek a szemére, sokkal lelkiismeretesebb államférfiu, semhogy e hibákat és visszaéléseket közönyösen nézné s érintetten hagyná a szemrehányás, hogy ezek nélkül talán többsége sem lenne. Lehet, hogy most, mikor ő van a hatalom birtokában, a hi­bák és visszaélések nagyobb része az ő pártjá­nak szolgál javára. De kétélű a fegyver s for­dulhat a kocka és akkor annak éle ellene is for­dulhat. De különben erkölcsi indokok is arra ösz­tönzik, hogy a visszaéléseket a lehető legkisebb korlátok közé szorítsa s erkölcsi bizonyosságot nyújtson az iránt, hogy többségét, mint a nem­zeti akarat többségének kifolyását, kétségbe vonni ne engedje. A mostani választások egyik kalamitása az az igazolási eljárás, mely a ház szabályaiban van körül­írva. Ezen a házszabályoknak egy­szerű revíziójával is lehet segíteni s a képviselő­ház a belügyminiszter javaslatára holnap fogja megválasztani azt a bizottságot, mely a házsza­bályoknak ez irányban való módosításával fog­­lalkozand. Az tény, hogy ha sikerülne az iga­zolási eljárást úgy állapítani meg, hogy a visz­­szaélések könnyebben legyenek kipuhatolhatók s megállapításuk esetleg a választás érvénytelen­ségét is maga után vonhassa, ez nagy gátja lenne a visszaélések terjedésének. Mondjuk, ha ez a házszabályok egyszerű revíziója által is elérhető, mint a belügyminiszter reméli, akkor a revíziónak már a legközelebbi választásnál is hasznát lehet venni. Más a vesztegetés, az itatás, az erősza­koskodás és tegyük hozzá: a felekezeti és nem­zetiségi izgatás. Ezeken házszabály-revízióval már csakugyan nem lehet segíteni. Ide törvény kell, s a miniszter azt kilátásba is helyezte. A törvény, mint mondja, nem lesz hosszú, s vá­lasztói joga felfüggesztésével fogja sújtani, a­ki azzal visszaél, akár ki legyen. Ha választó, ak­kor a választó, ha jelölt, akkor a jelölt, ha a kerület, akkor a kerület. A kérvénynyel megtámadott választások fölött a bíráskodásnak a kir. kúriára ruházása iránt Tisza nem ígért törvényjavaslatot. E tárgy­ban még mindig igen eltérők a fölfogások. So­kan a kúriai bíráskodásban a törvényhozásnak egy igazságszolgáltatási, habár legmagasabb fó­rum alá rendelését látják s ellenkezőnek tart­ják a parlament lényegével. Mások azt mondják, hogy a parlamentre is állani kell annak az igazságnak, hogy senki a maga ügyében igaz bíró nem lehet, idő fog lefolyni, míg ez iránt a nézetek tisztázódnak. Igaz, hogy a választási törvény elrendeli a kúriai bíráskodás behozata­lát. De az is igaz, hogy az ez iránti törvény­­javaslatot a parlament már két ízben is elve­tette. Most Apponyi maga fogja beterjeszteni a harmadikat. Hogy a kisebbség javaslatának jobb A „PESTI HÍRLAP” TÁRCÁJA. Kicserélve. —* A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Hosszas habozás után elhatározza magát. Fölveszi a fekete kabátot, végig simítja őszülni kezdő haját s a mint egy sereg utcán végig halad, a katonai ügyosztály hivatalos he­lyiségébe állít be. X. hivatalnok asztala előtt megáll s némi várakozás után, mikor az ide­ges hivatalnok kérdőleg tekint jámbor arcára, igy szól: — Kérem, tessék bevezetni a protoku­­lumba, hogy Mérges Menyhért nyugalomba vo­nult vendéglős, népfelkelő tisztül jelentkezik. És ha a protokulumnak van „megjegyzések“ ro­vata, úgy tessék oda beírni, hogy a lovas csa­patba kéri magát beosztatni. Az ideges hivatalnok, aki minden pillanat­ban hajlandó arra, hogy kitörjön és lármát csapjon, majdnem mosolyogva néz a nem éppen harcias megjelenésű jelentkezőre és azt mondja: — Jól van. Mérges Menyhért meghajtja magát és tá­vozni készül. Hanem azután meggondolja ma­gát. Bizalmasan oda hajol a hivatalnok orra elé, az egyik bajuszát félrerántja s ugy könnye­dén kérdi.­— Mikor kapjuk meg kinevezéseinket ? — Azt még nem lehet tudni, de a lehető legrövidebb idő alatt. Menyus kiegyenesedik, a bokáját összeüti s miután katonásan tiszteleg, oly ügyesen csi­nálja meg a hátra arcot, hogy a hivatalnok majdnem elkacagja magát. Kevélyen, erős léptekkel ér ki az utcára, a­hol úgy érzi magát, mintha egy kissé megválto­zott volna. Mintha a hivatalban egy sajátságos csere történt volna vele. Bement oda, mint egy nyugalomba vonult vendéglős és ki jött onnan, mint egy lovastiszt. Talán mint egy csatát próbált, ezer adósságot elszenvedett s leány­­szöktetésben nagy gyakorlattal biró huszárfő­hadnagy. És úgy lépett a jobb lábával, mintha azt akarta volna kikerülni, hogy megbotoljék a kardban. Mintha legalább is nyugalmazott har­cos lett volna, a­ki hozzá szokott ahoz, hogy kard verhesse a lábikráját. A­mint pedig ily léptekkel haladt a maga utján, egyetlenegy ló sem kerülte ki a tekinte­tét. Ravasz tekintettel, műértőleg nézett mind­annyira, olykor-olykor megfordulva, hogy job­ban szemügyre vehesse s igy teljesebb véle­ményt alkothasson róluk. Találkozott egy huszárral is, a ki Virginiát szitt s a kinek sarkantyúja pompásan pöngött a száraz aszfalton. Leereszkedő nyájassággal szólította meg s kegyesen a vállára veregetett. Mintha az az ő saját huszárja lett volna, a ki megnyerte tetszését. Megkérdezte tőle, hogy hová megy, van-e kedvese, szereti-e a tisztura­kat , s mikor a huszár, a ki nem tudta elkép­zelni, hogy kivel van dolga, megfelelt: adott neki egy ezüst forintost. — Igyék a tiszturak egészségére — mon­dotta neki és hozzá tette — ki tudja, mikor vágtatunk a muszka elé és vért iszunk be helyett. A huszár szalutált s abban a tudatb válaszolt, hogy valami nyugalmazott katona volt dolga. Ki adna más egy szegény húszat k is ezüst forintost. Menyus egy darabig utána nézett a szárnak s mikor mellette emberek haladt­­mintegy önkénytelenül is felkiáltott: — Mi lovas katonák. Azután bement egy útjába eső és Virginiát vett. Rágyújtott az egyik ,s a pöckösen a félszája szélére vágta, e leeresztette s úgy ment tovább a b­er - katona. Polgári ismerősökkel találkoz­n­k találta, ha megbiccenti a fejét, a­z emelve meg a kalapot. A katonákra go­san, sőt szeretettel mosolygott, mir­­a a gyermekére. A tiszturakban a kön­y­h­a és egyáltalában nem csodálkozott­­ az­n, ha az egyik vagy másik azt mondja Ivusz. Egy könyvkereskedés előtt­­i eszébe jutott neki, hogy vannak kator­ák. En­nek eszébe jutni, a kereskr­e menni és egy csomó könyvet ossze alá tiz perc műve volt. Mikor pedig kényesé r­endezett la­kásába jutott, elszégyelte Hogyan, hát egy lovas katona, a ki t­envedni szo­kott, puha támlásszékbe i .gát, a pamla­gon heverjen és dum­­ja magát ? Na, még csak ez kellene, asszony ? És előadja a feleségnek, a szobáját vassal kell bútorozni; vasi minden, kivéve a Lapunk mai száma 16 oldalit tartamaz.

Next