Pesti Hírlap, 1887. november (9. évfolyam, 300-329. szám)

1887-11-01 / 300. szám

A válság vége. Ki tudja, a parittyából kidobott kő hogy merre röpül és kit talál ? Seribe egy szellemes vígjátékában megmutatta, hogy egy oly csekély­ség, egy olyan semmi, mint egy pohár víz, világra szóló jelentőségű eseményeknek lehet szülő oka s után útfélen látjuk, hogy egymással rend­szerint semmi összefüggésbe nem hozható körülmények, hogy jutnak váratlan fordulatok közrehatásával egymással atyafisági viszonyba. Limouzinné egy kétes exisztenciájú as­­­szonyság Parisban, a­ki egyebek közt az embe­rek hiúságából is táplálkozik. Hiú bolond em­berek, fájdalom, még a fölvilágosodás jelen szak­iadéban is nagy számmal akadnak s még a köztársasági Franciaországban is tömérdeken találkoznak olyanok, a­kik üres címért, rangért, csillogó rendjelért jelentékeny áldozatokra is készek. Limouzinné asszonyság pedig évek óta űzött fogásaival valószínűvé tudta tenni a háj­­fejűek előtt, hogy neki magas összeköttetéseinél fogva tehetségében áll a becsületrend keresztjét a nyakába akasztani akár a Caligula lovának is, föltéve természetesen, hogy ellenszolgálata elég nyomatékosnak találtatik. Hát jól van. Liri Jainné asszonyságnál kiderítik, hogy rendjelekkel kereskedik, a­mi kétségkívül nagy botrány. De mi köze e Limouzinné-féle asszonyságok boudoirjának vagy szalonjának ahhoz, hogy Franciaországban mi­­niszterválság törjön ki, a köztársaság elnöke elhagyni készüljön az elizéi palotát­, hogy a pártok összezavarodjanak, hogy intranzigens és radikális republikánusok a többi republikánus ellen pártot üssenek a monarchistákkal, a köz­társaságnak halálos döfést készüljenek adni s ezzel oly zavarokat támaszszanak, melyekből a már úgy is régóta lesben álló s legújabban hatalmasan konspiráló orleanisták kihalászszák maguknak a rég áhított koronát ? Hogy illik ez össze? Hát úgy, hogy agyafúrt párttaktikának semmi sem lehetetlen. Mi már egyszer tiltakoz­tunk e helyen az ellen a frivól fölfogás ellen, mely egy kétségkívül aljas, de épen azért álla­milag üldözött üzelmet magának a köztársaság­nak kíván fölróni s nehány nyomorult exisz­­tencia tényéből magának a francia köztársaság­nak nyomorúságát akarja következtetni. Efféle általánosítást minden morális érzék elitélni kénytelen, a tisztességtelen pártérdek azonban meg szokta engedni magának. S mivel a francia köztársasági kormány­formának magában Franciaországban vannak a legnagyobb ellenségei, csoda-e, ha minden mó­dot és alkalmat megragadnak és kiaknáznak, a­mely előttük a köztársaság és legjobb hívei kompromittálására alkalmasnak látszik ? Hogy Caffarelt, a rendjelkereskedőt, a ve­zérkar másodelnökévé Boulanger nevezte ki, az a volt hadügyminisztert még nem keverte volna bele az affaírbe, ha ez a hiú ember maga nem hirdeti, hogy ez az egész rendjel­árulási hajsza tulajdonképen ő ellene van rendezve a kormány által. Így jutott ő bele a credóba, maga má­szott bele. Wilsont azonban ellenségei, vagy igazab­ban a köztársaság ellenségei mászatták belé, sokkal messzebb menő célzattal, mint az ő kü­lönben, is elég jelentéktelen személyének az el­­áztatása. Valami egészen ártatlan természetű le­vél, a­milyenben minden udvarias ember vála­szolni szokott azoknak, a kik levében megkere­sik, de a melyet Limousinné asszony, „üzlete“ érdekében állónak tartott asztalán fitogtatni, hogy láttassa az ő magas összeköttetéseit s rend­jelre éhes gimp­et fogjon vele, elegendő al­kalmul szolgált arra, hogy Wilson is a rendje­lekkel való üzérkedés elősegélése gyanújába ke­­vertessék. S hogy ne kapna az ilyenen mindjárt a botrányhajhász világ, kivált, ha az alatta rejtező politikai célzatot nem ismeri! Wilson, a köztár­saság elnökének veje, ki e minőséget arra hasz­nálja föl, hogy érdemrendeket szerez az arra érdemetleneknek, csak jól megfizessék ! A tör­vény s a tisztesség által tiltott módon használja ki szoros viszonyát az állam fejéhez s cudar utakon gazdálkodik ! Ah hisz ez pompás egy théma, ez még a párisi haute gout-nak is pikáns ! Szegény Wilson, egyszer csak látja, hogy kezdik gavallér-embernek nem tekinteni s hogy a tisztesség skáláján miként száll alább és alább. Szükségét látja, hogy appelláljon arra a közön­ségre, mely őt a törvényhozó testületbe bevá­lasztotta. Az általa kihirdetett gyűlésre azonban nem csak a jóakarói jönnek el, hanem talán még nagyobb számmal ellenségei s azok, a­ki­ket ezek küldöttek oda. A várt igazolás helyett zaj, lárma, botrány. Wilson a parlamentnél ke­res igazolást, annál a parlamentnél, melyben minden ember tudja, ő a köztársaság elnökének a veje s melyben nem csak az ellenpártok em­berei, de saját pártjának számos tagjai is titkos kedvteléssel nézik egy ilyen nagy dongó vergő­dését a pókhálóban. Pesti Hírlap IX. évf. 300. (3178.) szám,­u­dapest, 1887. Kedd, november 1. Elöfizetési árak: , évre . . . Hírt — kr. Félév­­3 . ■ ■ 7 » — » Negyedévre .. . 3 » 50 m tV hóra. ... 1 » 20 » . Egye s szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Buffajt nádor­ utca 7. sz. Zöldszim, hová tíz előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendő. POLITIKAI NAPILAP. A§) Szerkesztési Iroda, Budapesten, nádor­ utca 7. sz., L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak* Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A kaposvári mandátum. — A ,,P­esti Hírlap“ eredeti tárcája. — A képviselőház első számú mellékterme egy kis négyszögletű szoba, középen egy szintén négyszögletű zöld asztallal. Rendszerint itt verik el a port a megtámadott mandátumokon — azaz a mandátumok megtámadóin. Ma is itt tör­­vénykeztek a hírhedt kaposvári választás fölött. Nem kell hinni, hogy ez valami félemletes módon megy végbe. A főszerepet a négyszög­letű zöld asztal játssza. Az asztal egyik végében ül a biráló bizottság, az asztal két oldalán a tá­madó és védő ügyvédek, a még fenmaradt he­lyeken — körben és szerteszét — ülnek vegye­sen reporterek, képviselők, kiváncsiak. A biráló bizottságnak — a 3-ik — ma hat tagja vett részt az ülésen. Vargics Imre, az elnök (a­kit ismernek az olvasók a Scarron karcolataiból), Hannibal József, az előadó, ki az elnök jobbján ült, míg balról Jeltnek Artur alakja pirult, nem a somogyi választás, hanem szakállának színe miatt. Egyik szélről Rácz Atha­­náz unatkozott, rettentően, a­hogy csak egy petifikált mam­eluk tud, másik szélről pedig Horánszky jegyezgetett. A hatodik volt Eötvös Károly, a­ki folyton járt-kelt, hol eltűnt egy órára, hol visszajött, tette magát, mintha nem törődnék az egész históriával s végül mégis ő csípte meg a Széchenyi prókátorát egy olyan fogas kérdéssel, a­mibe az belezavarodott. A régi képviselők, a­kik már hozzá vannak szokva az eféle dolgokhoz, közönyösen veszik a tár­gyalást, nekik mindegy, akármit beszélnek az ügyvédek, ellenben az újak még nagy érdeklő­déssel kisérik azt, s mikor az egyik védő azzal aposztrofálta a bíráló bizottság tagjait, van-e közöttük egy is, a­ki elmondhatná, hogy a vá­lasztás egy krajcárjába se került? — Jelűnek meghökkenve mondá: „Ugyan kérem, ne tré­fáljon.“ Az érdeklődő képviselők közül ott láttuk reggeltől estig Urbanovszkyt, az öreg Madarászt, Szalay Károlyt, Polonyit, Benedek Eleket, a kö­zönségben pedig Ivánka Zsigmondot. A jó öreg úr az egész tárgyalás alatt édesen aludt — de mindegy, azért mégis szitt egy kis hon­ti le­vegőt. A tárgyalás avval kezdődött, hogy a Szé­­chenyi-párt ügyvédei még 33 bizonyítványt ter­jesztettek be, melyekből az a meglepő eredmény tűnt ki, hogy Széchenyinek a mandátum nem került semmibe. Ellenben a Körmendyek bor­zasztóan vesztegeltek, sőt maga Körmendy osz­togatta a pénzt a falukban. A bizonyítványok azoktól származnak, ki­ket a Körmendyek avval vádoltak, hogy meg­vesztegették. Nem voltak híjával a humornak se a levelek. A németládiak avval védekeznek, hogy épen az ő falujuk csupa Körmendy-szavazatot adott s ha pénz lett volnak „annak nagyobb láttatja lenne“. (A kis hamisak!) Egy odavaló elöljáró pedig azt mondja, hogy tréfáltak mikor azt hirdették, hogy van pénz, ,,a balpártiak is tréfálhattak volna“. A lécen állítólag azt mondta volna Kör­mendy, hogy „Széchenyinek köszönhetik a vá­sárt, de van is köszönet benne, mert esik a vásár napján az eső s kívánja, hogy minden­­kit, a­ki Széchenyire szaraz­,­le­­­jön ki a hideg a választás napján.“ Egy Tauffer Sámuel nevű polgártárs hit alatt bizonyítja, hogy Körmendy egyszerre 60 krajcárt fizetett el zsemlére. (Nagy megdöbbenés.) Egy Francz József nevű hazafi bevallja, hogy őt Körmendy megvesztegette a negy­ven krajcárért. Sokkal erősebb váddal lépett fel Czompó József uram Magyariádról. Ez a derék férfiú azt vallja, hogy Körmendy avval téritette el a népet Széchenyi pártjáról, hogy Széchenyi Pesten épít­tetett egy palotát s egy pallérnak 50 ezer fo­rint borravalót adott, hogy az építési költségből 600.000 forintot a zsebébe csúsztat­hasson. A szentjakabi bíró azon panaszkodik bizo­nyítványában, hogy őt a balpárt „úgynevezett il­letlen kitüntetésben, macskazenében részesítette.“ És aztán persze a vádak fele arról szólt, hogy Körmendy avval fenyegetődzött: ha a bal­párt győz, elengedik az adót, ha a jobbpárt, visszajön a robot. Hanem a legnagyobb ágyút Márffy Emil somogyi földbirtokos, Széchenyi főkortese sü­tötte el, úgy látszik, ez a válasz a „somogyi le­vélre.“ Körmendy állítólag négyszemközt bevallá neki, hogy ő Somogyból és Slavonia egy részé­ből püspökséget akar csinálni s a képviselőség csak gradus ad Parnasszum neki — a somogyi püspökséghez. Volt még egy másik­­ennél komolyabb Lapunk mai száma 20 oldalt tartalmaz.

Next