Pesti Hírlap, 1888. február (10. évfolyam, 32-60. szám)

1888-02-01 / 32. szám

Budapest, 1888. X. évf. 32. (3269.) szám. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 fft — kr. Félévre VI. . . 7 » — » Negyedévre .. . 3 » 50 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádor-utca 7. sír földszint, hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszív­lamlások? intézendők.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerda, február­­. Szerkesztési iroda: Mapesten, násd­-Bea 7. S emelik­­ hová a lap szellemi részét illető' minden közlemény intézendő'. ,­­ Bérmentetlen levelek csak­ ismert kezektől fogadtatnak »i-s Kéziratok vissza nem adatnak­. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig: John F. Jones & Cie. Paris­ban, LI bis, rue du Faubourg, Montmartre, Bellum omnium. A párbaj a legrosszabb és legesztelenebb küzdelem, minden emberi küzdelmek között. Hogy nem jogi h­a­r­c, azt a gyerek is tudja. A jognak még árnyéka is hiányzik be­lőle. Szabályai csak a rideg egyenlőségen ala­pulnak. S eredményének sincsen semmi köze az igazsághoz. De nem hasonlít még a háborúhoz sem, melyet a „nemzetek párbajának“ nevez­nek, még pedig rosszul. A háborúban elvégre is a számra, művelt­ségre, közintézményekre, morális és fizikai bá­torságra előkelőbb nemzetek győznek. A hábo­rút már a békében megnyeri az a nemzet, melynek számerejéhez mért, vagy azt felülmúló érzülete, okossága, műveltsége és kiválólag har­cias tehetsége van. A győzelem itt logikai ered­ménye a nemzet erős és nemes tulajdonságainak s egy kis nemzet, ha életképes, legyőzheti a nálánál nagyobbat. A párbajban azonban, mikor a felek mér­kőzésre mennek, lefejtik róluk gondosan egyé­niségüket s a mennyire emberileg lehet, egyenlővé teszik őket. Intelligencia, ügyes­ség, tudomány, lelkesedés, mind, mind otthon maradhat. Ha egyik a kardban ügyesebb, pisz­tolyra mennek. S azt is úgy töltik meg, hogy kevésbé az ügyesség, mint inkább a v­é­g­e t-­­­e­n, a vaksors döntsön. A párbajban nem az ember küzd az ember ellen, hanem bizonyos szerves hústömeg egy másik szerves hústömeg ellen. S mennél inkább egyenlővé vetkőz­­tetik a két viaskodó felet, annál szebbnek és tökéletesebbnek tartják a párviadalt. Még a közönséges korcsmai vereke­dő­n is tökéletesebb emberi harc, mint a pár­viadal. Ott legalább az erősebb, ügyesebb vagy haragosabb emberek kedvükre k­everhetik a fe­jét a gyöngébbeknek, a málébbaknak és a ke­vésbé haragosaknak. Nem buzdítunk ugyan sen­kit ilyenre (hiszen úgy sincs rá szükség), de van valami az emberi lélekben, aminek a nyers erő és bátorság, de még az elvetemedettség is im­ponál a maga elementáris természetességében. S van valami igazság abban, hogy az emberi társadalom egybe­ragasztó szerei közt a szere­­teten és önérdeken kívül a vér is játszik, úgy hiszszük, jelentékeny szerepet. A párbaj azonban még a korcsmai vere­kedésnél is rosszabb küzdelem, mivel abban még az egészséges, durva izomerő és féktelen szenvedély sem tud érvényesülni. Valóban a párbaj nem „legitim gyermeke“ még az ököljognak sem, hanem csak faty­­tyahajtása. A durva középkori küzdelem dege­­nerált alakja csak, melyről le van fosztva még az is, ami legalább fizikailag imponálna. Egy óriási előítélet az. Egy, amaz ostobaságok közül, amelyeket nem örököltünk, hanem ma­gunk csináltunk magunknak. S a párbaj azonfelül egy oly előítélet, mely az egyénekben bűnöket nevel s a társa­dalmat is megkárosítja. A mai ifjúság például, mely a nyilvános párbajok hatása alatt nevelkedik, durva és bár­dolatlan lesz, mire felnő. Most még csak üres és pökhendi. Az egyes nyilvános affairek pedig nem bírnak közvetlen erkölcsi hatással, úgy, mint a többi közbotrányok. Az összeütközés ren­desen valamely tanulságos és megoldásra váró kérdés fölött történik ugyan, de amint a felek a „lovagias útra“ lépnek, attól kezdve mindenki gondosan befogja a száját. S mikor a vér már kiontatott, senki sem tér többé vissza arra a kérdésre, hogy miért? A közérdekű kérdés nincs megoldva, hanem el van tusolva a vérrel. A párbajnak a közéletre nézve tehát még annyi haszna sincs, mint egy csúnya bot­ránynak. És mindezeken felül, mi még abban a szerencsétlen helyzetben is vagyunk, hogy miná­­lunk a párbajt a szélsőségekbe viszik. Barbárabbá teszik azt, a­mi már magában véve is eléggé barbár. Ostobábbá azt, a­mi anélkül is szerfölött ostoba. Ha legalább meg bírnánk elégedni a becsü­let-reparálás ama mértékével, m­elylyel a fran­ciák és például a németek megelégszenek! Vagy az olaszok és osztrákok. Ha csak akkor vív­nánk, mikor csakugyan igazi és másképen ki­­engesztelhetően sértést kell kiegyenlíteni. S nem verekednénk sokszor, legtöbbször akaratunk el­lenére. Azonban mi mindezt és minden alka­lommal megcselekeszszük. Erre szorít egyfelől a k­a­'­­z f­e­lf­o g á­s, melynél kegyetlenebb a műveit és félműveit nemzetek közt most nem létezik. A mi fölfogásunk ugyanis a következőket írja elő, még­pedig megfigyelendő érc-rideg­séggel : Minden sértésért meg kell verekedni, te­kintet nélkül a személyre, ha az tisztességes és tekintet nélkül a helyre, a­honnan a sértés szár­mazik. Meg kell verekednünk még azon hatósági személylyel, bíróval, sőt miniszterrel is, a­ki valóságos vagy állítólagos becsületünket érinti. Aki nem teszi, az gyáva. Sértés pedig mindaz, a­mit bárki arra magyarázhat. Bocsánatot kérni nem illik. Magyarázatokat elfogadni még kevésbbé. Immunitás a párbajban nincsen. Képviselői minőség, közhivatal, vagy ügyvédi állás, senkit sem ment. Továbbá a sértő állítást bizonyítani nem szabad. Előbb verekedni kell s akkor az ember a pisztolyt vagy kardot megvetőleg odadobhajta ellenfele lábaihoz. Ez a „kiállás“, melyet a nemzeti kaszinó hozott be. A párbajbuóságnak vagy becsületbíróság­­nak sem illik lesújtó ítéletet mondani senkire. S nem illik egy ilyen ítéletet kérni, mert annak olyan színe van, mintha félnénk a párbajtól. Különben bármely ítélet legyen, az ellen­felet rá kell kényszeríteni a párbajra. „Gyává­nak“ kell kijelenteni, vagy megbotozni stb. Nézzünk csak vissza! Eddig minden nyi­latkozás és bíráskodás hiába való volt. A vége mindennek csak párbaj lett mégis. A nagy esetek közül csak a Károlyi-Zichy F. Viktór­iáté afi­ airet hozzuk föl. Újabban a Deaewify-iBi­­­i. In­ limtSSS Márai esetet. S ezek közt is egy egész legiónyi más példát lehetne felhozni, a mikor a közélet szinterén hétszámra úszott a piszok s úszott mindaddig, míg vér nem vegyült közibe. Ettől azután lehiggadt. Verekedni kell tehát vakon és mindenért Ezt mondja a mi lovagiassági szabályunk. Ha két ur jön szobánkba s udvariasan meghajtja magát, nem is kell kérdezni mit akarnak, csak azt kell mondani: — Szolgálatukra állok uraim! Segédeim, egy óra alatt megnevezem. A ki ezt a vaslogikát nem tudja levonni a mi közfelfogásunkból, az lehet ugyan igen tisztességes és jóravaló ember, de annyi baja lesz neki, hogy be kell adnia a kulcsot hamar. Gyávának nevezik , bottal mennek rá, beszennye­zik. S elvégre is a kardhoz vagy pisztolyhoz menekül. Egy rettenetes törvény ez, de miná­­lunk és ma: törvény. Hogyan jutottunk ennyire, az más kérdés, de itt vagyunk! S még mindezeken felül a katonák­ka­l és tartalékos tisztekkel való érintkezés is új kényszert helyez fölénk. Ezeknek muszáj verekedni mindenért. A waffenrock és polgári kabát közt teljes ellentét van a nélkül is. Ha katonatiszt verekszik polgári egyénnel, nemcsak, hogy magyarázatnak nincs helye, de azonfelül a­­polgári egyént (de csakis ezt) még be is csukják. Tehát nem csak törekednie, de még becsukatnia is muszáj neki. A­ b­ü­ntető törvény nem menti föl azt, a­ki katonával verekszik, holott ez büntetlen marad. C­íme ezekből a szempontokból­ ítéljük meg azon ali­ak­et is, mely Eötvös Károly és Vadnay Andor orsz. képviselők közt kitört. Ebben az esetben minden érvényesül, a­mi csak gonosz, kivetendő és ferde van, akár a közfelfogásban, akár a törvényes intéz­ményekben. Eötvös egy, nem is közvetlen sértő meg­jegyzése, melyet mint védő, fele jogvédelmében mondott, Vadnayt kihívásra ingerli. A párbajbíróság kijelenti, hogy az ügyvé­det fedi az immunitás. De e bíróság csak raisom­h­oz s nem mer vagy nem akar e konkrét esetben nyilatkozni. Rajta van a közfelfogás vaskeze a bíróságon is. Eötvös erre egy levélben kijelenti, hogy szavait nem vonatkoztatta Vadnayra s őt meg­sérteni nem akarta. Ez mind nem elég. Vadnayt mint polgárt kényszeríti a közfelfogás s mint katonát kény­szeríti a tiszti kardbajt. Eötvös ragaszkodik logikailag helyes álláspontjához s mégis olyan szinben állítják őt a közönség elé, mint a­ki nem mer verekedni. Pedig már ő is verekedett eleget. íme egy eset, a­hol sem sértés, sem ko­moly verekedési szándék, sem gyávaság nincsen s mégis összebonyolódott. A társadalom keze, a nyilvános durvaság, a közkegyetlenség és a törvényes ferdeség bonyolította össze. Lesz-e most már ebből párbaj, azt nem tudjuk. Nem is vágunk eléje. De oda kell álltanunk az esetet a közönség elé, szó- Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next