Pesti Hírlap, 1888. július (10. évfolyam, 202-211. szám)

1888-07-22 / 202. szám

■MH Budapest, 1888. X. évf. 202. (3439.) szám. Előfizetési arab: Egész évre ... 14 k­t — kr. Kiadóhivatal: Budapest filior­itta 7. ss„ földszint, hová az előfizetések és a lap Szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Félévre . 11 . , 7 Negyedévre 7, * 3 Egy hóra: 7 . , 1 » — » » 60 » » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Vasárnap, Julius 22.­ Szerkesztés! iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető­ minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A kegyvesztett. Aligha igaz, hogy vannak korszakok, me­lyek meddők nagy tehetségek tekintetében, akár államférfiul, akár katonai geniere gondolunk. Ellenben teljesen való, hogy bizonyos korsza­kok hasonlíthatlanul kedvezőbbek a nagy tehet­ségek kifejlődésére és érvényesülésére nézve, mint mások. A talentum olyan mint a növény, mely­nek fejlődése kedvező feltételekhez van kötve. Kibontakozik, magasra nő, megizmosodik, illa­tos virággal vagy zamatos gyümölcscsel szolgál, ha fejlődésére nézve a talaj- és éghajlati viszo­nyok, napsugár és nedvesség kedvezőek. De elcsenevészedik, röghöz közel marad és elsat­­nyul, ha minden tényező hátráltatja fejlődését. Nem igazság, csak sokak által gépiesen ismételt frázis, hogy minden nagy tehetség végre utat tör magának és fölküzdi magát arra a helyre, melyet elfoglalni méltó. Ellenkezőleg : sok talentum fölismeretlen marad s a jelenték­telenség árnyékában rejtőzik, mert a viszonyok hatalma nem hozza napfényre. A francia forradalom nélkül, melynek kö­vetkezményei az európai háborúk szakadatlan sorára vezettek, ugyan mi vált volna azon fér­fiakból, kik a legalantasabb helyekről küzdötték föl magukat a francia katonai gloire hírneves és ünnepelt képviselőivé? Hoche, Desaix, Lan­­nes, Ney, Soult, Murat, Mortier, Junot,­ Mar­­mont és egész sora a köztársaság és az első császárság hadvezéreinek, ugyan minő pályát futottak volna meg a forradalom nélkül, mely ezen egykori közkatonáknak és altiszteknek tért adott tehetségük érvényesítésére ? Valószínű, hogy a királyság alatt sokan közülök talán had­nagyi rangra sem jutottak volna el. Vagy mi lett volna magából Bonaparte Napóleonból, ha Franciaország akkor a béke korszakát élte volna át? A valóság tehát az, hogy a tehetséget, sőt a génjét is a viszonyok fejlesztik. Láttuk sza­badságharcunkban, miként tűntek fel hirtelen addig ismeretlen katonai és adminisztratív ta­lentumok, miként váltak nyugdíjazott vagy a hadsereg kötelékéből kivált hadnagyokból és századosokból győzelmes hadvezérek. Szerencsés adomány, ha uralkodók, minisz­terek és hadseregek parancsnokai föl tudják ismerni a hivatott tehetséget akkor is, midőn az a nagy tömeg előtt még az ismeretlenség homályában rejtőzik. Ha idejekorán odaállítják azon helyre, melyen használhat trónnak és nemzetnek. Ha nehéz feladatok végrehajtására milliók közül ki tudják szemelni az alkalmas férfiakat, I. V­i­l­m­os császár birt ezen adomány­nyal, mint kevés más uralkodó. Bismarckban megtalálta nagy miniszterét, Moltkéban a nagy hadszervezőt és hadvezért. A német birodalom hatalma és tekintélye minden szónál ékesebben bizonyítják, mily szerencsés emberismerő volt az agg császár. Pedig Bismarck herceg állam­férfim genfejéről még semmit sem tudott Európa, midőn Vilmos rábízta a porosz kormány veze­tését és Moltke gróf még nem nyert volt egyet­len csatát sem, midőn uralkodójának szerencsés keze odahelyezé őt a porosz vezérkar élére. Ezen elmélkedés, sajnos, nagyon is idő­szerű akkor, midőn báró Kuhn táborszer­nagy váratlan elmozdítása a hadparancsnoki állástól, eszünkbe juttatja, mily kevéssé érvé­nyesül hadseregünkben azon követelés, hogy az alkalmas férfiak az őket megillető helyre állít­tassanak. Vagy Kuhn báró elmozdítása csakugyan arról tenne-e tanúságot, hogy ezentúl más­ként lesz ? Hogy ezt elhigyjük, legelőször is arról kel­lene meggyőződve lennünk, mikép Kuhn tábor­szernagy nem képes megfelelni a hadtestpa­rancsnoki állásnak. Ez ellen azonban minden tiltakozik. Tiltakoz­nak e tábornoknak fényes fegyverzettei, a harcté­ren tanúsított stratégiai élele­­műsége, a hadsereg újjászervezése körül szerzett nagy érdemei. Til­takoznak szellemi üdesége és testi egészsége. Az a férfiú, ki 1866-ban csekély haderővel ön­állóan működve kétszeres túlerő ellenében fé­nyesen meg tudta oldani feladatát Tirolban, bizonyára biz oly képesítéssel a hadparancsnoki állásra, mint például — nomina sunt odiosa — Philippovics báró vagy Grünne gróf. Mit jelent hát akkor rendelkezési álla­potba való helyezése ? Kegyvesztést az általános felfogás szerint. A táborszernagy — bár érdemeit mindig el kellett ismerni — soha sem volt grata persona bécsi mérvadó körökben. S úgy látszik, hogy utóbbi időben, nem tudta mindenben helyeselni a legfőbb had­vezénylet köréből kifolyó intézkedéseket, minek híre eljuthatott Bécsbe. Sajnáljuk, hogy egyik leghivatottabb tá­bornokát — azt, kit katonai körökben egy nagy hadsereg vezényletére legalkalmasabbnak tar­tottak — így veszti el monarchiánk védereje. Ki lesz utódja? Kíváncsian várjuk kinevezését. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Forma dat esse rei. — A „P e­s t­i Hi r­l­a­p”­ eredeti tircája. — Mikor az ügyvédi irodámat megnyitottam, mindjárt a Gyurit, e derék ritka embert vettem be irodai szolgának s a szűz napokban együtt hallgattuk dobogó szívvel a kliensek lábcsoszo­­gását a folyosón, azaz dehogy hallgattuk, nem volt mit hallgatni, csak álmodoztunk felőlük. Mikor jön az első ? Ki lesz ? Hátha valami gróf lesz. Milyen ügyet hoz, zsírosat-e vagy csak valami „behajtást“. Ámbár hiszen az is jó. Ott állt villogó tisztán az íróasztal, rajta az aranykötésű perrendtartás, a pulpituson az index, a­melybe az első per fog bejegyeztetni, mellette a kék festékes bélyegző: „Farkas Ist­ván köz- és váltó-ügyvéd.“ Minden reggel azzal keltem, minden délben azzal léptem be az irodába : — Keresett-e valaki? — Senki — felel­gette Medve Gyuri nagy szomorúan. Ez így tartott vagy három hétig. Még csak egy macska se kaparászott az ajtónkon. Végre egy reggel ismét azzal a kérdéssel ébre­dek : „Nos van-e valaki Gyuri ?“ — Van tekintetes uram.­­— Kliens? — kérdem kigyult arccal, de félénk hangon. — Kliens — felelte halkan.­­ — Terringette. Küldje be Gyuri! — Itt áll már. — Hol ? Nem látom. — Én vagyok az. — Hát mi baja van ? — Megkövetem alásam, úgy fordult a so­rom tegnap óta, hogy meg akarok házasodni. — Meg akar házasodni? És kit vesz el? — Egy tisztességes hajadonnal esett is­­meretségem. Szobaleányzó itt a harmadik eme­leten. — Csak nem az a szőke, sugár? — De épen hogy az. — Csinos kis jószág. Nekem is tetszik. No azt okosan teszi. — Csakhogy nagy baj van ám. A házas­sághoz keresztlevél kell, nekem pedig nincs. — Hát el kell hozatni. — De honnan ? — Hiszen csak született valahol ? — Ha én azt tudnám. Anyám egy medve­mutogató komédiással kelt össze, mikor engem a szive alatt hordott, faluról falura, vásárról vásárra jártak, ki tudhatná azt, hol jöttem a világra, melyik anyakönyvbe jegyeztek fel s milyen né­ven? Mert a Medve Gyuri név bizonyosan a mostoha apám foglalkozásáról ragadt rám. — Jól van — mondom élénken — ez egy érdekes dolog. Brávó Gyuri, örülök ennek az esetnek. Látom már mi a teendő. Mindenekelőtt kozbizonyítványt kell kieszközölni a várostól, de még mindig felmarad az a kérdés, milyen vallású ? — Görög egyesült. — Bizonyosan tudja ? — Bizonyosan; anyám többször emlegette s gyakran oktatott vallási dolgokban. — Hány éves maga most? — Körülbelül harminc — harmincöt. Mert a forradalomra már emlékezem egy kicsit. Jó kedvvel ugrottam ki ágyamból öltöz­ködni. Az öröm csiklandoztatta meg szivemet. Hiszen van már dolog! Nekem is van már ügyem. Járhatok-kelhetek a hatóságnál, csap­kodhatom az ajtókat . . . Hanem egy felbukkant kétely egyszerre meghökkentett: — Gyuri jó lélek, nekem az a gyanúm van, hogy maga csak azért házasodik, mert nekem akar­ dolgot adni. Igaz, hogy végtelenül kívánkozom valamely megbízás után, de ilyen áldozatot nem fogadok el. — Nem, nem tekintetes úr. Higgye meg, szeretem a Marit és el akarom venni. — Becsületére mondja ? — Esküszöm. — No akkor mindjárt hozzá látok. Addig is bátran megtarthatják az eljegyzést. Még az­nap beadtam a polgármesterhez a korbizonyítvány kiadatása iránti kérvényt, ki­­magyarázván benne, hogy régenten az ilyen korbizonyítványokat a tárnokmester adta, de miután most nincs tárnokmester, ez a jog a magisztrátusra szállott. Elmúlt vagy négy hónap, de semmi válasz sem érkezett, nekiindultam hát a szorgalma­zásnak. — Hol van a védencem kérvénye és mi lett belőle? kérdem az elnökségnél. — Áttettük jogi vélemény kikérése céljá­ból az ügyészséghez. Rohantam az ügyészséghez. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next