Pesti Hírlap, 1888. augusztus (10. évfolyam, 212-241. szám)

1888-08-01 / 212. szám

Budapest, 1888. X. évf. 212. (344­.) szám. Szerda, augusztus 1. Előfizetési árak: : Egész évre . . . 14 írt — kr. Félévre 7. . E 7 » — » Negyedévre B • 3 » 50 * Egy hóra. 3 . . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest nádor­ utca 7. sz. földszint. hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendők. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz.­­ emelet,­­ hová a lap szellemi részét illető minden közlemény­­ intézendő. ‘ A Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel.': Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg- Montmartre. Hivatalos sikkasztások. Nehéz orcapirulás nélkül foglalkozni azzal az undok rákfenével, mely maholnap úgy fog már szerepelni a külföld előtt is, mintha a ma­gyar közigazgatásnak velejáró, organikus tarto­zéka volna. Alig múlik el év, hogy valami or­szágra szóló skandalum ki ne sülne a hivatalos pénzek kezelése körül. Szörény, Torontál, Krassó­ megyék nyitot­ták meg a sort, e kiválóan nemzetiségi ország­részek, a hol csak a pontos, becsületes admi­nisztráció s a gyors és olcsó igazságszolgálta­tás volna az egyedüli mód tiszteletet és rokon­­szenvet szerezni a magyar állameszmének s a hol néhány lelketlen ember üzelme, kellő ellen­őrzés hiányában, minduntalan talál alkalmat annak kompromittálására, a­minek épen ápo­lása végett ruházták föl hivatali tekintélylyel s tisztességes fizetéssel. Győr, Nyitra következtek a soron, mely utóbbi helyen csaknem az egész tisztikar benne volt a drágalátos üzelemben. Csongrád megye hasonnevű városában, ha jól tudjuk, két évtized óta nem tud tisztába jönni a számadások ügye . Szentesen az idén ítélték el a város árva­ pénztárnokát hivatalos pénzek­nek rendszeresen űzött sikkasztása miatt. Most Pest megye, az ország első várme­gyéje, a mintamegye van ismét soron a félegy­­házi eset­ miatt, melyet már lapunk ismertetett. És ez így megy sorra: az egyik botrányt még nem feledtük el s már sarkában van a má­sodik. Hová lesz az ország egy ilyen közigazga­tással, mely mellett az ily esetek nem hogy le­hetségesek,­­ mert lehetségesek egyebütt is,— hanem pláne napirenden vannak s bizonyára még megdöbbentőbb számmal merülnének föl, ha egy erélyes belügyér fáradságot venne ma­gának utána járni a dolognak s meglepné és alaposan megvizsgáltatná egyik-másik törvény­­hatóság, város, község pénztárát, mint a­hogy azt az igazságügyminiszter a bíróságokkal teszi. Az ilyen esetek sűrűsége csak azt bizo­nyítja, hogy közigazgatásunk minden ágazatá­ban gyökeres reformra szorul. Erről azonban hiába prédikálunk. S beérnek vele, ha a beteg adminisztrációnak legalább a legbetegebb ré­szeit orvosolnák valahogy. Tisza Kálmán belügyminisztersége idejében maga beismerte, hogy közigazgatási szerveze­tünknek a pénzkezelés a legsebezhetőbb oldala. S már 1879-ben fölhívta a vármegyéket, hogy vegyék revizió alá a pénzkezelésre vonatkozó szabályrendeleteiket s alakítsák át úgy, hogy az ellenőrzés sikeresebb legyen. Már akkor fölvettetett a kérdés, ha váljon észszerű és célszerű dolog-e egy technikai kér­désben, a­minő a pénzkezelés, az egyes me­gyékre bízni az elhatározást, hogy mindenik a maga gusztusa szerint, a többitől eltérőleg ke­zelhesse a közpénzeket? Hiszen igaz, hogy min­den megyének a legsajátabb érdeke a tiszta, pontos, becsületes pénzkezelés, de nagy kérdés, hogy mindenik eltalálja-e az alkalmas formát, mely aztán megteremti azt a szabatos és meg­bízható kontrolt, a­melyre törekedni kell. A mostani pénzkezelésnek az alapja a sze­mélybe vetett bizalom, mely igen jó lehetett abban az időben, a mikor csak igen kevés pénzt kezeltek s a mikor a „bene possessiona­­tus“ gentry viselte a közhivatalokat ingyen, ga­­vallérosan, úgy, hogy ha szükség volt reá, a magáéból pótolta a hiányt. Ma mások az idők, mások a viszonyok, mások az emberek. A hivatalnok ma ritkán gazdag, független vagyoni állású ember, s a hivatal nem a jól rendezett anyagi viszonyok tartozéka, sőt megfordítva: arra szolgál, hogy zilált vagyoni helyzetet segítsen általa rendbe­hozni az illető, vagy a­mi még gyakoribb eset, megéljen utána. Sok helyütt befészkelte magát a szédelgés, a demoralizáció az u. n. uralkodó osztályokba is s a tisztviselő személyi tulajdo­nai nem nyújtanak többé elegendő biztosítékot arra nézve, hogy minden körülmény között tiszta kezű marad. . / . ............ . . ! " .­­ Ez a kor nem a személyekben, hanem az intézményekben gyökerező, állandó és változha­­tatlan garanciákat követel, olyanokat, a­melyek ne csak azt tegyék lehetetlenné, hogy a lelkiis­meretlen tisztviselő megkárosítsa a közvagyont, hanem melyek őt még a saját maga gyönge­­sége ellen is védjék, előre kizárván minden visszaélés lehetőségét, a­mennyire ez emberileg lehető. Egységes elveken alapuló s mindenütt egyenlően alkalmazandó reformra van tehát szükség a megyei, városi és községi pénzkeze­lés körül. E reformot törvényhozásilag kellene meg­alkotni, mert azt egymástól eltérő helyhatósági statútumokkal megteremteni nem lehet. A m­ai pénzkezelés hibáit és hiányait tapasztalatból ismerő szakférfiak véleményének meghallgatásá­val kellene megalkotni az idevágó törvényjavas­latot, melynek koncepciójánál nem volna sza­bad visszariadni a merészebbeknek látszó újítá­soktól sem. Egy volt megyei alispán, utóbb képviselő, úgy az országgyűlésen, mint publicisztikailag is szellőztette azt az eszmét, nem kellene-e a A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Most az egyszer a divatról. *— A ,,P­e­s t­i Hi­r­l­a­p‘­ eredeti tárcája. — Egy szeretetreméltó hölgyismerősöm bo­­csátotta rendelkezésemre a következő, rendkívül előkelő kézből származó levelet. Páris, jul. 26. Kedves barátnőm ! Gyászfátyolozott hangon tudatom veled a nagy veszélyt, mely bennünket és a világbékét fenyegeti ádáz, nyitó forradalommal. Képzeld csak, ki akarják végezni a hosszú derekakat, melyeken önfeláldozó szeretettel csüggünk és divatba akarják hozni a rövid dereka­kat! . . . Hiába tiltakozik ez ellen termeteink kar­csúsága. A divat kérlelhetetlen. Az övét a mel­lig kell majd felvezetnünk s a ruhaaljat a de­rékra kapcsolnunk . . . Brrr Hja, a divat örökös szabálya az állhatat­­lanság, ítélj csak magad. Tavasz elején még bizonyára nem talál­kozott oly jellemes nő, kinek öltözéke alatt fe­hér (!) a­lsó szoknya lett volna, ha mindjárt Belgium összes maline és Franciaország összes valencienne-csipkéivel is lett volna az díszítve. Nos és most? Meg vagyok győződve, hogy egyikünk sem menne végig az utcán oly nővel, aki elég könnyelmű, hogy rózsaszínű vagy kék surah­­aljat viseljen. Nemde ? Egyedüli vigaszunkat a díszes övék képe­zik. Minap egynéhány igen kecseset láttam a gróf Pumpernickel német diplomata neje által rendezett nyári mulatságon. Valósá­gos écharpe-okat, melyek majd elől, majd ol­dalt, vagy hátul köttetnek meg. Promeneuse du Grand-Bou­­­e­­v­a­r­d marquisné például egy tartar-sauce-színű becses asztalterítőt viselt kecses derekán. De la Friponniére báróné csombé­­kokra kötött apró vörös serviette­kkel övezte körül magát, ami ízléses Pierrot-gallérjához igen jól illett. G­r­o­g­n­o­n hercegné pedig hímzett für­dőlepedőt csavart taille-ja köré és szerfelett ízléses elrendezéssel liliomokat és sárgarépákat váltakozva dugott eredeti övébe, ami általánosan örvendetes feltűnést keltett. A vörös szín határozottan az, mely jelen­leg a legnagyobb kedveltségnek örvend, mert tudvalevőleg ez a szin hat legjótékonyabban az éles, napsugaras világítás által bántott szem­idegekre. Azonkívül ez az a szin, mely eklatánsan hat a férfiakra is. Hogy a vörös öltözék ne legyen feltűnő, fekete kertyüket, harisnyákat és cipőket kell hozzá viselni és, ha csak lehetséges, halvány­vörös hajat. A szemöldök szintén fekete legyen. Ami a kalapot illeti, ez fekete szalma vagy lószőr legyen, vörös virágokkal díszítve. A Bavardaise vicomtesse birtokán megtartott kirándulás alkalmával Harl­y­ Burly lord felesége viselte a legeredetibb, de egyszersmind legválasztékosabb ízlésű kala­pot. Ez a kalap megfordított és félretaposott bocskort ábrázolt apró vereshagymákkal, gyöngy­virágokkal és varangyosbákákkal díszítve. Általában a kalapok kissé fantasztikus formákat mutatnak és lehetetlen csak egyet is felmutatni, mely a többiek előnyére vagy hátrá­nyára lenne, mely a többieket ízléses összeálli­­tás tekintetében túlszárnyalná. Nem szabad megfeledkeznem Mata- F­u­e­g­o­s spanyol grófné kalapjáról sem, mely­ről a trouville-i fürdőből kaptam tegnap táv­irati leírást. Ezen korszakalkotó fej dísz egy ki­vájt fél-görögdinnye alakjával bir. A tetejébe aranyozott pávától­ van dugva. Ezen tollat apró természetes madárfészkek veszik körül, melyekből kitömött verébfiak kandikálnak ki nyitott csőreikkel, mintha csak az anyáikat várnák. A fészkek alját egy gilisztákból alakí­tott monogramm disziti. A kalap széleiről béka­­nyál csüng le, meglehetősen sűrű fátyolt ké­pezve. Ezen kalap mintáját mielőbb megküldöm neked és nem kételkedem, hogy nálatok otthon is nemsokára felkapják a lady Harry-Burly ál­tal teremtett és az utánzásra annyira méltó divatot. Fiatal leányoknak nem ajánlhatom eléggé az u. n. „ernyő-kalapok‘‘-at, melyek megérde­melt közkedveltségnek örvendenek. E kalapok kifordított ernyőhöz hasonlítanak; minden egyes Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next