Pesti Hírlap, 1888. szeptember (10. évfolyam, 242-270. szám)
1888-09-25 / 265. szám
2 ellenzéki állást képviseltek, kiemelik a megboldogultnak „nemes, nagyszivü, hazafias lelkületét“, mely irataiban nyilvánul. A német egységért való lelkesedése, mely minden sorában lángol; az eleven tevékenység és szívós erély, melyet tervei megvalósítására kifejtett ; a szép, tiszta emberi tulajdonságok, melyeket elárul; a jövendő uralkodói hivatásával járó nagy kötelességek meleg fölismerése, az e hivatásból eredő nehéz föladatokkal való beható foglalkozás, — az most mind méltánylásra talál a sajtó azon részében is, mely nem tartozott az elhunyt császár támogatói közé s melyet most mintha bűvös hatalma alá hajtott volna az elköltözöttnek a sírból visszalátogató szelleme. Elismerik, hogy a német császárság, a német birodalmi egység alig vált volna oly valósággá, ha a trónörökös annak nem csak lehetséges, de szükséges voltáról is meg nem győzi a nála hatalmasabbakat vagy legalább befolyásosabbakat. S ami ma a németeknek a legnagyobb aggódást okozza, a német egységnek intézményekben gyökerező biztosítékai, szintén könnyebben lettek volna mindjárt akkor, a birodalom megalapításakor megszerezhetők, a mint akkor, már 1870-ben a trónörökös akarta. Most aztán vitáznak a birodalmi minisztériumok fölött s törik a fejeket, mi lesz az 1870—71-ki vívmányokból, ha azoknak hordozója, Bismarck herceg kidől? Ha akkor hallgatnak vala a messzelátó trónörökös szavára, sok zavartól és nehézségtől kímélték volna meg magukat, melylyel most küzdeniök kell s fog kelleni még a jövőben is. Külpolitikai hirek. — szept. 24. A németesítés kudarca Pozenben. Közelebb említettük, mily erőszakos eszközökkel üldözi Oroszország a balti tartományok németjeit. A németek azonban jogtalanul panaszkodnak törzsrokonaik üldözése miatt, mert ők maguk sem külömbek a Deákné vásznánál. És úgy üldözik a lengyeleket, ha nem is olyan barbár módon, minthogy mégis műveltebbek. Csakhogy erőszakos németesítésük, saját beismerésük szerint, kudarcot vallott. Most ismét vissza kell nekik térniük a német kultúra békés, csöndes terjesztésére. A lengyelek (olvassuk a Berliner Börsen-Courirban) különben sem nagy előzékenységgel fogadták coloradói legelők — melyeken ezer meg ezer darab marha legelészget s melyek e hölgyeknek tulajdonai, virágzóbbak s jövedelmezőbbek, mint a férfitenyésztők által vezetett hasonló vállalatok, sőt Meredith asszonyt elsőrendű tekintélynek tartják marhatenyésztés, földmivelés stb. terén. A Nyugat vállalkozónői közt bizonyára a legsajátságosabb Tom kapitányné, Alaskában, mely Szibériával szemben fekszik s melyet néhány év előtt annektáltak az Egyesült államok. Tom kapitányné rendkívül rutt, igen kövér, negyven éven fölüli indusnő. Két férje volt, még pedig egyszerre; az egyiket el kellett csapnia, mikor a keresztény vallásra áttért. De nem csapta el rabszolgáit, kik cselédek gyanánt szolgálják Litkában, hol királyilag él, amit könnyen megtehet 20,000 dollár évi jövedelemmel, ami óriás összeg oly országban, mint Alaska. Bőr, szőrme és fogyasztási cikkek kereskedésével szerezte Tom kapitányné vagyonát, melyet napról-napra növel, minthogy kitűnő kereskedői szellem lakik benne. Igen természetes, hogy oly gazdag örökösnők, mint az amerikai hölgyek, kikről beszéltünk, könnyen találnak kérőket a világ minden részében. Azon amerikai nők névsora, kik francia, német, angol s más európai nemzetbeli férjhez mentek feleségül, a baltimorei híres Patterson kisasszonynyal kezdődik, ki Bonaparte Jerome hercegnek esküdött örök hűséget és a már említett Hammersleynével nyer egyelőre befejezést, ki Marlborough herceget bóldogító „igen“ szavával. PESTI HIRLAP 1888. szeptember 25. a német civilizáció áldásait s meg kényszerítették őket, hogy az orosz szomszéd ellen táplált idegenkedést átvigyék a németekre is, annál inkább, mert nem voltak elkészülve a tömeges kiutasításokra. A lengyelek a porosz uralom alatt álló tartományokban bizonyos tekintetben megerősödtek és sikerrel ellentálltak a germanizáló mozgalomnak. A porosz államminisztérium, miután kényszerrendszabályai meghiúsultak, más utat választott. Száz millió márkát vetett ki arra a célra, hogy a lengyel birtokosok telkeit megvásárolja s helyükbe német telepeseket tegyen. A lengyelek közt nagy izgalom támadt s hirtelenében egy mentő bankot akartak teremteni. De e terv meghiúsult. A pénzt nem hozhatták össze. De nem is kellett. Egyes lengyel birtokosok ugyan szívesen odaadták a porosz állam jó pénzéért birtokukat, de a porosz kormány korán örült a sikernek. Mert oly mértékben, ahogy a porosz telepítő bizottság vásárolt birtokokat, a lengyel parasztok is itj meg új telkeket vásároltak német birtokosoktól, akik aztán Sziléziába költöztek. Sőt oly helyekre is bevették magukat a lengyelek, melyek előbb tisztán németek voltak, így például Gutehoffnung német helység Nyugat-Poroszországban huszonöt német gazdaságból állt, ezek közül kilenc ma már lengyel kézen van. Bittersdorf és Grünewiese német községekben szintén tért foglaltak a lengyelek. A dolog természetében rejlik, hogy a telepítő bizottság csak oly földeket vásárolhatott meg, melyeket eddigi tulajdonosaik nem voltak képesek megtartani. Erőszakkal tehát semmire sem mehetnek a poroszok s maguk is jobbnak látják, hogy lehetőleg az iskola útján, békésen germanizálják Pozent és nyugati Poroszországot. Ez lassú, de biztos mód. Mikor ezeket a küzdelmeket olvassuk, mindig eszünkbe jut a szomszéd, aki a más háza előtt keresi a szemetet. Nálunk semmi erőszakoskodás sincs ama törvényességen kívül, mely az államnak és nyelvének megköveteli a megillető tiszteletet. A nagy protegáló Németországban azonban sok bűzlik. Az „áruló“ Bazaine halála. Madridból egy szófukar távirat két sorban csak annyit jelent, hogy Bazaine, az egykori francia tábornagy, 1870-ben a francia hadsereg főparancsnoka, Madridban meghalt. Persze ma már csak egy idejét múlt aggastyánról van szó, kinek emlékét úgyszólván már el is temette a feledés fövenye! Pedig mennyit emlegették, mint elindult meghódítani Németországot és vállalkozását úgy oldotta meg, hogy százötvenezernyi seregével Metz erődítményeibe szorítva letette a fegyvert, akkor, midőn a köztársasági kormány a legnagyobb lelkesedéssel és erélylyel fogott a nemzeti védelem szervezéséhez. Bazaine ezen válságos cselekedete a németek előnyére döntötte a hadiszerencsét, nem csoda tehát, hogy a mély gyászba borult, leveretett francia nemzet a kétségbeesés kérlelhetlenségével követelte az „áruló“ megbüntetését. A főparancsnok ellen valóságos hazaárulási pert indítottak, megfosztották katonai rangjától a halálra, majd kegyelem folytán 20 évi börtönre ítélték. Neje a szeretet leleményességével megszöktette börtönéből és vele együtt Spanyolországba menekült. Bazaine azóta visszavonultan, élt és csak a múlt télen emlegették újból, midőn egy eszelős francia meg akarta ölni s meg is sebezte. Bazaine tragikus sorsát saját magának tulajdoníthatá, bár nem volt oly mértékben áruló, mint azt a bűnbakot kereső ellenfelei hirdették, de mindenesetre nagy része volt a hazájára súlyosodó balszerencsében és ha sikerül i a történelemnek nevét az „áruló“ jelzőtől megtisztítani, egykori fényét és zománcát soha sem adhatja vissza. Az érdekes életpályának következő főbb mozzanatait említhetjük meg: Bazaine Ferenc szül. 1811. február 13-án Versaillesben, ahol atyja mint nyugalmazott katonatiszt élt. Az ifjú Bazaine 1831-ben mint önkénytes a 37. gyalogezredbe lépett be, s Algírba ment, hol 1833-ban alhadnagygyá nevezték ki. Ott több ízben igen kitüntette magát, különösen az 1835-ban rendezett expedíciónál. Egyszer meg is sebesült. Ugyanez évben, mint hadnagy, az egész francia idegen légióval együtt — amelyben Afrikában szolgált — átment a spanyol régenskirályné szolgálatába és három évig küzdött a karlisták ellen. 1839. június 27-én az idegenlégió a Pampelona mellett vivott csatában csaknem egészen tönkre tétetvén, Bazaine visszatért Franciaországba s a 7. gyalogezredbe lépett, s utóbb a „bureaux arabas“-ban alkalmazták. 1844-ben lett törzstiszt, s 1845-ben kapta meg a becsületrend tiszti keresztjét. A krími háború kezdetével, 1854-ben dandár tábornokká nevezték ki, s részt vett a szebisztopol küzdelmekben. Utóbb ugyanott várparancsnok lett. 1855. szept. 22-én hadosztálytábornok lett, s résztvett Kinburg ostromában. Az olasz háborúban, 1859 ben, az első hadtest parancsnoka lett, ő ostromolta Meregnanot, s június 24-én kiváló szerepet játszott a szolferinói ütközetben. A mexikói expedícióban (1862—64) nagy katonai hírnévre vergődött. Erély, ravaszság, becsvágy, bátorság jellemezték. Kezdetben Veracruz parancsnoka volt, utóbb Forey tábornok alatt az első hadosztály parancsnoka volt. 1863. május 7-én megverte Comonfort tábornokot Sant Lorenzo mellett. 1865. oktber 1-én Forey visszahivatván, ő vette át a fővezényletet. Az volt a főtörekvése, hogy a liberális párt vezérét, Donaldo tábornokot és Comonfort volt elnököt megnyerje. Midőn később Miksa főherceg Mexikó császárja lett, ez utóbbi intézkedései ellen dolgozott. Ugyanez időtájt házasodott meg; egy gazdag mexikói hölgyet vevén nőül, kinek családja az uj császári állam leghatározottabb ellenségei közé tartozott. Miksa császárhoz való viszonya egész a franciák elvonulásáig kétértelmű és feszes volt s az uj császár több ízben kérte föl III. Napóleont, hogy hívja vissza a tábornokot, de kérelmét nem vették figyelembe. Mikor végre Napóleon belátta, hogy Mexikóból el kell hívni csapatait, a francia haderő Bazaine parancsnoksága alatt csak a Veracruzból Mexikóvároson San Luis Potosiba vezető utat és ennek környékét tartotta, megszállva. 1867. tavaszán a francia csapatok visszavonulása megkezdődött. Március 12-én Bazaine csapatainak hátralevő részével Veracruzba ment. 1864. szeptember 5-én Bazaine tábornagygyá neveztetett ki s ezzel a szenátusba is meghívták. Bazaine volt az 5. hadtest parancsnoka, ahonnét a császári gárda főparancsnokává neveztetett ki. Az 1870 diki német-francia háború kitörésekor a 3. hadtest parancsnokságát vette át az úgynevezett Rajna hadseregben. A wörthi és spiecherni csata (1870. nov. 6.) után bekövetkezvén Mac-Mahon tábornagy hadseregének főosztása, Napóleon a Rajna-hadsereg főparancsnokává nevezte ki. Aug. 12-én Bazaine átvette a parancsnokságot s Metz felé vonta össze a csapatokat. Akkor ő rendelkezett a császári gárda, a 2., 3. és 4. hadtest, az 5. hadtest egy dandára és 6. hadtest negyedfél hadosztálya fölött. Összesen 225,000 ember állt alatta. Bazaine belátta, hogy a Mosel-vonalat lehetetlen megtartania s ezért a hadsereget a Maas felé vezette, ahol egyesülni akart Mac-Mahonnak Chalonnál oszlásnak indult hadseregével. A colombeguvilly-i és a mars-la tour-vionvillei ütközetek után azonban késleltette a francia sereg elvonulását. A német haderő Bazaine rajnai hadseregét a metzi táborba szorította be. Bazaine több ízben keresztül akarta törni azt az erős gyűrűt, amelyet a német hadsereg vont köréje. Augusztus 31-dikén nagy kitörésre határozta el magát észak-nyugati irányban. Egész éjjel szóltak az ágyuk a következő nap reggeléig, De a németek keményen visszaverték. Szeptember 2-árn Mac-Mahon hadserege is kapitulált Sedannál. Szeptember 4 én Parisban a császári uralom megdőlt. Ezen események híre figyelmeztetés volt Bazainenak, hogy nagyobb vállalkozásokra ne merészkedjék. Mivel azonban a sedani kapituláció folytán miden remény elveszett s mivel különben is az élelmiszerek hiánya folytán a csapatok közt betegségek kezdtek pusztítani, Bazaine 1870. október 27-én 173,000 emberével és egész felszerelésével megadta magát Frigyes Károly hercegnek. A kapituláció értelmében egész hadseregével hadifoglya lett Németországnak, őt magát Gasselbe internálták. A franciák azt vetették Bazaine szemére, hogy a kirohanásokat nem intézte kellő erélylyel, mert a császárság visszaállítása esetére hadseregét Napóleon számára akarta fentartani. Sőt Gambetta, az ideiglenes kormány hadügyminisztere, egyenes árulással vádolta Bazainet. A békekötés után Bazaine családjával együtt Genfbe költözött, később visszatért Franciaországba, ahol eleinte nem bántották, de 1872-ben hazaárulás miatt elfogták és haditörvényszék elé állították. E törvényszék elnöke Aumale herceg volt; a közvádat de la Riviére tábornok képviselte, Bazainet pedig Lachaud és fia védte. A 377 tanú kihallgatása után Bazainet egyhangúlag halálra és rangvesztésre ítélték ; Mac-Mahon elnök azonban föntartva a rangvesztést, a halálítéletet 20 évi fogságra kegyelmezte meg. Bazainet a St. Margherite sziget erődjébe zárták el, honnan azonban neje mexikói rokonainak segítségével kiszabadította. Azóta Bazaine előbb Belgiumban, majd Spanyolországban élt és teljesen távol tartotta magát a közélettől. Fővárosi ügyek. — A lipótvárosi templomépítési bizottság Alker Gusztáv tanácsos elnöklete alatt tegnap tartott ülésén megemlékezett Trefort Ágost elhunyt miniszterről, ki az egyházépítések terén is halhatatlan érdemeket szerzett, Bohn József biz.tag ecsetelte Trefort sokoldalú tevékenységének ez