Pesti Hírlap, 1888. szeptember (10. évfolyam, 242-270. szám)

1888-09-25 / 265. szám

2 ellenzéki állást képviseltek, kiemelik a meg­boldogultnak „nemes, nagyszivü, hazafias lelkü­­letét“, mely irataiban nyilvánul. A német egy­ségért való lelkesedése, mely minden sorában lángol; az eleven tevékenység és szívós erély, melyet tervei megvalósítására kifejtett ; a szép, tiszta emberi tulajdonságok, melyeket elárul; a jövendő uralkodói hivatásával járó nagy köte­lességek meleg fölismerése, az e hivatásból eredő nehéz föladatokkal való beható foglalko­zás, — az most mind méltánylásra talál a sajtó azon részében is, mely nem tartozott az elhunyt császár támogatói közé s melyet most mintha bűvös hatalma alá hajtott volna az el­­költözöttnek a sírból visszalátogató szelleme. Elismerik, hogy a német császárság, a német birodalmi egység alig vált volna oly valósággá, ha a trónörökös annak nem csak lehetséges, de szükséges voltáról is meg nem győzi a nála hatalmasabbakat vagy legalább befolyásosabbakat. S a­mi ma a németeknek a legnagyobb aggódást okozza, a német egységnek intéz­ményekben gyökerező biztosítékai, szintén könnyebben lettek volna mindjárt akkor, a bi­rodalom megalapításakor megszerezhetők, a mint akkor, már 1870-ben a trónörökös akarta. Most aztán vitáznak a birodalmi minisztériumok fölött s törik a fejeket, mi lesz az 1870—71-ki vívmányokból, ha azoknak hordozója, Bis­marck herceg kidől? Ha akkor hallgatnak vala a messzelátó trónörökös szavára, sok zavartól és nehézségtől kímélték volna meg magukat, melylyel most küzdeniök kell s fog kelleni még a jövőben is. Külpolitikai hirek. — szept. 24. A németesítés kudarca Pozenben. Köze­lebb említettük, mily erőszakos eszközökkel üldözi Oroszország a balti tartományok németjeit. A né­metek azonban jogtalanul panaszkodnak törzsroko­naik üldözése miatt, mert ők maguk sem külömbek a Deákné vásznánál. És úgy üldözik a lengyeleket, ha nem is olyan barbár módon, minthogy mégis műveltebbek. Csakhogy erőszakos németesítésük, saját beismerésük szerint, kudarcot vallott. Most ismét vissza kell nekik térniük a német kultúra bé­kés, csöndes terjesztésére. A lengyelek (olvassuk a Berliner Börsen-Cou­­rirban) különben sem nagy előzékenységgel fogadták coloradói legelők — melyeken ezer meg ezer darab marha legelészget s melyek e hölgyeknek tulajdonai, virágzóbbak s jövedelmezőbbek, mint a férfitenyésztők által vezetett hasonló vállala­tok, sőt Meredith asszonyt elsőrendű tekintély­nek tartják marhatenyésztés, földmivelés stb. terén. A Nyugat vállalkozónői közt bizonyára a legsajátságosabb Tom kapitányné, Alaskában, mely Szibériával szemben fekszik s melyet né­hány év előtt annektáltak az Egyesült államok. Tom kapitányné rendkívül rutt, igen kövér, negyven éven fölüli indusnő. Két férje volt, még pedig egyszerre; az egyiket el kellett csapnia, mikor a keresztény vallásra áttért. De nem csapta el rabszolgáit, kik cselédek gyanánt szolgálják Litkában, hol királyilag él, a­mit könnyen megtehet 20,000 dollár évi jö­vedelemmel, a­mi óriás összeg oly országban, mint Alaska. Bőr, szőrme és fogyasztási cikkek kereskedésével szerezte Tom kapitányné vagyo­nát, melyet napról-napra növel, minthogy ki­tűnő kereskedői szellem lakik benne. Igen természetes, hogy oly gazdag örö­kösnők, mint az amerikai hölgyek, kikről be­széltünk, könnyen találnak kérőket a világ min­den részében. Azon amerikai nők névsora, kik francia, német, angol s más európai nemzetbeli férjhez mentek feleségül, a baltimorei híres Pat­terson kisasszonynyal kezdődik, ki Bonaparte Jerome hercegnek esküdött örök hűséget és a már említett Hammersleynével nyer egyelőre befejezést, ki Marlborough herceget bóldogító „igen“ szavával. PESTI HIRLAP 1888. szeptember 25. a német civilizáció áldásait s meg kényszerítették őket, hogy az orosz szomszéd ellen táplált idegen­kedést átvigyék a németekre is, annál inkább, mert nem voltak elkészülve a tömeges kiutasításokra. A lengyelek a porosz uralom alatt álló tartományok­ban bizonyos tekintetben megerősödtek és sikerrel ellentálltak a germanizáló mozgalomnak. A porosz államminisztérium, miután kényszer­rendszabályai meghiúsultak, más utat választott. Száz millió márkát vetett ki arra a célra, hogy a lengyel birtokosok telkeit megvásárolja s helyükbe német telepeseket tegyen. A lengyelek közt nagy izgalom támadt s hirtelenében egy mentő bankot akartak teremteni. De e terv meghiúsult. A pénzt nem hozhatták össze. De nem is kellett. Egyes len­gyel birtokosok ugyan szívesen odaadták a porosz állam jó pénzéért birtokukat, de a porosz kormány korán örült a sikernek. Mert oly mértékben, a­hogy a porosz telepítő bizottság vásárolt birtokokat, a lengyel parasztok is itj meg új telkeket vásároltak német birtokosoktól, a­kik aztán Sziléziába költöz­tek. Sőt oly helyekre is bevették magukat a len­gyelek, melyek előbb tisztán németek voltak, így például Gutehoffnung német helység Nyugat-Porosz­­országban huszonöt német gazdaságból állt, ezek közül kilenc ma már lengyel kézen van. Bittersdorf és Grünewiese német községekben szintén tért fog­laltak a lengyelek. A dolog természetében rejlik, hogy a telepítő bizottság csak oly földeket vásárol­hatott meg, melyeket eddigi tulajdonosaik nem vol­tak képesek megtartani. Erőszakkal tehát semmire sem mehetnek a poroszok s maguk is jobbnak lát­ják, hogy lehetőleg az iskola útján, békésen germa­­nizálják Pozent és nyugati Poroszországot. Ez lassú, de biztos mód. Mikor ezeket a küzdelmeket olvassuk, mindig eszünkbe jut a szomszéd, a­ki a más háza előtt keresi a szemetet. Nálunk semmi erőszakoskodás sincs ama törvényességen kívül, mely az államnak és nyelvének megköveteli a megillető tiszteletet. A nagy protegáló Németországban azonban sok bűzlik. Az „áruló“ Bazaine halála. Madridból egy szófukar távirat két sorban csak annyit jelent, hogy Bazaine, az egykori francia tábornagy, 1870-ben a francia hadsereg főparancs­noka, Madridban meghalt. Persze ma már csak egy idejét múlt aggas­tyánról van szó, kinek emlékét úgyszólván már el is temette a feledés fövenye! Pedig mennyit emle­gették, mint elindult meghódítani Németországot és vállalkozását úgy oldotta meg, hogy százötvenezer­nyi seregével Metz erődítményeibe szorítva letette a fegyvert, akkor, midőn a köztársasági kormány a legnagyobb lelkesedéssel és erélylyel fogott a nem­zeti védelem szervezéséhez. Bazaine ezen válságos cselekedete a néme­tek előnyére döntötte a hadiszerencsét, nem csoda tehát, hogy a mély gyászba borult, leveretett fran­cia nemzet a kétségbeesés kérlelhetlenségével köve­telte az „áruló“ megbüntetését. A főparancsnok ellen valóságos hazaárulási pert indítottak, megfosztották katonai rangjától a halálra, majd kegyelem folytán 20 évi börtönre ítélték. Neje a szeretet leleményességével megszök­tette börtönéből és vele együtt Spanyolországba menekült. Bazaine azóta visszavonultan, élt és csak a múlt télen emlegették újból, midőn egy eszelős francia meg akarta ölni s meg is sebezte. Bazaine tragikus sorsát saját magának tulaj­­doníthatá, bár nem volt oly mértékben áruló, mint azt a bűnbakot kereső ellenfelei hirdették, de min­denesetre nagy része volt a hazájára súlyosodó balszerencsében és ha sikerül i­ a történelemnek nevét az „áruló“ jelzőtől megtisztítani, egykori fé­nyét és zománcát soha sem adhatja vissza. Az érdekes életpályának következő főbb moz­zanatait említhetjük meg: Bazaine Ferenc szül. 1811. február 13-án Versaillesben, a­hol atyja mint nyugalmazott katona­tiszt élt. Az ifjú Bazaine 1831-ben mint önkénytes a 37. gyalogezredbe lépett be, s Algírba ment, hol 1833-ban alhadnagygyá nevezték ki. Ott több ízben igen kitüntette magát, különösen az 1835-ban ren­dezett expedíciónál. Egyszer meg is sebesült. Ugyanez évben, mint hadnagy, az egész francia idegen légió­val együtt — a­melyben Afrikában szolgált — átment a spanyol régenskirályné szolgálatába és három évig küzdött a karlisták ellen. 183­9. június 27-én az idegen­légió a Pam­pelona mellett vivott csatában csaknem egészen tönkre tétetvén, Bazaine visszatért Franciaországba s a 7. gyalogezredbe lépett, s utóbb a „bureaux arabas“-ban alkalmazták. 1844-ben lett törzstiszt, s 1845-ben kapta meg a becsületrend tiszti keresztjét. A krími háború kezdetével, 1854­-ben dandár tábornokká nevezték ki, s részt vett a szebisztopol küzdelmekben. Utóbb ugyanott várparancsnok lett. 1855. szept. 22-én hadosztálytábornok lett, s részt­­vett Kinburg ostromában. Az olasz háborúban, 1859 ben, az első hadtest parancsnoka lett, ő ostro­molta Meregnanot, s június 24-én kiváló szerepet játszott a szolferinói ütközetben. A mexikói expedí­cióban (1862—64) nagy katonai hírnévre vergődött. Erély, ravaszság, becsvágy, b­­átorság jellemezték. Kezdetben Veracruz parancsnoka volt, utóbb Forey tábornok alatt az első hadosztály parancsnoka volt. 1863. május 7-én megverte Comonfort tábornokot Sant­ Lorenzo mellett. 1865. oktber 1-én Forey visszahivatván, ő vette át a fővezényletet. Az volt a főtörekvése, hogy a liberális párt vezérét, Donaldo tábornokot és Comonfort volt elnököt megnyerje. Midőn később Miksa főherceg Mexikó csá­szárja lett, ez utóbbi intézkedései ellen dolgozott. Ugyanez időtájt házasodott meg; egy gazdag mexi­kói hölgyet vevén nőül, kinek családja az uj csá­szári állam leghatározottabb ellenségei közé tarto­zott. Miksa császárhoz való viszonya egész a fran­ciák elvonulásáig kétértelmű és feszes volt s az uj császár több ízben kérte föl III. Napóleont, hogy hívja vissza a tábornokot, de kérelmét nem vették figyelembe. Mikor végre Napóleon belátta, hogy Mexikóból el kell hívni csapatait, a francia haderő­ Bazaine parancsnoksága alatt csak a Veracruzból Mexikó­városon San­ Luis Potosiba vezető utat és ennek környékét tartotta, megszállva. 1867. tava­szán a francia csapatok visszavonulása megkezdő­dött. Március 12-én Bazaine csapatainak hátralevő részével Veracruzba ment. 1864. szeptember 5-én Bazaine tábornagygyá neveztetett ki s ezzel a sze­nátusba is meghívták. Bazaine volt az 5. hadtest parancsnoka, a­honnét a császári gárda főparancs­nokává neveztetett ki. Az 1870 diki német-francia háború kitörése­kor a 3. hadtest parancsnokságát vette át az úgy­nevezett Rajna hadseregben. A wörthi és spiecherni csata (1870. nov. 6.) után bekövetkezvén Mac-Ma­­hon tábornagy hadseregének fő­osztása, Napóleon a Rajna-hadsereg főparancsnokává nevezte ki. Aug. 12-én Bazaine átvette a parancsnokságot s Metz felé vonta össze a csapatokat. Akkor ő rendelkezett a császári gárda, a 2., 3. és 4. hadtest, az 5. had­test egy dandára és 6. hadtest negyedfél hadosz­tálya fölött. Összesen 225,000 ember állt alatta. Bazaine belátta, hogy a Mosel-vonalat lehe­tetlen megtartania s ezért a hadsereget a Maas felé vezette, a­hol egyesülni akart Mac-Mahonnak Cha­­lonnál oszlásnak indult hadseregével. A colombeg­­uvilly-i és a mars-la tour-vionvillei ütközetek után azonban késleltette a francia sereg elvonulását. A német haderő Bazaine rajnai hadseregét a metzi táborba szorította be. Bazaine több ízben keresztül akarta törni azt az erős gyűrűt, a­melyet a német hadsereg vont köréje. Augusztus 31-dikén nagy kitörésre határozta el magát észak-nyugati irány­ban. Egész éjjel szóltak az ágyuk a következő nap reggeléig, De a németek keményen visszaverték. Szeptember 2-árn Mac-Mahon hadserege is kapitulált Sedannál. Szeptember 4 én Parisban a császári uralom megdőlt. Ezen események híre figyelmeztetés volt Bazainenak, hogy nagyobb vállalkozásokra ne me­részkedjék. Mivel azonban a sedani kapituláció folytán miden remény elveszett s mivel különben is az élelmi­szerek hiánya folytán a csapatok közt betegségek kezdtek pusztítani, Bazaine 1870. októ­ber 27-én 173,000 emberével és egész felszerelésé­vel megadta magát Frigyes Károly hercegnek. A kapituláció értelmében egész hadseregével hadi­foglya lett Németországnak, őt magát Gasselbe in­ternálták. A franciák azt vetették Bazaine szemére, hogy a kirohanásokat nem intézte kellő erélylyel, mert a császárság visszaállítása esetére hadseregét Napóleon számára akarta fentartani. Sőt Gambetta, az ideiglenes kormány hadügyminisztere, egyenes árulással vádolta Bazainet. A békekötés után Bazaine családjával együtt Genfbe költözött, később visszatért Franciaországba, a­hol eleinte nem bántották, de 1872-ben hazaáru­lás miatt elfogták és haditörvényszék elé állították. E törvényszék elnöke Aumale herceg volt; a köz­vádat de la Riviére tábornok képviselte, Bazainet pedig Lachaud és fia védte. A 377 tanú kihallga­tása után Bazainet egyhangúlag halálra és rang­vesztésre ítélték ; Mac-Mahon elnök azonban fön­­tartva a rangvesztést, a halálítéletet 20 évi fogságra kegyelmezte meg. Bazainet a St. Margherite sziget erődjébe zár­ták el, honnan azonban neje mexikói rokonainak segítségével kiszabadította. Azóta Bazaine előbb Belgiumban, majd Spanyolországban élt és teljesen távol tartotta magát a közélettől. Fővárosi ügyek. — A lipótvárosi t­e­m­p­l­o­m­é­p­í­t­é­s­i bizottság Alker Gusztáv tanácsos elnöklete alatt tegnap tartott ülésén megemlékezett Trefort Ágost elhunyt miniszterről, ki az egyház­­építések terén is halhatatlan érdemeket szerzett, Bohn József biz.­tag ecsetelte Trefort sokoldalú tevékenységének ez

Next