Pesti Hírlap, 1888. december (10. évfolyam, 332-360. szám)
1888-12-01 / 332. szám
Budapest, 1888. X. évf. 332. (3569.) szám. Szombat, december I. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. Félévre . •. . 1 7 » — » Negyedévre 7. . 3 » 60 » Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 3 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Buffauest nádor-utca 7. sz., furdítva, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszolámlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, a Máor-utca 7. sz„ L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelei, csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. A morál. Az annak idején annyira elhíresült bécsi vasúti szédelgő: Offenheim bünpörében egy érdekes epizód merült föl, mely akkor jól bevésődött az emberek emlékezetébe. Offenheim ellen tudvalevőleg nem bírtak elegendő jogi bizonyítékot előállítani, mint ez különben minden nagyszabású zsebelésnél előfordul A közvádló tehát moralitási indokokkal akarta kiegészíteni a gyanújeleket, abban a hitben, hogy az esküdteket ezáltal szigorúbb fölfogáselé hajlíthatja. A védőügyvéd ezt a momentumot, mely a büntetőper keretében csakugyan nem döntő, egy éles megjegyzéssel közömbösítette: — A morál ? A morál, t. államügyész úr, most nincsen napirenden! Offenheimot fölmentették s a mi a morált illeti, az még ma sincs napirenden, különösen a vasútépítéseknél. A politikában is hosszú, hosszú idő óta tegnap és ma volt először napirenden a morál, még pedig egy igen sajátszerü alakban, mint „erkölcspolitikai szempont“, aminek nincs ugyan semmi értelme, — s ez is azt jelenti, mennyire elszoktunk már ezen nagy szó tiszta fogamától — de ha zavarosan is, mégis a parlamenti vita fölszínére vetette valahára a politikai erkölcsök kérdését. Nem mintha ezelőtt teljesen kiment volna az az emberek lelkiismeretéből. A morál elvégre is azon örökkévaló emberi tulajdonságok közé tartozik, amelyeket sem elfeledni nem lehet, sem bűnhődés nélkül megsérteni. Még a legnagyobb gonosztevő lelkében sem apad ki teljesen a moralitás minden forrása s a bíróság sorompói előtt mindennapi látvány, mikor a bűntettes teljesen földerített cselekményét némely erkölcsös okkal, vagy legalább annak látszatával iparkodik takargatni. Azonban a moralitásnak, ha meg is van az mindig a társadalomban, vannak dagályai és apályai, mint a tengernek, vagy hullámzásai, mint a légkör nyomásának. S az az egy minden kétségen fölül áll, hogy nálunk akár a társadalmi, akár a politikai moralitás, meglehet Európa példája után, de főképen 1873. óta folytonos és növekvő depresszióban szenved. Egész irodalomnak való föladat volna az, hogy e nagy és sajnos tünemény okát és természetét megvizsgálja. S ekkor vizsgálat alá kerülne az a sokszor fölvetett vád is, hogy a parlamentáris kormányforma érvényesülése s a bourgeoisie és pénzhatalom föltolakodása idézte-e hát elő a közerkölcsök nagy elhanyatlását ? Tény azonban, hogy hazánkban a depresszió még ma is jelentékeny s hogy közsanyaruságaink, ellentéteink és szabálytalan fejlődésünk legnagyobb okai épen ebben találhatók föl. Nem is állítja senki, hogy a szinte szokásjoggá változott immoralitástól politikai intézményeink tisztán maradtak volna. Az adminisztrációban mindenesetre leginkább födve maradt a kor ezen bujkáló betegsége s valóban nem egy, de sok fiók Theseusnak, Perseusnak és Heraklesnek kellene közülünk kiemelkednie, míg egyáltalán reményünk lehetne arra, hogy a közigazgatásból, igazságszolgáltatásból, a közmunkákból, de még a többi igazgatási ágakból is kiüldözhetjük az erkölcstelenséget s ennek legfestettebb, de egyszersmind leghaszonhajtóbb S ezzel ruganyosan kelt fal székéről és az iróasztalán felhalmozott iratok közt turkált. — Nemrég jóizü levelet kaptam egy alföldi városból sok aláírással, melyben hazahívnak. De már nem is tudom, melyik város. — Mindenik hívná szívesen. — Jó jó, nem arról van szó . . . Ejnye, pedig még tegnap vagy tegnapelőtt kezemben volt. Szeretném önnek megmutatni. Azzal indokolják hazahívásomat, „mert a mi jó királyunk, Ferenc József mindeneket megpróbált és bizodalma immár csak a kormányzó urban vágyon.“ Az öreg úr szép tisztes arcát édes derültség öntötte el, mikor ezt elmondta, úgy nevetett, úgy kacagott, hogy a szemei is könnybe lábadtak. Ma az országházi folyosón beszélte el nekem Károlyi Gábor ez esetet, mint egy kedves naivitást. Pedig több annál. Idők jele. Ország hangulatát festő kép. A nép szivébe Kossuth mellé lassan-lassan bejutott a király is. S ha már ott összekerültek, nem nagy megerőltetésébe került ő kegyelmeiknek, akik a levelet aláírták, kifundálni, hogy az egyik kedvenc, a király nevében csalogassák haza a másikat, nemét, a korrupciót, ami pedig annál inkább meg van és annál inkább terjed, minél inkább tagadjuk. Ifjú Andrássy Gyula grófot, aki ezt a kérdést a fiatal kor nemesebb hevületével tegnap fölvetette, ma mindenfelé elnevezgették sárkányölő szent György lovagnak. A fiatal gróf tudni fogja, hogy ez tréfa. Az ő nevelése és az ő apja mellett a fiatal emberek már belátnak annyira a közügyek titkaiba, hogy a modern sárkány fejét nem lehet egyetlen csapással levágni, már csak azért sem, mivel annak ezernyi feje van és mindegyikben két sor mérges fog, a milyenekkel tudvalevőleg a mythosz sárkányai még nem bírtak. Ha azonban az ifjú gróf, a szabálytól eltérőleg, nem szédül meg a kevés becsű tömjénezéstől, de a tréfából s főképen a mai vitából — amelyet csakugyan ő indított meg — az igazi tanulságokat le tudja vonni, de csakis ekkor, még sok és nagy szolgálatot tehet hazájának. A rendszer, amelyben élünk s a gondolkozásmód, a mely bennünket körülvesz, mindenesetre könnyen élhiteti velünk, hogy képzelgő idealista — vagy ami most egyre megy: félbolond — az, aki a közügyekben a moralitás magasabb törvényeiből veszi az intuiciót cselekedeteihez. Szegény ember, polgár ember, névtelen ember, mindenesetre éhen vesz bele. A mi moralitásunknak, mint azt ma a t. Házban többször hallottuk, ma már csakis „szempontjai“ vannak. Mindazáltal a vagyonos, a nagy nevű és előkelő szüetésű ifjak, a legbölcsebb politikusok tanácsára sem választhatnának jobb alapot publicistikai működésükhöz, mint a szigorú, követelő és bátor moralitás alapját. A A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Haza híják az öreget. Károlyi Gábor gróf Kossuthnál járt a múlt héten. Vitte neki a székesfehérvári díszpolgári oklevelét szépen bőrbe kötve K. L. monogrammal, ötágú koronával díszítve. Károlyi grófot egy kicsit feszélyezte a nemesi korona. Mit fog ehhez mondani az öreg Kossuth ? Ő aki koronákat tördelt, ő aki teljes életében a címerbetegségből gyógyitgatta népét. S most ime megjelenik a neve fölé, mint valami kisértet, öt gúnyosan rávicsorított fogával a nemesi korona. Nagyon, de nagyon boszantotta a dolog Károlyit. S mindenféle mentségeket gondolt ki útközben, amit mondani fog. Ejd, a legkönynyebb lesz, a könyvkötőre sózni az egészet. De az öreg úr, amint megnézte s nyájas szavakkal megköszönte a koronázó város ajándékát, észre sem látszott venni a koronát. Mindegy, Károlyi már benne volt, elkezdte nagy fenékkerítéssel magyarázni azt a kis malheurt, ami a szép albumot érte a kompaktomnál. Kossuth elmosolyodott: — Hagyja el, kedves gróf. Csak soha nagyobb baj ne essék. Történnek ám velem még furcsábbak is. Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz. Katonai kihágások e század első felében. Évtizedek hosszú, fárasztó kutatásnak megértett gyümölcse az a nagy mű, mely utolsó két kötetével most nyert teljes befejezést: Jakab Elek, e nagyérdemű történetkutató és író „Kolozsvár története.“ Ha azt mondjuk, hogy ily óriási anyaghalmaz felhasználásával még aligha készült egyetlen monográfia is . Kolozsvár története az első, mely a rendelkezésre álló teljes adat felhasználásával készült, nem mondunk sokat. Annál nagyobb az érdem, mely a tények rendszeres, világos és könnyen áttekinthető csoportosításaiban nyilvánul. Városaink polgári fejlődésének egész sokoldalú képe jelenik meg itt erőteljes, szingazdag előadásban s nincs a társadalmi életnek egyetlen mozzanata sem, mely érdekes és tarka epizódokban ne világosodnék meg az olvasó előtt. Talán a legérdekesebbek egyike az a viszony, mely a nemzeti fejedelemség megszűnte után, a város szabad polgárságát oly gyakran hozta éles összeütközésbe a falai közt elszállásolt császári katonasággal, s mely jellemző adatokat nyújt ama kasztszellem kifejlődéséhez, melynek nyűgeit ma sem rázta le még egészen az osztrák hadsereg intézménye. Kolozsvár e század elején azonban, már a szellemi mozgalmak s a szabad kedély forrongó elemeinek természetes gyapontja volt s azok az eszmék, melyeket itt művelt és önzetlen polgárok vetettek el, a haladás, a nemzetiség és a szabadság oly termőfájává gyarapodtak, melyet — fájdalom — igen gyakran kiömlő honfivérrel kellett öntözni.