Pesti Hírlap, 1889. január (11. évfolyam, 1-31. szám)
1889-01-01 / 1. szám
Budapest, 1889. XI. évf. 1. (3598.) szám. Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 írt — kr. Félévre .' "3 • '» 7 * — » Negyedévre 13 . 3 » 50 « Egy hóra. . 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik.Pesti Hírlap KSH Könyvtár Kiadóhivatal, Budapest nádor-utca 7. sz., földszint hová az előfizetések és a lat szétküldésére vonatkozó felszólmlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP. /£T\ /VAl 1 *5S® / Kedd, Január. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz.. L emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones S Cie. Parisban, LI bis, rue du Faubourg Montmartre. Kérjük t. vidéki előnyei,uiiii£eT, hogy az illető postahivataloknál az előfizetést ideje korán annál inkább szíveskedjenek megújítani, mert különben a postahivataloknál rendesen bekövetkező újévi torlódás miatt a lap küldése fennakadást szenvedhet. Boldog új évet! Bizony ránk férne, hogy egyszer már olyan esztendőre virradnánk, melyre áldással gondolhatnának a népek milliói. De vájjon az, melynek első reggele ma viradt reánk, ez vajh ilyen lesz-e ? Hiszen ha a népek sorsát meghatározó események törődnének valamit a kalendárium időbeosztásával s ha azoknak a forró fohászkodásoknak, melyek egy-egy új év beköszöntésével oly sok millió kebelből fölfakadnak, lehetne valamely foganatja a világintéző erők megkérlelésére! De nincs! és a világ „forog keserű levében“ s bizonyos végzetszerüséggel peregnek le az események a maguk természetes útján, eltörülhetetlen okok méhéből fakadva s szükségszerű következményeket vonva maga után. Mit törődnek a nagy jelenségek, akár jók, akár rosszak, mit törődnek az események folyamai, melyeknek kezdete a megmásíthatatlan múlté, kimenetelük a kifürkészhetetlen jövőé, mit törődnek ezek azzal, hogy elejük és végek közé olyan napok jöttek, amelyeken egy megváltó s egy hétre rá egy uj esztendő születését ünnepli a világ? Haladnak a maguk utján s nem engedik magukat háborítani folyásukban. Egy nagyon szomorú, vigasztalan esztendő van a hátunk mögött. Igaz. Újat kezdünk. De ki meri magát azzal biztatni, hogy mindaz, ami a múlt esztendőt szomorúvá, vigasztalanná tette, szintén a hátunk mögött van már, hogy véget érte a tegnapi nappal s hogy nem jön át velünk a mával kezdődő évbe is, hogy annak is megkeserítse a napjait s tán még nehezebbé, tán még küzdelmesebbé tegye az ember nyomorult életét ? Átjönnek bizonynyal, mi velünk, akik az új évet megértük, a megelőző évek bűneinek kiérdemelt s önmagunk által okozott fájdalmai; a nehéz terhek, melyeknek viselésére vagy önkényt vállalkoztunk, vagy a viszonyok kényszerítő ereje halmozta vállainkra; eljönnek a sorscsapások, melyek talán vétlenül, érdemetlenül sújtanak s ha kísérőink lesznek mindazok a bajok, melyeket vagy az emberi természet belső gyarlóságai, vagy rajtunk kívül álló okok, politikai és társadalmi helyzetünk kapcsolnak lényünkhöz, hogy követőink legyenek elválaszthatatlanul, mint a testnek az árnyék. Az esztendő, az uj. De az idő a régi s a ma csak a tegnap folytatása. Nem biztathatjuk tehát se magunkat, se másokat azzal a reménynyel, hogy az évfordulón a világ is fordul s hogy az uj év talán orvosa lesz az előzője által okozott sebeknek. Sőt minden arra mutat, hogy újakkal fogja tetézni a régieket. Egész Európa fölött a bizonytalanságnak, a nyugtalanságnak valamely kérelmetlen érzete nehezül, mely megzsibbasztja a lépek tetterejét, elveszi alkotási kedvüket, lethargiába dönti s bizonyos várakozó állapotra kárhoztatja. A világ vár valamire. Mindenki érzi a helyzet tűrhetetlen voltát és sejti, hogy már nem lesz soká tartható. Valami megrázkódtatásnak látja elkerülhetetlen bekövetkezését, de nem bír fogalommal sem formájáról, sem arányairól, sem idejéről. Olyan korban élünk, amelyről azt mondják, hogy nagy dolgokkal vajúdik az idő. De meddig vajúdik ? Lehet, évekig még, de évtizedekig aligha már. Kétségbeejtő már gondolatnak is, hogy ily soká tartson ez a bizonytalan állapot, melyből kifelé vágjuk maiden s nem törődik vele, ha mindjárt katasztrófa lesz is, mely megváltja tőle. Béke van! Béke a trónbeszédekben, béke a kormányok biztatásaiban, béke a népek szíveiben. És mégis minden népet úgy állítanak föl, mint tábor szélére az őrszemet. Légy ébren, kémlelj és fülelj, kisérd szemmel a szomszédodat, adj jelt a legkisebb gyanús mozdulatra. Ha látod, hogy fegyveréhez nyúl, tartsd készen a magadét s ha gonosz szándékkal véled közelíteni, lőjj bele! Ez a jelszó Európaszerte. Mélységes béke idején. Hatalmas békeligák korszakában. Akkor, mikor dinaszták, kormányok, népek a béke vágyától vannak eltelve. Örökös gyanakvás, bizalmatlankodás s ennek nyomása alatt az életerő kimerülése, elviselhetetlen áldozatok, minden nagy alkotásra kedvetlenség és tehetetlenség. Hát tarthat ez sokáig így ? Nem kell szükségképen bekövetkezni a pillanatnak, amikor vagy egymásra robbannak a táborhelyekké változtatott országok, vagy erejükből kifogyva, ott roskadnak össze állóhelyükben, mint a akit a saját fegyverzetének súlya térít le a földre, anélkül, hogy az ellenség akár egy ujjúval is érintené. Leveszi-e rólunk a ma kezdődő év azt a roppant terhet, mely már úgy égeti a nemzetek testét, mint a Nessus inge Herkulest ? Hisz az Herkules volt, mégis összeégett alatta. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A reciprocitás. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Nagy tintaháboru és nagy szóáradat lesz nemsokára a katonai javaslatoknál. Újra fölelevenülnek a régi keserű dolgok. Azokat a víg és vegyesen szomorú históriákat, melyeket apáink átéltek, megint kikeresik a lomtárból. Egyszer az én keresztapámhoz, akinél mint gyermek növekedtem, úgy a szabadságharc végnapjaiban beállított egy muszka csapat, lehettek vagy nyolcan. Valószínűleg elmaradtak a főcsapattól, mely Kassa felé húzódott. Keresztapám épen künn a kapuajtóban állt, mikor előkanyarodtak a templom felöl, lóháton, villogó pikákkal. — Éhesek vagyunk, batyuska —■ mondá az egyik meglehetős szelid hangon — Hm . . . hm —ümmögött keresztapám rendes szokása szerint. — Sok baromfit látok az udvaron, batyuska — szólt a másik katona. — No hát gyertek be — rendelé az öreg. Zsuzsi, Panna, hol vagytok ? Vágjatok le egy-két tyúkocskát ezeknek a becsületes muszkaembereknek. A muszka katonák bejöttek s igen örültek rajta, hogy a keresztapám tudott velük beszélgetni. — Rátok nem haragszom. Ti kénytelenek vagytok vele. — ügy van, kénytelenek vagyunk. Bár otthon lehetnénk a mi gyermekeink, asszonyaink mellett. Nagy lakomát csapott nekik az öreg. Mellé egy fertályakós hordócskát kihozott a pincéből. Roppant jó kedvre kerekedtek. Muszka dalokat énekeltek, áldomásokat tartottak a keresztapámra, szidták az osztrákokat, dicsérték a magyarságot és ittak rettentő nagyokat. — Elkésünk. Nagyon elkésünk, fiuk, — figyelmeztette őket az egyik, akinek legnagyobb volt a szakálla. — Ej, mindegy az, Jaroslav! — filozofált egy tömpe orrú kozák. Honnan késünk el ? Miért hova siet az ember az ő földi pályáján ? A sir felé, Jaroslav. A sir felé. Honnan késünk hát el, Jaroslav ? — Hallgass te pópa. Utól nem érjük a sereget, ha mondom. A Blubica fáradt. A te lovad is fáradt. Ne prédikálj hát, pópa, hanem nyeregbe legények, egy, kettő, három ! . .. Mind a heten fölkaszmálódtak a lovaikra, de a tömpe orra makacsul leült a kis hordóra. — Van még az alján, — hörgő villogó szemekkel. — Nem jössz, Niki is ! — Nem megyek. Kutya vagy Nikolaj, ha nem jössz. — Utolérlek benneteket. — Igazán, nem jössz? — Veszszék meg, ha mozdulok. — No hát vessz meg! Elvágtattak, ott hagyták. Nikolaj ivott és egyre ivott, míg végre mámorosan elterült a földön. Szegény keresztapám elkezdte a fejét vakarni: — Ej, ej, már most mi az ördögöt csináljuk én ezzel a bolond muszkával ? Összeültek a nagy akácfa alá tanácskozni keresztanyámmal: ■— Tudod mit — mondá a keresztanyám, aki katonás bátor asszony volt — van egy éles konyhakésem, vágjuk el vele a nyakát. Hadd legyen ezzel is kevesebb az ellenség. — Bolond vagy — motyogott az öreg. — Ez az egy már el nem dönti a háborút. Talán tiszteletes úrtól kellene kérni tanácsot. Szaladj el kisfiam a tiszteletesért. Elmentem a tiszteletesért, aki kérdezte útközben, mi a baj? — Egy muszka van nálunk; a keresztanyám a nyakát akarja elvágni, a keresztapám meg nem akarja. Most mindyárt összevesznek. — És te hová szavazol, kis fiam ? — A nyakelvágásra. Mert akkor a pika meg a pisztoly rám maradna. A tiszteletes úr hátba ütött, majd lihegve futott udvarunkra, ahol megértvén a dolgokat, azt tanácsolta, hogy el kell a muszkát távolítani. — De hogyan ? — Föl kell a lóra ültetni, aztán hadd menjen pokolba, a merre a ló viszi. — De hátha valami baja történik és engem fog a cár okozni — sopánkodott a keresztapa. Lapunk mai száma 20 oldalt tartalmaz.