Pesti Hírlap, 1889. május (11. évfolyam, 119-149. szám)
1889-05-01 / 119. szám
Budapest, 1389. XI évf. 119. (3716.) szám. Szerda, május Szerkesztési Iroda: Bronzeien axax. H mm Budapesten, nádor-utca 7. sí., L említ, «gép évre . . . U frt — kr. Sp pH ____ hová a lap szellemi részét Vidéken^ 5 kr. gj jgy mjl || gj M f§ §f || § uli gj Kéziratok vissza nem adatnak Százalék nem adatik. H KiW II I III IBüHI Hirdetések Kiadóhivatal: a kiadóhivatalban vétetnek feL Bufapest, nádor-utca 7- Sí, fölcsönt, rrrTTZ AT TAT a TlTT A TU Francziaország részére pedig hová az előfizetések és a lap PÓT TTTK AT NA PI L A P 1°TM £ I?NES & ?áris’ (szétküldésére vonatkozó felszó- ^ bjs illlill Illái 1 “ lal ■ • J ban, 31 bis, rue du Faubourg támlások intézendők. Montmartre. föl&j PcfTl MIDI 1D Az információ. Szilágyi Dezsőnek, az uj igazságügyénnek pozsonyi választóihoz intézett leveléből minden ember meggyőződhetett, hogy ez egészen más nótát fű, mint az újdonsült miniszterek rendesen. Ezek, minden önbizalom dacára, rendesen megijednek a rájuk váró feladatok nagyságától és sokaságától, s mint a német mondja, olyan „kleinlaut“ programmokkal állnak elő, hogy az ember azonnal észreveszi: no ezek most attól tartanak, hogy nagyon is sokat fog tőlük várni a közvélemény, s igyekeznek lehangolni a hozzájuk kötött várakozást, amennyire csak lehet. Szilágyi nem így járt el. Tudta jól, hogy parlamenti szereplése teljesen följogosítja a nemzetet, többet várni az ő erejétől, mint egy kevésbé szereplő közönséges halandótól, a kit a vak sors véletlenül a miniszteri székbe ültetett. S róla tudtuk, hogy nem a véletlennek szeszélyétől kapta, de nagy tehetségével, hatalmas erejével, modern gondolkozásának súlyával, mondhatni elfoglalta azt a széket, a melybe beleült s hogy most rajta a sor igazolni a hozzá kötött várakozást azzal, hogy meg is valósítja, amit eddig inkább csak akademice propagált. És nem is lett kicsinyhitűvé, amikor aztán arra került a dolog, hogy testet adjon eszméinek. Ahelyett, hogy alá igyekezett volna szállítani a nemzetnek hozzá kötött várakozását, még inkább ő csigázta föl a nagyszabású eszméknek egész sorát napirendre tűző ama levelével, melyet választóihoz irt, s melynek bővebb kifejtését meg fogjuk hallani, ha előbb nem, az igazságügyi tárca költségvetésének tárgyalásánál. E levélben fontos reformok vannak fölemlítve, úgy a kodifikáció, mint az igazságügyi adminisztráció terén érintett, nem egy olyan dolog, aminek megvalósítása sok előkészületet és időt igényel. A büntető és magánjogi élet terén mutatkozó nagy hézagok pótlása, a közigazgatási bíráskodás szervezése, vagyis megalkotása (mert eddig nem volt), magának a minisztériumnak a reformja, a szóbeliség és közvetlenség behozatala, a királyi táblák decentralizációja stb., — mind oly alkotások, melyeket máról-holnapra fölfujni nem lehet s melyek előbb sok más előzetes intézkedést tesznek szükségessé. Mi ez alkalommal nem ily nagyobb szabású dolgokra óhajtjuk fölhívni az új igazságügyminiszter figyelmét, hanem oly intézkedésekre, melyeken esetleg egy rendelettel is és pedig minden előkészület nélkül segíthet, de amelyek látszólagos jelentéktelenségük mellett is nagy szerepet játszanak az életben s mélyen érintik az igazságot kereső felek s igy magának a jogszolgáltatásnak az érdekét. Ilyen pl. a bíróságainknál divó, úgynevezett „információ.“ Nem intézmény, mert törvény nem állapítja meg sehol, hanem a protekció, az egyéni és más jogosulatlan befolyás, hogy ne mondjuk, a baksis uralmának idejéből korunkra is átszármazott olyan uzus, vagy inkább abuzus, melyet szégyenlenünk és infám-kasszálnunk kellene mielőbb. Quod non est in actis, non est in factis. Régi szabály. Más alapon, mint bizonyított adatok alapján a biró nem hozhat igazságos ítéletet. S bármi nagy tekintélyű, befolyású, skátai hírnévnek örvendő, hatalmas úr legyen is valaki. — személyisége súlyát bírói arbitrium alatt álló ügy mérlegébe nem vethetni, mert ott egyedül az ügy igazságának kell győznie. A Bach-időben sem tudták a peres felek, hogy ügyüket mikor tárgyalják a bíróságnál, s ez hivatalos titok volt, nehogy jogosulatlan befolyások érvényesülésére nyíljék alkalom. Nálunk a felső bíróságoknál a kapu alá kiszegezett listán hirdetik X-nek kontra Y. pőrét, melyben tárgyalás lesz ekkor és ekkor, ennél meg ennél a tanácsnál (melynek mindenki tudja tagjait), referens ez meg ez. Mintha csak fölhívnák a pörlekedő világot: jöjj és informálj, menj el az előadó, menj a tanácsbirák nyakára s kisértsd meg boldogulni velük a magad javára, amint lehet. Orcapiritó egy dolog ez, akármint veszszük is. Lealázó magára az önérzetes bíróra, akiről a félnek jogot adunk föltenni, hogy nem tanulmányozta át a port, melyben esküje szerint, a király nevében igazságos ítéletet mondani van hivatva, lelkiismeretesen és aggodalmas gonddal. Mit felelhet az önérzetes biró az ily informáló egyéniségnek? Vagy azt feleli: „Átnéztem vagy átnézem a pőrét, latra vetem az érveket és ellenérveket s a jog és igazság szerint mondok ítéletet“, — és akkor olyat mond, ami önmagától értendő s teljesen fölösleges információkkal rabolni a birónak különben is nagyon kimért idejét. Vagy, ha az informáló oly argumentumok A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA, Gelich tábornok Világosról. A napokban jelent meg Gelich Richard tábornok nagy művének „Magyarország függetlenségi harcá“-nak harmadik és utolsó teljes kötete s e nagyszabású munka immár az olvasó közönség kezébe kerül. Gelich tábornok műve elsőrangú irodalmi esemény. A szabadságharc történelmi irodalma még szegényes. Alig néhány munka öleli föl az egész nemzeti mozgalom történetét, azok is inkább politikai vagy egyszerűen krónikai szempontból tárgyalják, a többi pedig emlékirat. S csodálatos, emlékiratoknak se vagyunk bővében. Ez annál feltűnőbb, mert az orosz invazionális hadsereg tiszteitől a rájuk nézve nem épen dicsőséges és nem nagy jelentőségű hadjáratról valóságos emlékirat-áradat jelent meg, melyek sokkal kimerítőbben, szakszerűbben s a magyar fegyverekre nézve elismerőbben írják le Görgey hadmozdulatait, mint a mi forrásaink. Gelich műve azonban egy csapásra nagy hiányt pótol, azt tölt be, mert története nemcsak felöleli a függetlenségi harc minden mozzanatát, hanem azt a katona kritikájával megvilágítja, nyomon követi, minden eseményét komolyan mérlegeli, megítéli s az egészet áttekinthetővé teszi, mit annál inkább tehet, mert mint a magyar vezérkar egy ideig volt főnökének közvetlen alkalma volt figyelemmel kísérni a hadműveleteket. A szó értelmében forrásmunka. Alig lehet érdekesebb olvasmányt képzelni, mint e művet, melyben a szabadságharc viharos eseményeit a katona hideg, szakavatott bírálatán át szemléljük. A fellengzés, a szóvirág, a szenvedély hangjai — miktől alig menekülhet az, ki ama nagy napokról ir — ki vannak zárva. Itt minden a tárgyias leíráson, a szigorú, de lejális bírálaton épül. Nyugodt szemmel, komoly megfontolással tekinti át a csatatereket, a hadi terveket, a hadi tanácskozásokat, az egyes vezérek diszpozícióit, a csapatok mozdulatait s nyugodt kézzel írja meg kritikáját. Elve, mint minden lovagias katonáé: igazság, lojalitás az ellenfél iránt, szigorú tárgyiasság saját bajtársaival szemben, melléktekintetek nélkül, így aztán bizony megesik, hogy az, akiről mi csak a gyűlölet legkeserűbb hangján tudunk szólni, Haynau, itt teljes elismerésben részesül hadvezérletét illetőleg. Az ellenség katonáinak vitézsége ép oly meleg méltatásban részesül, mint a mieinké, ép úgy, mint amily legálisan emelik ki az orosz katonai írók a honvédsereg vitézségét minduntalan. Mintha lovagias ellenfelek tisztelegnének egymásnak a harc után kard helyett — a tollal. Csak néha, nagy ritkán lép ki hideg tartózkodásából, akkor, mikor valamely fényes harc emlékezetére az öreg honvéd szive megdobban s tolla akaratlan színesebben fog. A szakszerű bírálat szemüvegén át tekintve, a csaták képe sokszor nagyon máskép jelentkezik, mint eddig ismertük. Amit azelőtt győzelemnek tartottunk, itt majdnem olyan színe van, mint a vereségnek, viszont amit mi vesztett csatának tartunk , az eredménynek tűnik itt föl. Ki hinné például, hogy a dicsőséges áprilisi hadjárat, legnagyobb diadaláról, az isaszegi csatáról a kritikus katona meglehetős savanyúan nyilatkozik? Megtudjuk, hogy csak egy hajszálon függött, hogy e csata ránk nézve döntő vereséggé váljék, mert Görgey, a fővezér nem volt jelen s az egyes hadtestek ezért nem működhettek összhangzóan. Görgey e napon Kókán időzött s már javában folyt a csata Isaszegnél, mikor hirt vett róla. „Aggódva, mint olyan tábornok, a ki elkésett vagy kellő időben nem volt helyén, vágtatott Isaszeg felé.“ — írja Gelich. Itt már egyes magyar dandárokat teljes télbomlásban talált s a csata a legrosszabbra fordult. Görgey ekkor Aulich hadtestéért küldött Dányra, de mire az isaszegi erdőhöz ért, kellemes meglepetésére már ott találta Aulichot hadtestével. Aulich váratlan megjelenése döntötte el a csatát. A győzelem ugyan a magyaroké volt — írja a szerző — de nem volt tökéletes. Ellenben a két napi váci csatát Paskievics seregével a legszebb hadászati események közé számítja, holott a köztudat máskép gondolkozik róla. Csodálatos, hogy a váci csatát a magyarok vesztett csatának tartják, s az orosz írók egyértelműig szintén maguknak vindikálják a vereséget, sőt azt az orosz fegyverek szégyenletes kudarcának mondják. Se terünk, se módunk nincs kiterjeszkedni a nagyon terjedelmes mű minden részletére, melyek közt nem egy olyan adat foglaltatik, mikről eddig más alig emlékezett meg s nem egy olyan vélemény, mely ellenkezik az eddigi írókéval. A leírások oly kimerítők, hogy nyomon lehet követni minden csapatvezér, sőt minden zászlóalj működését is az egész hadjárat alatt. Előttünk mozognak minduntalan a vezérek, a zászlóaljak, hol az ország nyugati, hol déli,’ hol keleti részeiben; látjuk őket egyenkint győzve, megverve, előre rohanva, futva, lelkesülten,estig- Lapunk mai száma IS oldalt tartalmaz.