Pesti Hírlap, 1889. szeptember (11. évfolyam, 240-269. szám)

1889-09-01 / 240. szám

Pesti Hírlap Budapest, 1889. XL évf. 240. (3837.) szám. Vasárnap, szeptember 1.­ Előfizetési árak: Egész évre . . . 14 frt — kr. félévre . 7 » - » N­egyedévre !•. • 3 » 50 « Egy hóra. ... 1 » 20 » Egyes szám helyben 4 tr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor­ utca 7. u. (Hifiit, hová 82 előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP.­­) Szerkesztési irodai Budapesten, nádor­ utca 7. u­, L­emeist, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel Francziaország részére pedig Jobs F. Jones & Cre. Párizs­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. Pártküzdelem és jogegyenlőség. Közepette az áldatlan pártküzdelmeknek, jól esik lábnunk azon törekvéseket, a­melyek ki­zárólag uralomért folytatott személyeskedő tusák helyett az eszmék harcára késztetik politikusain­kat. Vajmi ritkán jutnak nálunk évek hosszú sora óta ily törekvések párt­publicistikánkban föl­­színre. Épen ez okból kétszeres érdeklődést kell, hogy keltsen, midőn Irányi Dániel, a független­ségi párt vezérférfia és egyúttal a magyar de­mokráciának veterán előharcosa, megtörve hosz­­szas hallgatását, fölszólal a jogegyenlőség érde­kében. Teszi pedig ezt veterán jelesünk azon cikkében, a­melyben az állami közigazgatás el­len száll síkra saját pártja közlönyében. Ő, a­ki annak idején a centralizáció legeltökéltebb baj­noka volt ebben az országban , nyíltan a m­u­­nicipalizmus mellett tör lándzsát, — nem vonjuk kétségbe, — lelke legjobb meggyőződé­séből. Salus reipublicae: ez a legfőbb elv. Józan, fölvilágosult politikus nem is fogja Irányi Dá­nielt elvtagadással vádolhatni, mint a­hogy ugyancsak járja ez a kifejezés ellenzéki pártjaink táborában azok ellenében, a­kik belátva a fönn­álló európai viszonyok közepette a közjogi küz­delem sikertelenségét, nem helyezkedtek ugyan lelkük mélyében annyira éles ellentétbe a ma­gyar állam teljes önállóságával, mindenek fölött pedig a magyar hadsereg kivívására irányuló tö­rekvésekkel, mint a­mennyire a centralistából lett municipalista szükségkép merev ellentétbe kell, hogy helyezkedjék előbb vallott „elvével“ , de azért lemondottak a közös ügyek ostromlásá­ról, csakhogy azon a téren, a­melyen üdvös re­formokat keresztülvinni lehetséges, hazájuknak saját egyéni erejük szerint lehető legjobb szol­gálatot tehessenek. Nem az állami közigazgatás behozatala el­leni érvelés az, a­mi jelen pillanatban különös súlylyal bír Irányi Dániel fölszólalásában. Hisz csak amúgy nagyon a fölszínéről érinti­­ ez alkalommal a megyei tisztviselők válasz­tása ellen fölhozható érveket, midőn csakis a választott tisztviselők kortespolitikai függési vi­szonyára és az állítólagos nemesi clique-ura­­lomra vonatkozólag mond el néhány reflexiót. A fontosságot Iványi fölszólalásának nem ez, ha­nem az kölcsönzi, hogy erősen megtámadja nem csak a kormánypolitikát, de az ország választó­közönségét is azon közömbös viselkedése miatt, a­melyet ez a választóközönség szokott tanúsí­tani a jogegyenlőség nagy kérdéseiben. Irányi Dániel jellemezős politikus volt min­dig, a­ki meg szokta mondani azt, a­mit a saját legjobb meggyőződése szerint igaznak tart, tar­tózkodás nélkül, leplezetlenül minden irányban. Ma is bizonyára csakis legjobb meggyőződése késztette arra, hogy megrója a megyei tisztvise­lők választására jogosult közönséget azért, mert ez, eltekintve egyes kivételes esetektől, nem emeli fel a szavát akkor, midőn a kormány ál­tal kinevezett főispánok a „nemesi clique-ura­­lom“ jelöltjeit hozzák kandidációba, még akkor is, ha ezek nem bírnak kellő értelmi, szakkép­zettségi minősítvénynyel, és mellőzik azon „nem­nemes“ szakerőket, a­kik sokkal inkább hivatva lennének a megyei önkormányzat tisztviselői ál­lomásait a közjó érdekében betölteni. Hát nagyon tiszteletreméltó egy kívánság ez, hogy állampolgártársaink végre-valahára csakis saját egyéni értékük, azaz csakis saját szellemi és erkölcsi erejük arányában jus­sanak a megyei tisztviselői állomásokra, tekintet nélkül a születésükre; Így kívánta volna ezt már régen a 48-diki törvényekben gyökerező alkot­mányunk szelleme. De téved Irányi Dániel, ha azt hiszi, hogy elsősorban a főispánokon, és közvetve a kormányon, meg a szabadelvű párton múlik, ha az úgynevezett n­e­m-n­e­m­e­s szakerőket még mindig nem kandidálják a fon­tosabb tisztviselői állomásokra összes megyéink­ben a kellő számarányban. Hisz maga érdemdús hazánkfia is bevallja, hogy nem mernék kihagyni a kandidációból a főispánok az említett nem­nemes tehetségeket és készültségeket, ha maga a megyei választóközönség nem oly könnyen nyugodnék bele az ily erők mellőzte­­tésébe. Valóban, ha esik még hiba e tekintetben minálunk országszerte, úgy e részben felelőssé tenni csakis magát a megyei választóközönséget lehet, azaz a megyei bizottságokat, a­melyek­nek, — miként Irányi mondja, — „számszerű” többsége nem tartozik a gentryhez.“ ügy, de ha a megyei bizottságok nem tesznek eleget e rész­ben az alkotmány szellemének, vájjon minő jog­címen lehet ezért felelőssé tenni a kormány poli­tikáját és ennek támogatóját, a szabadelvű­­pártot ? A megyei bizottságok tagjai felerészben A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA A primadonna. — A ,,P­es­ti H­­­r­l­a­p“ eredeti tárcája. — Julius elején, a mikor a színházak kapuit bezárták s a nagy, skarlátvörös portás hosszú időkre letette az ezüstgombos hatalmi­ jelvényt, egy igazán rekkenő nyári napon, a midőn a főváros minden ingerét elveszíti, Szilassy Irma, a kis primadonna, titokban elutazott a főváros­ból. A főrendiház hírneves grófján kívül, a ki állandó udvarlója volt, s a kinek elegáns, bel­városi palotáját köszönhette, úgyszólván senki­nek sem lehetett fogalma arról, hogy az Ope­rette e ragyogó istennője hova tűnt el oly vá­ratlanul? Fürdőről, vendégszereplésről aligha le­hetett szó, mivel a kis énekesnőt, a­ki az egész fővárosnak dédelgetett kedvence volt, még csak egyetlen szobaleány sem kísérte útjában. Megunva a zajt, az ünnepeltetést, a­mely­ben örökké élnie kellett, a sikerek folytonos láncolata által idegessé válva, a bájos asszonynak valóban furcsa gondolata támadt. A­hogy az „Amethoszt herceg“ apródjának rózsaszínű, se­lyem tricotját utoljára levetette, a végső lelke­sült tapsok után, melyek a pikáns kanári dal éneklése után fölhangzottak, szinte késedelem, habozás nélkül csomagolt össze pár szükséges ruhadarabot, hogy mielőbb kinn legyen a fővá­rosból. A színpadon, midőn ragyogó játékával az egész nagy közönséget elragadta, mialatt egy-egy naivabb, vidéki fiatal­ember, a zselle piros támlányán elterülve, pirulva ébredt annak a tudatára, hogy a kis énekesnőbe halálosan sze­relmes: egyszerre csak föltámadt benne a vágy, hogy e festett dicsőség elől sietve meneküljön tova s egyszer, hosszú esztendők után, végre ismét hazalátogasson abba a kicsiny, dunántúli városba, a­honnan tizenkét esztendővel ezelőtt, mint sovány, serdülő leányka került föl a fő­városba. Maga sem tudta hogyan, de szívében, az ideges lelkek ismert türelmetlenségével, va­lami olthatatlan vágy ébredt föl az iránt, hogy a rosszul kövezett, primitív utcákon még egy­szer végigmehessen s ismét szemtől-szembe lássa azokat az alacsony hajlékokat, a melyek közt valaha kalandos gyermekkorát eltöltötte. A gróf, a ki ép ezekben a napokban Bécsbe készült, hogy a delegációk tárgyalásain résztvehessen, mosolyogva vette tudomásul a kis primadonna legújabb szeszélyét s az érzel­mes eszme felől néhány gúnyos, de szeretetre­méltó ötletet mormolt a szakállába. Mielőtt a baden-badeni villába együttesen elköltöznének, szinte ingerlőnek tetszett ez a párnapi távollét, ,mely a viszontlátást, mind a két részről, kedve­sebbé, kívánatosabbá teendi. A kis, hegyek közötti pályaudvar, a­hol az utazó ügynökökön és a közigazgatási hiva­talnokokon kívül más csak nagy ritkaságkép for­dul meg, szinte kacérabbá, pikánsabbá vált, a­hogy ez a karcsú, selymes utazóköpeny az első­­osztályú kupéból a folyondáros, zöldbe futtatott perronra kilépett. Egy-egy öreg borvirágos ko­csis, a töredezett utazó bárka bakjáról, csalo­gató hangon csábítgatta magához a hét újonan érkezett vendéget, de a kis énekesnő — dobogó szívvel, hogy ismét az otthoni levegőt szívhatta — sietve indult a legtávolabbi kocsi felé, a­melyen egy régi, kedves ismerős tűnt hirtelenül a szemébe. — Jó napot, Kertész bácsi! Az öreg, töpörödött kocsis, a­ki tisztelet­teljesen kapta le a kalapját, az egész elmúlt hangulatot, a fiatalság e ragyogó napjait egy­szerre felújította benne. Az atyja, a­ki valaha régens hioli volt ebben a kis vidéki székesegyházban, rendesen az öreg Kertész bácsi fogatán indult útnak, a­mikor — egy évben egyszer — nekivállalkozott a fővárosnak. A régi emlékek, melyeket az ide­ges fővárosi lárma egészen elhalványított, most egyszerre csak feltámadtak benne; az éjszakák, me­lyeket papa utazása előtt izgatottan töltöttek el ágyaikban, a ködös, szürke hajnal, mikor az egész háznép talpon volt, a sunyi ábrázatu ko­csis, a­kit szilvóriummal kínáltak meg, s az ér­zelmes csókok, melyeket kényezve váltottak egymással, mintha a ház feje legalább is Afrika belsejébe indult volna, reménye nélkül annak, hogy az otthoni hajlékba valaha visszatérjen. Pedig csak negyedfélórai utat tett meg össze­sen, nem is teveháton, hanem kényelmes vas­úton, föl, az ország fővárosába, a­hol ez idő­tájt rendesen összetalálkozott pár csehországi földivel, a kikkel két napig békén sörözvén, re bene gesta tért haza a családjához. De az úti­táskájában mindenki számára volt valami ked­ves hozomány, a melyet izgatott kíváncsiság közt fejtettek ki a különböző papírokból . . . — Ni, a Wamnpeek kisasszony! S az öreg kocsis, a­ki a bámulatának leg­feljebb egy-egy néma fejbólintással tudott kifejezést adni, hunyorgató pillantással nézett le erre az elegáns fővárosi asszonyra, akiben csak a hangja után ismerte föl a kedélyes cseh mu­zsikus leánykáját. Ám­ a „kis Szilassy“ — a­hogy könyvvezetői körökben bizalmasan nevezni Lapunk mai száma­­6 oldalt tartalmaz.

Next