Pesti Hírlap, 1889. december (11. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-25 / 355. szám

1889. decem­ber 25. PESTI HÍRLAP: látták a kormányt az iránt, mily lépéseket szándék­szik tenni, hogy a bécsi népszínházban színre ne ke­rüljön Ganghofer „Hochzeit von Valeni“ című drá­mája, mely román-ellenes tendenciákkal bir. Gang­­hofert az interpellációról táviratilag értesítették, mire ő szintén táviratilag tiltakozott az ellen, mintha da­rabja román-ellenes volna. * (Bülow János) január 8-án ünnepli szüle­tésének 60. évfordulóját; e napon Hamburgban a VI. zenekari hangversenyt fogja vezényelni, mely alka­lomra tisztelői nagy ovációkat terveznek a művész számára. [ Ne várjatok tőlünk vidám sorokat hol­napra olvasók. A mi karácsonyunk elromlott. A legjobb harcos elesett közülünk, mikor a szívünk ilyen nehéz, a tollunk se lehet könnyű. Visi halt meg. A legjobb harcos, kinek tollára rá volt írva, mint a finom pengéjű kar­dokra : „Ok nélkül föl ne emeld, becsülettel tedd te.“ Kiállott a sorból és összeroskadt. Barátjai zokogva állják körül a ravatalt. — A munka ölte meg — szólaltak. A munka, mely éltet, öl is. Sokat dolgozott. — A szive ölte meg — busongnak mások. Nagyon mélyen érzett. Ott volt a viták hevében a Házban, ott volt az Íróasztalnál, a másik csatamező­n. Mindig a tűzben. A tűz pedig pusz­tító elem. Mind a két résznek igaza lehet. Erős test­ben erős lélek lakott. Visi Imre foglalkozása, er­­nyedetlen szorgalma és kötelességérzete mind a kettőt túlfeszítette. De a gyászt nem csökkentheti az, ha ki­találjuk, hogy a halál melyik fegyverével ejtette meg , mikor egész arzenálisa van. Mit ér, ha azt az egyet ki nem találhatjuk már, hogy ő még visszajöjjön közénk. A hazafi és kortárs bánatát eltompítja bennem a barát fájdalma. Nem bírom elősorolni e percben, mit vesztett benne a Ház, melynek egyik kiváló szónoka volt, messzire kicsillámló alakja a fiatalabb nemzedéknek ; valami saját­ságos üdeség volt előadásában, a mélységen és átlátszóságon kívül ; nem jutnak zoksza­vak tol­am alá a politikai párt veszteségéről, a­melyhez mind a ketten tartoztunk. Két szó fe­jezi ki itt szerepét: „Hű és okos“ volt. Tiszá­hoz való ragaszkodása meseszerű. Tisza volt eszménye, ábrándja. Annak a régi beszédei közt turkált, mikor pihent, Tiszát tanulmányozta első fiatalsága óta, Tiszával érzett, később az­tán vele gondolkozott is. Sokat tréfáltam vele e miatt, hogy ő­ vol­­taképen a maga dolgai mellett végzi a Ti­száét is in theoria, a belügyeket és a miniszter­­elnöki teendőket. Mert örökre azon járt az esze, mit tesz, mit mond Tisza most ebben vagy amabban az aktuális kérdésben. Miféle baj származhatik abból, ha ezt teszi, miféle ha nem ezt teszi. Még éjjel is az eféléken töprengett s annyira hozzá ido­mult a lelke a Tisza egyéniségéhez, gondolko­zásához, hogy többnyire előre eltalálta. Mikor Tisza a pénzügyminiszteri tárcát át­vette, még inkább évelődtünk e themával: — Szegény Imre, most már a pénzügyek is rádszakadna­k. S valóban egy-két év alatt au fair lett ezekben is. Ezek lettek a kedvencei. S talán ennek köszönhetjük, hogy megcsi­nálta az újságírók házát, hogy bele mert vágni a tervbe s szorgalmával ügyességével sikerre vezette. Ma már áll a ház , de az első hó, mely fehér karácsony napján a fedelet ellepte, meg­hozta rá az első fekete zászlót is — épen az alkotóét. Nem próbálom elősorolni mit vesztett a tár­sadalom a fiatal tevékeny férfiúval, ki minde­nütt elől volt, tele nemes idealizmussal, páratlan igazságérzetével, rajongó szeretettel a liberaliz­mus iránt, melynek ékesebb szószólói lehetnek az országban, de őszintébbek nem lehetnek. Hát még milyen az újságírók vesztesége — kiknek a disz hullott le fejükről ő vele. Önérzete­sen állt a pozicióján s mikor odaült az íróasz­­­ talához, a lelke azt diktálta neki: „Ez az én váram“ (s ez volt aztán az igazi bevehetet­len vár.) Büszke volt tollára, mint egy grand a be­mocskolatlan címerére. Egyszer egy nagyhatalmú excellenciás úr, odavetve mondja: — Aztán édes Visi ezekből, amit itt be­széltem, ne írjon ki kérem semmit. Imre kevélyen emelte fel bozontos hajú szép fejét. — Egyet jegyezzen meg ön, — felelte nyugodtan — hogy már sok ember panaszko­dott, amiért én valamit meg nem irtam­ amit az­­akart, de azért még soha senki, hogy valami olyat írtam volna meg, amit nem illett megírni. Ebben a szomorú órában mindezt nem érzem, mindent elnyom a szívfacsaró tudat, hogy soha se látjuk többé egymást, soha sem ülünk többé együtt az asztalnál. A klub embe­rei ezután is összegyűlnek esténkint, de Imre nem lesz többé köztük. A szeget, a­hol a ka­bátja állt, egy másik kabát foglalja el. A Hangli­­kioszkban nem kérdjük ezután a személyzettől: „Nem volt itt Visi képviselő úr ?“ És a szekerek ezután is zörögni fognak az utcákon és a gépek ezután is zakatolnak a gyárakban. A klubban lesznek értekezletek, az ér­tekezletekről lesznek tudósítások, entrefilletek, de Visi Imre nem fog azokról tudni semmit és nem fog azokhoz hozzá­szólni többé. Valami ret­tenetes az elmúlás, ebben a korban, ebben az esetben. Hiszen már régen tudtuk, hogy beteg, az orvosok nem is titkolták, hogy a baj katasztró­fára vezethet és mégis m­ig élt, megenyhíti a lázító, csüggeteg érzést, a tudat, hogy megvan még, hogy él, gondolkozik, remél és tervez. Milyen jó volt még tegnap, a múlt héten, a múlt hónapban, hogy naponként megkérdezhet­tük valakitől: „Hogy van a szegény Imre? Mit tudsz róla?“ Ősz óta betegeskedett már, együtt hasz­náltuk a karlsbadi vízkurát a szeptemberi na­pokban Edeskutynál, hosszú sétákat téve az ivás után. De akkor én voltam a betegebb , csak­­nevettem Imrét, kinek hatalmas­ab­bela termete, erős, domború mellkasa, száz esztendőt ígért. Pedig már csak száz napja volt hátra. Elevenségét, a közügyek iránti érdeklődé­sét, kötelességérzetét megtartotta az utolsó na­pokig , sőt még a kedélyét is. Még három nap előtt írt hozzám levelet, melyből böröngés hangulata dacára is kiérzik a kedély és­ a törhetetlen elevenség. Ez a levél mutatja, hogy féllábával a sírban is, még dolgo­zott s kedves Nemzetet szerkesztette. Kedves Kálmánom! Te bizonyosan azt hiszed, hogy az én csöndes nyavalyámból meg lesz az a hasznod, hogy az idei karácsonyra, a Nemzet részéről minden zaklatástól ment maradsz. Önző számításod szenvedjen íme már is ke­gyetlen cáfolatot, egy beteg ember szekántságával teszlek felelőssé, hogy egy kitűnő Mikszáth-novella legyen, mi, ha be nem teljesülne, a te lelkeden­­szá­radna az a méreg, amit azért barátod szenvedne, kinek pedig orvosi rendeletre minden méregtől tar­tózkodni’ kell.’ ’ Válaszodat várva, maradtam igaz híved Visi Imre. Épen a kívánt novella írásában voltam már reggel elmerülve, egy kacagtató jelenetet rajzolgatva. Néha magam is elmosolyodtam egy­­egy rossz ötleten . . . Ha nekem akkor valaki megjósolja: — Te nem fogod ezt a novellát bevégezni. — Miért ? Hiszen csak egy lap hiányzik már belőle. — Visi Imre fog benne megakadályozni! úgy történt. A Nemzet szolgája, a­ki a kéziratot jött sürgetni, azzal a szomorú hírrel toppant be, hogy a „szerkesztő“ úr meghalt ma reggel.“ Kiesett a toll a kezemből. Lelkem össze­tört. Víg gondolataim szétfutottak. Nem látok egyebet, nem tudok elképzelni mást egész nap, csak azt a ravatalt, a­hol ő fekszik mozdulat­lanul, megdermedve. Mikszáth Kálmán, Visi betegsége hosszú és kínos volt. Ez év szeptemberében erős idegesség döntötte ágyba, s há­ziorvosa dr. Kövér Kálmán teljes nyugalmat és mun­­­­kától való teljes tartózkodást ajánlott neki. Attól­­ fogva, aztán Visi Imre vissza is vonult a lap tényle­ges szerkesztésétül, s egy idő múlva csakugyan mu­tatkozott is a pihenés jó hatása, mert idegbaja csök­kent. A javulás azonban csak látszólagos volt, mert enni és aludni ezután sem tudott. Az idegesség meg­szűntével pedig nagyfokú bágyadtság vett erőt rajta és lábai folyton dagadtak. Ekkor váratlanul szívtá­­gulás és szívgyöngeség tünetei léptek fel nála, a Kétly dr.-t is meghívták beteg ágyához. Eleinte azt hitték, hogy a beteg állapotára jó hatással lehetne a légváltozás, miért is azt tervezték, hogy leviszik a déli vidékre, de a beteg folytonos gyöngesége és bá­­gyadsága miatt az utazás abban maradt. A kel­lemes, szép októberi napokban a beteget többször kivitték sétakocsizásra, a városligetbe. De állapota mit sem javult, voltak ugyan jobb napjai, midőn kissé jobban érezte magát és aggasztó állapota iránt jó re­ménynyel töltötte el azokat, kik betegségében annyi szeretettel, önfeláldozással vették körül és a leggondo­sabban ápolták, de a súlyos szívbaj előre haladott, folyton jobban és jobban aláásván az élete delén levő férfiú életerejét. Az itt-ott mutatkozó javulási tüne­tek csak látszólagosak voltak, a­nélkül, hogy szerve­zetében a legcsekélyebb tényleges javulás állott volna be. Ilyen kétséges állapotban sínylődött napokon, heteken és hónapokon keresztül, de azért min­dig remélt felgyógyulásában és e reménységét az utolsó pillanatig sem vesztette el. Azok azonban, a­kik életéért annyira aggódtak, már hetekkel előbb tisztában voltak azzal, hogy a hosszas és súlyos betegség vége utóbb is halál lesz és folyton rettegtek a gyászos pillanattól. Hanem azért jósá­gos szavakkal biztatták és gyöngéden elhitették vele, hogy állapota nem válságos, a­mi látszólag igen jó hatást gyakorolt reá. Három nappal ezelőtt kezdő­dött a krízis, mely a halállal végződött. Ekkor kez­dett vért köpködni, a megtágult szív a tüdőre haj­totta a vért. Egyre gyöngült, de eszméletét az utolsó pillanatig nem vesztette el. Egy kereveten feküdt szobájában, néha a karosszékba ült. Tegnap este még szeretett hitvesével, ki önfeláldozó szeretettel, való­ságos hősiességgel ápolta hosszas, súlyos betegségé­ben és édes­anyjával, özv. Visi Pálné asszonynyal és nőtestvérével, dr. Siklóssy Gyuláné, szül. Visi Irma asszonynyal, kik folyton a beteg körül voltak, be­szélgetett, bár a szó már nagyon nehezére esett. Az éjt nyugtalanul töltötte, álom nem jött szemére. Neje, édes­anyja és dr. Siklóssy Gyuláné folyton mellette voltak, de sejtelmük sem volt arról, hogy halála órája oly közel jár. Reggel 4 óra tájban felemelkedett fek­helyéről és édes­anyjával néhány szót is váltott, de lehetett rajta látni, hogy borzasztó belső fájdalmakat szenvedhet. Egyszerre aztán hirtelen hátra hanyatlott és kilehelte nemes lelkét. Halálának híre már a kora délelőtti órákban villámgyorsasággal terjedt el a fővárosban és min­denütt őszinte mély részvétet keltett. A képviselő­­ház, a szabadelvű párt, az „Athenaeum“ részvénytár­saság, a két városház, a józsefvárosi kaszinó, a magyar-francia biztosító társaság és a vagyonköl­­csönző­ társaság épületeire kitűzték rögtön a gyász­lobogót. A gyászoló családnál a délelőtt folyamán meg­jelent Hegedűs Sándor országgyűlési képviselő és kifejezte a „Nemzet“ szerkesztőségének mély fájdal­mát és igaz részvétét. A józsefvárosi szabadelvű párt nevében pedig Rémi Róbert és dr. Hűvös József jelentek meg és tolmácsolták azt az osztatlan rész­vétet, melyet a párt, szeretett képviselője halála fö­lött érez. Az elhunyt életrajzát közöljük a követke­zőkben : Visi Imre 1852-ben, dec. 26-án Nagy-Atádon, Somogymegyében született, hol atyja tekintélyes me­gyei főorvos volt. Visi Imre az irodalom iránti haj­landóságát s tehetségét már kora gyermekkorában elárulta, sokat olvasott s sokat írogatott is. Midőn atyja, ki anyjával együtt szeretettel nevelte őt, egy­szer kérdezte a kis­gyermektől: ,,Mire való ez a sok irkálás ?“ — a fiú önérzettel mondotta : „Meglásd apám, én még Jókai Mór mellé kerülök!“ És a gyermek jövendölése sajátságos módon beteljesült: Visi Imre Jókai Mór mellé került a „Hon“-hoz mun­katársnak s a „Nemzet“-hez felelős szerkesztőnek. Iskoláit — mindig kitűnő eredménynyel — Kapos­várott s Nagyszombatban végezte, majd a pécsi jog­­akadémia hallgatója lett s aztán Budapestre került az egyetemre. Itt az egyetem filozófiai szakát is hallgatta s a jogtudományit is. Így már egyetemi hallgató korában otthon volt az irodalomban és po­litikában egyaránt. A fővárosban mint tanár is mű­ködött egy darabig, de később a zsurnalisztika e csöndes pályától elterelte az izgalmasabb politikai pályára. Egyetemi hallgató korában 1872. és 1873-ban többek (Závodszky Károly, Szigeth Gábor s mások) társaságában megalakította a tudomány- és műegye­temi olvasókört, melynek Závodszky (most Széc­hy) Károly és ő voltak legelső elnökei. Ekkor, hogy a fontos hivatása, de a kezdet nehézségeivel küzdő olvasókörnek jövőjét biztosítsa, államsegély kieszköz­lése végett fölkereste Visi Imre a haza "bölcsét," Deák Ferencet, ki aztán az e tárgyban a képviselőházhoz benyújtott kérvényt meleg hangon tartott beszédben támogatta, azt mondva a fiatalságról, hogy boldog, VISI IMRE 1. I

Next