Pesti Hírlap, 1889. december (11. évfolyam, 331-360. szám)
1889-12-25 / 355. szám
1889. december 25. PESTI HÍRLAP: látták a kormányt az iránt, mily lépéseket szándékszik tenni, hogy a bécsi népszínházban színre ne kerüljön Ganghofer „Hochzeit von Valeni“ című drámája, mely román-ellenes tendenciákkal bir. Ganghofert az interpellációról táviratilag értesítették, mire ő szintén táviratilag tiltakozott az ellen, mintha darabja román-ellenes volna. * (Bülow János) január 8-án ünnepli születésének 60. évfordulóját; e napon Hamburgban a VI. zenekari hangversenyt fogja vezényelni, mely alkalomra tisztelői nagy ovációkat terveznek a művész számára. [ Ne várjatok tőlünk vidám sorokat holnapra olvasók. A mi karácsonyunk elromlott. A legjobb harcos elesett közülünk, mikor a szívünk ilyen nehéz, a tollunk se lehet könnyű. Visi halt meg. A legjobb harcos, kinek tollára rá volt írva, mint a finom pengéjű kardokra : „Ok nélkül föl ne emeld, becsülettel tedd te.“ Kiállott a sorból és összeroskadt. Barátjai zokogva állják körül a ravatalt. — A munka ölte meg — szólaltak. A munka, mely éltet, öl is. Sokat dolgozott. — A szive ölte meg — busongnak mások. Nagyon mélyen érzett. Ott volt a viták hevében a Házban, ott volt az Íróasztalnál, a másik csatamezőn. Mindig a tűzben. A tűz pedig pusztító elem. Mind a két résznek igaza lehet. Erős testben erős lélek lakott. Visi Imre foglalkozása, ernyedetlen szorgalma és kötelességérzete mind a kettőt túlfeszítette. De a gyászt nem csökkentheti az, ha kitaláljuk, hogy a halál melyik fegyverével ejtette meg , mikor egész arzenálisa van. Mit ér, ha azt az egyet ki nem találhatjuk már, hogy ő még visszajöjjön közénk. A hazafi és kortárs bánatát eltompítja bennem a barát fájdalma. Nem bírom elősorolni e percben, mit vesztett benne a Ház, melynek egyik kiváló szónoka volt, messzire kicsillámló alakja a fiatalabb nemzedéknek ; valami sajátságos üdeség volt előadásában, a mélységen és átlátszóságon kívül ; nem jutnak zokszavak tolam alá a politikai párt veszteségéről, amelyhez mind a ketten tartoztunk. Két szó fejezi ki itt szerepét: „Hű és okos“ volt. Tiszához való ragaszkodása meseszerű. Tisza volt eszménye, ábrándja. Annak a régi beszédei közt turkált, mikor pihent, Tiszát tanulmányozta első fiatalsága óta, Tiszával érzett, később aztán vele gondolkozott is. Sokat tréfáltam vele e miatt, hogy ő voltaképen a maga dolgai mellett végzi a Tiszáét is in theoria, a belügyeket és a miniszterelnöki teendőket. Mert örökre azon járt az esze, mit tesz, mit mond Tisza most ebben vagy amabban az aktuális kérdésben. Miféle baj származhatik abból, ha ezt teszi, miféle ha nem ezt teszi. Még éjjel is az eféléken töprengett s annyira hozzá idomult a lelke a Tisza egyéniségéhez, gondolkozásához, hogy többnyire előre eltalálta. Mikor Tisza a pénzügyminiszteri tárcát átvette, még inkább évelődtünk e themával: — Szegény Imre, most már a pénzügyek is rádszakadnak. S valóban egy-két év alatt au fair lett ezekben is. Ezek lettek a kedvencei. S talán ennek köszönhetjük, hogy megcsinálta az újságírók házát, hogy bele mert vágni a tervbe s szorgalmával ügyességével sikerre vezette. Ma már áll a ház , de az első hó, mely fehér karácsony napján a fedelet ellepte, meghozta rá az első fekete zászlót is — épen az alkotóét. Nem próbálom elősorolni mit vesztett a társadalom a fiatal tevékeny férfiúval, ki mindenütt elől volt, tele nemes idealizmussal, páratlan igazságérzetével, rajongó szeretettel a liberalizmus iránt, melynek ékesebb szószólói lehetnek az országban, de őszintébbek nem lehetnek. Hát még milyen az újságírók vesztesége — kiknek a disz hullott le fejükről ő vele. Önérzetesen állt a pozicióján s mikor odaült az íróasz talához, a lelke azt diktálta neki: „Ez az én váram“ (s ez volt aztán az igazi bevehetetlen vár.) Büszke volt tollára, mint egy grand a bemocskolatlan címerére. Egyszer egy nagyhatalmú excellenciás úr, odavetve mondja: — Aztán édes Visi ezekből, amit itt beszéltem, ne írjon ki kérem semmit. Imre kevélyen emelte fel bozontos hajú szép fejét. — Egyet jegyezzen meg ön, — felelte nyugodtan — hogy már sok ember panaszkodott, amiért én valamit meg nem irtam amit azakart, de azért még soha senki, hogy valami olyat írtam volna meg, amit nem illett megírni. Ebben a szomorú órában mindezt nem érzem, mindent elnyom a szívfacsaró tudat, hogy soha se látjuk többé egymást, soha sem ülünk többé együtt az asztalnál. A klub emberei ezután is összegyűlnek esténkint, de Imre nem lesz többé köztük. A szeget, ahol a kabátja állt, egy másik kabát foglalja el. A Hanglikioszkban nem kérdjük ezután a személyzettől: „Nem volt itt Visi képviselő úr ?“ És a szekerek ezután is zörögni fognak az utcákon és a gépek ezután is zakatolnak a gyárakban. A klubban lesznek értekezletek, az értekezletekről lesznek tudósítások, entrefilletek, de Visi Imre nem fog azokról tudni semmit és nem fog azokhoz hozzászólni többé. Valami rettenetes az elmúlás, ebben a korban, ebben az esetben. Hiszen már régen tudtuk, hogy beteg, az orvosok nem is titkolták, hogy a baj katasztrófára vezethet és mégis mig élt, megenyhíti a lázító, csüggeteg érzést, a tudat, hogy megvan még, hogy él, gondolkozik, remél és tervez. Milyen jó volt még tegnap, a múlt héten, a múlt hónapban, hogy naponként megkérdezhettük valakitől: „Hogy van a szegény Imre? Mit tudsz róla?“ Ősz óta betegeskedett már, együtt használtuk a karlsbadi vízkurát a szeptemberi napokban Edeskutynál, hosszú sétákat téve az ivás után. De akkor én voltam a betegebb , csaknevettem Imrét, kinek hatalmasabbela termete, erős, domború mellkasa, száz esztendőt ígért. Pedig már csak száz napja volt hátra. Elevenségét, a közügyek iránti érdeklődését, kötelességérzetét megtartotta az utolsó napokig , sőt még a kedélyét is. Még három nap előtt írt hozzám levelet, melyből böröngés hangulata dacára is kiérzik a kedély és a törhetetlen elevenség. Ez a levél mutatja, hogy féllábával a sírban is, még dolgozott s kedves Nemzetet szerkesztette. Kedves Kálmánom! Te bizonyosan azt hiszed, hogy az én csöndes nyavalyámból meg lesz az a hasznod, hogy az idei karácsonyra, a Nemzet részéről minden zaklatástól ment maradsz. Önző számításod szenvedjen íme már is kegyetlen cáfolatot, egy beteg ember szekántságával teszlek felelőssé, hogy egy kitűnő Mikszáth-novella legyen, mi, ha be nem teljesülne, a te lelkedenszáradna az a méreg, amit azért barátod szenvedne, kinek pedig orvosi rendeletre minden méregtől tartózkodni’ kell.’ ’ Válaszodat várva, maradtam igaz híved Visi Imre. Épen a kívánt novella írásában voltam már reggel elmerülve, egy kacagtató jelenetet rajzolgatva. Néha magam is elmosolyodtam egyegy rossz ötleten . . . Ha nekem akkor valaki megjósolja: — Te nem fogod ezt a novellát bevégezni. — Miért ? Hiszen csak egy lap hiányzik már belőle. — Visi Imre fog benne megakadályozni! úgy történt. A Nemzet szolgája, aki a kéziratot jött sürgetni, azzal a szomorú hírrel toppant be, hogy a „szerkesztő“ úr meghalt ma reggel.“ Kiesett a toll a kezemből. Lelkem összetört. Víg gondolataim szétfutottak. Nem látok egyebet, nem tudok elképzelni mást egész nap, csak azt a ravatalt, ahol ő fekszik mozdulatlanul, megdermedve. Mikszáth Kálmán, Visi betegsége hosszú és kínos volt. Ez év szeptemberében erős idegesség döntötte ágyba, s háziorvosa dr. Kövér Kálmán teljes nyugalmat és munkától való teljes tartózkodást ajánlott neki. Attól fogva, aztán Visi Imre vissza is vonult a lap tényleges szerkesztésétül, s egy idő múlva csakugyan mutatkozott is a pihenés jó hatása, mert idegbaja csökkent. A javulás azonban csak látszólagos volt, mert enni és aludni ezután sem tudott. Az idegesség megszűntével pedig nagyfokú bágyadtság vett erőt rajta és lábai folyton dagadtak. Ekkor váratlanul szívtágulás és szívgyöngeség tünetei léptek fel nála, a Kétly dr.-t is meghívták beteg ágyához. Eleinte azt hitték, hogy a beteg állapotára jó hatással lehetne a légváltozás, miért is azt tervezték, hogy leviszik a déli vidékre, de a beteg folytonos gyöngesége és bágyadsága miatt az utazás abban maradt. A kellemes, szép októberi napokban a beteget többször kivitték sétakocsizásra, a városligetbe. De állapota mit sem javult, voltak ugyan jobb napjai, midőn kissé jobban érezte magát és aggasztó állapota iránt jó reménynyel töltötte el azokat, kik betegségében annyi szeretettel, önfeláldozással vették körül és a leggondosabban ápolták, de a súlyos szívbaj előre haladott, folyton jobban és jobban aláásván az élete delén levő férfiú életerejét. Az itt-ott mutatkozó javulási tünetek csak látszólagosak voltak, anélkül, hogy szervezetében a legcsekélyebb tényleges javulás állott volna be. Ilyen kétséges állapotban sínylődött napokon, heteken és hónapokon keresztül, de azért mindig remélt felgyógyulásában és e reménységét az utolsó pillanatig sem vesztette el. Azok azonban, akik életéért annyira aggódtak, már hetekkel előbb tisztában voltak azzal, hogy a hosszas és súlyos betegség vége utóbb is halál lesz és folyton rettegtek a gyászos pillanattól. Hanem azért jóságos szavakkal biztatták és gyöngéden elhitették vele, hogy állapota nem válságos, ami látszólag igen jó hatást gyakorolt reá. Három nappal ezelőtt kezdődött a krízis, mely a halállal végződött. Ekkor kezdett vért köpködni, a megtágult szív a tüdőre hajtotta a vért. Egyre gyöngült, de eszméletét az utolsó pillanatig nem vesztette el. Egy kereveten feküdt szobájában, néha a karosszékba ült. Tegnap este még szeretett hitvesével, ki önfeláldozó szeretettel, valóságos hősiességgel ápolta hosszas, súlyos betegségében és édesanyjával, özv. Visi Pálné asszonynyal és nőtestvérével, dr. Siklóssy Gyuláné, szül. Visi Irma asszonynyal, kik folyton a beteg körül voltak, beszélgetett, bár a szó már nagyon nehezére esett. Az éjt nyugtalanul töltötte, álom nem jött szemére. Neje, édesanyja és dr. Siklóssy Gyuláné folyton mellette voltak, de sejtelmük sem volt arról, hogy halála órája oly közel jár. Reggel 4 óra tájban felemelkedett fekhelyéről és édesanyjával néhány szót is váltott, de lehetett rajta látni, hogy borzasztó belső fájdalmakat szenvedhet. Egyszerre aztán hirtelen hátra hanyatlott és kilehelte nemes lelkét. Halálának híre már a kora délelőtti órákban villámgyorsasággal terjedt el a fővárosban és mindenütt őszinte mély részvétet keltett. A képviselőház, a szabadelvű párt, az „Athenaeum“ részvénytársaság, a két városház, a józsefvárosi kaszinó, a magyar-francia biztosító társaság és a vagyonkölcsönző társaság épületeire kitűzték rögtön a gyászlobogót. A gyászoló családnál a délelőtt folyamán megjelent Hegedűs Sándor országgyűlési képviselő és kifejezte a „Nemzet“ szerkesztőségének mély fájdalmát és igaz részvétét. A józsefvárosi szabadelvű párt nevében pedig Rémi Róbert és dr. Hűvös József jelentek meg és tolmácsolták azt az osztatlan részvétet, melyet a párt, szeretett képviselője halála fölött érez. Az elhunyt életrajzát közöljük a következőkben : Visi Imre 1852-ben, dec. 26-án Nagy-Atádon, Somogymegyében született, hol atyja tekintélyes megyei főorvos volt. Visi Imre az irodalom iránti hajlandóságát s tehetségét már kora gyermekkorában elárulta, sokat olvasott s sokat írogatott is. Midőn atyja, ki anyjával együtt szeretettel nevelte őt, egyszer kérdezte a kisgyermektől: ,,Mire való ez a sok irkálás ?“ — a fiú önérzettel mondotta : „Meglásd apám, én még Jókai Mór mellé kerülök!“ És a gyermek jövendölése sajátságos módon beteljesült: Visi Imre Jókai Mór mellé került a „Hon“-hoz munkatársnak s a „Nemzet“-hez felelős szerkesztőnek. Iskoláit — mindig kitűnő eredménynyel — Kaposvárott s Nagyszombatban végezte, majd a pécsi jogakadémia hallgatója lett s aztán Budapestre került az egyetemre. Itt az egyetem filozófiai szakát is hallgatta s a jogtudományit is. Így már egyetemi hallgató korában otthon volt az irodalomban és politikában egyaránt. A fővárosban mint tanár is működött egy darabig, de később a zsurnalisztika e csöndes pályától elterelte az izgalmasabb politikai pályára. Egyetemi hallgató korában 1872. és 1873-ban többek (Závodszky Károly, Szigeth Gábor s mások) társaságában megalakította a tudomány- és műegyetemi olvasókört, melynek Závodszky (most Széchy) Károly és ő voltak legelső elnökei. Ekkor, hogy a fontos hivatása, de a kezdet nehézségeivel küzdő olvasókörnek jövőjét biztosítsa, államsegély kieszközlése végett fölkereste Visi Imre a haza "bölcsét," Deák Ferencet, ki aztán az e tárgyban a képviselőházhoz benyújtott kérvényt meleg hangon tartott beszédben támogatta, azt mondva a fiatalságról, hogy boldog, VISI IMRE 1. I