Pesti Hírlap, 1889. december (11. évfolyam, 331-360. szám)

1889-12-01 / 331. szám

2 Szilágyi Dezső reformalkotásai lassan és nehezen bontakoznak ki. Hogy a joggyakornokok javadalmazását, — jelesli, de szegényebb sorsú uvainknak a birói pályán való maradhatását biz­tosítandó — emeli, hogy szaktanácskozást tart az elnökök és ügyészek adminisztratív teendői­nek egyszerűsítése fölött, visszaadandó őket tu­­lajdonképeni hivatásuknak: mindez megnyugtató­ig és világosan jelzik ugyan az irányt és az ezáltal elérni óhajtott célt, de ezek a­­ prog­­rammjában csak apró kis adminisztratív morzsák. A bírói szervezet végleges megteremtése, a bírák anyagi függetlenségének biztosítása; az írásbeliség akta-csomagjainak kiirtása és különö­sen a gyakorlati életet feledő bürokratikus föl­fogás helyett egy egészségesebb, de egyúttal fenköltebb s a­hol kell, ott elvi alapokból táp­lálkozó szellem meghonosítása az, a­mit leg­inkább a jogászok várnak tőle. A jogászokkal szövetkezett publicisták pe­dig azt kérdik: lesz-e Magyarországon esküdt­szék? Mert talán már itt az ideje, hogy nálunk szintén megkérdezzék a társadalmat, váljon az elkövetett bűntett által valóban sértve érzi-e ön­magát is? Csak nekünk volna még szükségünk a bí­róságok gondnoki atyáskodásaira, midőn tudva van, hogy a bűn fölismerése nem kiván jogi is­mereteket s a bíró is csak belső meggyőződése és nem jogtudománya alapján mondja ki a bű­nöst ép úgy, mint az esküdt mondaná ki azt ? De ott vannak, — mondják — a nemzeti­ségek. Azonban szabad-e föltételeznünk és egy­általán feltételezhető-e, hogy az a 12 becsületes polgár majd a gyilkossal, a rablóval, a gyújto­­gatóval, az emberölővel cimborál, mert a tettes az esküdtek nemzetiségéhez tartozik, s mert az áldozat esetleg más nemzetiségű? Vájjon a he­lyes politika egyáltalán megengedi-e, hogy a Nyu­gat modern és már egészen Oroszországig hív­­ott intézményeinek meghonosításában, nemzeti,­ségeuik ,m­ttassanak oda akadály gyanánt? Hi­szen nyugati szomszédaink helyzete, a nemzeti­ségeket és aspirációikat tekintve, kedvezőtlenebb a mienknél. Mert nincs-e Ausztriának Csehor­­szága, és erős szlovén törekvése délen? Nincs-e a német birodalomnak Elzász-Lotharingiája és Posene ?• És féltek-e ott behozni az esküdtszé­ket, vagy a legelkeseredettebb harcok idején, — most — gondolnak-e annak az eltörlésére ? Nem az esküdtszék volna-e, az államalkotó ma­gyar faj hegemóniájának egyik üdvös, föntartó eszköze, a­mint hogy az angolok kezében is ilyen volt a szigetország nemzeti állammá való meg­teremtése idején ? Igaz, hogy az esküdtszék politikai jelentő­sége ma, a sajtószabadság és a minden intéz­ményünkben uralkodó nyilvánosság idején, vala­melyest megfogyatkozott, de tagadhatatlan, hogy jogszolgáltatási jelentősége csak erős­­ebszk­. Mert tűrhető-e, hogy egy, csak kissé komp­likáltabb bűnper továbbra is megélje az eddigi 5 éves átlagot? Hogy a családapát fölserdült su­­hanckorának egy meggondolatlan tette miatt évek múlva, akkor ragadjuk ki családja köréből és hurcoltassuk a börtönbe, mikor már behe­gesztette az ejtett sebeket az idő és megbocsá­totta a tettet az engesztelő feledés? Igazi meg­torlás az ilyen? Kielégítő elégtétele ez a meg­sértett jogrendnek ? És mégis : a­meddig nin­csen esküdtszék, addig mindig meg lesz a sok fölebbezés s az aktacsomók alapján ingadozó igazság csak évek múlva fogja lesújtani, legtöbb­ször már a magába tért és megjavult bűnöst. Szilágyi Dezső maga is kinyilvánította a parlament előtt, hogy esküdtszéki intézmény nélkül, csonkának tartja az igazságügyi szerve­zetet. Hozzá fűzött reményeiben csalódnék az ország, ha egy nem teljes, de az esküdtszék elejtésével szerinte is csonka szervezetet kon­­cipiálna. Ő nem lehet a félrendszabályok embere. Jól tudjuk, hogy a közvetlenséget veszé­lyeztető nyelvi nehézségek szolgáltatnak legtöbb aggodalomra okot. De az ország legkedvezőtle­nebb, körülbelül 10 törvényszékének területén is mindenütt akad legalább 6—700 oly esküdt­képes ember, aki beszéli a magyaron kívül az ott élő más nemiségek nyelvét, a­mi e terü­leteken is, *­ az ország túlnyomó részétől elte­­lveztve, — szintén eloszlatja a közvetlenség ve­szélyeztetése miatt táplált aggályokat. Nem vélünk csalódni, hogy ebbeli föltevé­sünket, az ily esküdtképes polgároknak hivata­los utón, próbaképen való összeszámlálása meg­erősítené. Még az úgynevezett nemzetiségi vár­megyék területein is. Uj főrendek élethossziglan. A hivatalos lap mai száma a következő királyi kéziratot közli: A főrendiház szervezetének módosításáról szóló 1885: VII.­­cikk 5. §-a alapján, magyar miniszterta­nácsom előterjesztésére: Barcsay Domonkos föld­­birtokost, Gönczy Pál nyugalmazott államtitkárt, Graef Ede lovassági tábornokot és Wenczel Gusz­táv nyugalmazott budapesti egyetemi tanárt a ma­gyar országgyűlés főrendi házának élethossziglani tagjává ezennel kinevezem. Kelt Budapesten, 1889. évi november hó 25-én. Ferenc József, a. k. Tisza Kálmán, s. k. A belügyi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával, — úgy lehet, már hétfőn — Teleki Géza gr. belügyminiszter nyilatkozni fog a közigaz­gatás államosításáról és általában a célba vett reform­­okról. kés viszonyt, mely egy időre szórakoztatta, de mely utóbb ostobának, egyhangúnak tűnt föl előtte. Ezek az egyforma, meg megújuló érzéki­ségek, melyek eleinte csodálatos módon izgatták, a pász­torórák megszokott szenti­mentalizmusa, a nyíltság, melylyel e tapasztalatlan fiatal ember egész szivét föltárta elötte, utóbb minden inge­rüket elvesztették. Szeretett volna szabadulni a kelletlen viszonytól, mely minden tervében meg­gátolta, ám a professzor megismerkedvén egy­szer ezekkel az elragadó gyönyörökkel, semmi hajlamot sem mutatott arra, hogy önkénytesen lemondjon. Kedvtelen, viharos jelenetek törtek ki köztük olykor-olykor, szemrehányások, fenye­getések mind a két részről, de a végleges sza­kítást mindeddig gátolta a nő szemérme, a­ki a lefolyt érzéki órák után, bátortalan lett volna bevallani, hogy szerelme örökre elpárolgott. A hidegséget, mely ezzel az ideiglenes kedvessel szemben elfogta, egy ideig a világgal palástolta, a melylyel voltaképen mitsem törődött, de a fiatal ember, érezvén, hogy e kifogások alatt más lappang, majd csaknem kényezett e csodá­latos változás láttára, mely minden életkedvétől megfosztotta. Az államtitkárok budavári lakásában, a­hol a két nagyobb fiút oktatta, a tehetséges, tö­rekvő ember sötét kétségbeesés közt látta be, hogy ő csábító asszony nélkül nem élhet többé, s iszonyodva gondolt a jövőre, a­mely ideges rettegéssel töltötte el. S dacára az ígéretnek, hogy a látszatot minden erejével megóvja, újra s újra ellátogatott a Lipót­ utcai palotába, a­hol eleinte közönyösen, de később haraggal, elutasí­­tólag fogadták. E percben, midőn az özvegy a férfias kö­telességeket emlegette, Tornay — iszonyodva at­tól, hogy az együttlétek örökre megszűnjenek — sötét keserűséggel válaszolt: — Hagyd el ezt az üres kifogást, a­mely­ben magad sem tudsz hinni. Törődsz is te a világgal! Mondd ki, mit se kímélj, meguntál. Ez az egész. Ha szabadulni akarsz tőlem, any­­nyit legalább megkivánhatok, hogy őszinte légy! -- S ha úgy volna? — Tehát beismered? — Ej, a mód nagyon is mellékes. A fő­dolog az, hogy vége szakadjon egyszer! Egy pillanatra csönd támadt. Mondhatatlan, sivár keserűség lopózott a fiatal­ember rajongó szivébe s egyszerre világosan látta, hogy ama boldog órák, melyeknek örökösségében hinni mert, mindörökre megszűntek. Gyönge lévén ezt az öldöklő csapást elviselni, egy percig valóban azt hitte, hogy józan eszét azonnal elveszíti. Visszafojtott dühhel — mely beszédjén tökéletesen megérzett — halkan szólalt meg: — És ön elég bátorsággal bir arra, hogy így beszéljen velem? Hát mindent elfelejtett? Egyszerű kacérság, játék volt csupán, a­mit csak szórakozásból kezdett meg ? S én puszta időtöl­tésül, tárgyul szolgáltam önnek, hogy idejét va­lahogy megölhesse? Van önnek elég bátorsága arra, hogy mindezt a szemembe mondja? — Gondolja azt, a­mit jónak lát! Ideges rövidséggel mondta ezt is a könyvet, melyet a kezében tartott, szórakozottan dobta maga elé. Helyéből fölugorva, gyorsan járt aztán föl meg alá a puha szőnyegeken, melyeknek mythologiai istenei valaha édes, érzéki percek­nek voltak a tanúi. — Amit jónak látok? folytatta a fiatal­ember hevesen. Tudja-e, micsoda véleményem van az ön eljárása felől ? Nem törődik vele ? Szabadulni akar? Megint? Hát ön egy olyan emberrel szemben, akit nem ismer, így viselte magát? S nem szégyelli ezt a szemembe mon­dani ? Ej, hiszen önből minden nőiesség ki­veszett ! — Dy hangon mer beszélni velem ? — Oh, ez a hang nagyon is gyöngéd !... A becstelen nők, a­kikhez ön is tartozik, nem érdemelnek kíméletet! Ideges, őrült volt most már. Szivét, mely rendesen jó és elnéző volt a szenvedők iránt, rideg gyűlölet fogta el. Érezvén, hogy e méltat­lan nőt örökre, szenvedéllyel szereti, elvisel­hetetlen volt a gondolat, hogy tőle szabadulni kívánnak. Helyéből fölugorva, teljes erejével ra­­gadta meg e könnyelmű asszonyt, a­ki minden izében remegett. — Oh, ne féljen, nem fogom megölni ök­, szólt lihegve. De oly könnyű szerrel, a­hogy képzelte, nem fog megszabadulni tőlem. Meg kell hallgatnia, a­mit mondok, bármilyen kínokat szerzek is önnek. Gyalázatosan viselte magát velem szemben, mint egy rossz, becste­len asszony, a kinek mi sem drága, hogy szó­­rakozzék. Én szerettem önt s azt hittem, hogy FÜSTI HÍRLAP 1889. december­­, Belpolitikai hírek»1 . nov. 30. Minisztertanács. Ma este több óráig tartó minisztertanács volt. Országgyűlés. 1. A vita már csöndesebben halad, noha a közbeszólók még nem csüggedtek el. Az érdek­lődés is megcsappant az általános vita befejez­tével, sőt az ülés elején az elnök kénytelen volt a tárgyalást felfüggeszteni, mert a ház nem volt határozatképes. Az elnöknek ma nem sok dolga akadt, csak Orbán Baláz­zsal gyűlt meg a baja, ki a részletes tárgyalás „királyi udvartartás“ címé­nél mérgesen ment a miniszterelnöknek, „denun­­ciáns“, „agylágyulás“ s több­­féle kifejezéseket használt. Az elnök, ki most jobban megfeszítve tartja a gyeplőt, nem oly lazán mint egyébkor, erélyesen csapott le mindannyiszor a nagybajszú honatyára. Az állandó országház tételénél pécskai G­a­á­l Jenő szólalt föl, a takarékosságot hang­súlyozva ; a tételhez Horánszky Nándor, gróf Tisza Lajos és a miniszterelnök (ki ma többször beszélt, a­nélkül, hogy különösebbet ?■&várták Vobiát is hozzászóltak. A tételt válto­zatlanul elfogadták. Az ülés nem érdektelen részét P­á­z­m­á­n­dy Dénes felszólalása képezte a közös kiadások­nál, ki szóba hozta azon esetét, midőn a dele­gációk alkalmával őt és Linder Györgyöt nem bocsátották be az albizottságba hallgatókként, Tisza és Wekerle a delegáció eljárását védték, míg Beöthy Ákos azt hangoztatta, hogy a törvényhozás tagjait egy országos bizott­ság tanácskozásaiból kizárni nem lehet. Nagy derültséget keltett A­s­b­ó­t­h János egy csípős megjegyzése, ki azt mondta, hogy az albizottság ülése bizalmas jellegű volt s ha Pázmándy azon részt vett volna, ki hiszi el, hogy az ülés meg­tarthatta volna bizalmas jellegét. Pázmándy a tréfa ellenében megjegyezte, hogy őt az ülésre a külügyminisztérium osztálytanácsosa hívta meg, tehát kompetens emberek nincsenek Asbóthtal egy véleményen.

Next