Pesti Hírlap, 1890. január (12. évfolyam, 1-30. szám)
1890-01-28 / 27. szám
1890. január 28 FESTI HÍRLAP énekelte, nem nagy terjedelmű, de kellemes tenorhanggal. Ő egy kis emelvényen állt s arccal a közönség felé fordulva, gyönge kézmozdulattal jelezte a taktust, miközben maga is énekelt. Minden érdekességük dacára azonban ezek a szláv dalok mégis nagyon egyhangúak és ha egy egész estén át csöndesen ülve kénytelen hallgatni az ember, utóvégre belefárad. Különben orosz vendégeink meg lehetnek elégedve a fogadtatással, melyben Magyarország fővárosában részesültek. Nemcsak megjelenésükkel, hanem dalaikkal is rendkívül nagy tetszést arattak és kénytelenek voltak műsorukat néhány számmal megtoldani. Várjon jó szívvel tették-e és örültek-e a sikernek, nem tudjuk, mert merev arcuk és nyugodt magatartásuk e részben semmit sem árult el. Értesülésünk szerint Slaviansky énekkara többnyire árva gyermekekből áll, akiknek nemcsak zenei kiképzése, hanem egész nevelése Slavianskyra van bízva s az elért eredményekről az orosz kormánynak időnkint jelentést tenni tartozik. A dalokat pedig Slaviansky asszony gyűjtötte össze, a ki az énektanítás körül is buzgón segédkezik férjének. * (Hangverseny.) Grünfeld Alfréd cs. és kir. és porosz kir. kamaraművész mai zongora-hangversenye szépszámú közönséget gyűjtött össze a fővárosi Vigadó kis termében. A műsort a jeles vendég igen jól állította össze oly darabokból, melyek tehetségének különös egyéni irányát kitüntetni alkalmasak. Ez utóbbi elsősorban a finom, gyöngéd és játszi előadásra képesíti őt. Azért is a legnagyobb sikert a Coopin-számokkal, a marché-funébre-rel, két keringővel és egy étude-del (A-dur), továbbá Field egyik nocturne-jével (Es-dur), aratta. A műsor többi részeiben (Bach-Liszt fantázia és fuga (G-moll), Beethoven D-moll szonáta, Schumann Kreisleriann) Grünfeld kitűnően értelmező, a tartalmat mintegy szételemző, de szabatosan és kifejezésteljesen elemző játékosnak mutatta be magát, ki e tulajdonságaival is a közönség figyelmét folyton ébren tudja tartani. Két igen csinos saját szerzeményét is hallottuk a művésznek, egy menüettet (op. 31.), és egy bájos kis szerenádot. Igen kellemes meglepetést szerzett a közönségnek a műsor utolsó száma, a művész egy magyar rhapszodiája, melyet magyaros verve-vel és brilliáns technikával adott elő. A zongoraszámok közt Joey D. énekelte Löwe néhány balladáját, ismert kitűnő módja szerint. Mindkét művész iránt a közönség igen bőkezű volt az elismerés kifejezésében. * (Az orosz énekkar) 2-dik fellépése a népszaházban kedden, jan. 28-án lesz a következő műsorral: 1. szám: „Sviatogor“. Epikai költemény. 2-ik szám: „A fehér hó a földeken.“ Népdal. 3-ik szám: „Szép piros arcú leányka.“ Falusi körtánc. 4-ik szám: „Nem viszhangzott a nagydob.“ Gyászinduló. 5-ik szám: „Nyírfa a réten.“ Régi táncdal. 6-ik szám: „Kamarinskaja.“ A leghíresebb és legvigabb táncdal. — A vígjáték után. 7-ik szám: „A vörös Sarafan.“ Egy leány panasza. 8-ik szám: „A lugasban.“ Dal. 9-ik szám: „Kapunk előtt.“ Táncdal. 10-ik szám: „Maradj hát az enyém.“ Lengyel népdal. 11-ik szám: „A sólymok megérkezése.“ Lengyel nemzeti dal. 12-ik szám : „Püfög a cölöp.“ Munkásdal. Ezek a magyarázószövegben 13—24 számmal vannak megjelölve. Ez előadásra páholyok már nem kaphatók. * (Az orsz zene- és színművészeti akadémia) színészeti osztályainak tanítványai kedves meglepetésben részesítették ma szeretett tanárukat, Váradi Antalt, a „Hun utódok“ szerzőjét. Gyönyörő babérkoszorúval lepték meg darabjának sikere alkalmából s a koszorút, melynek nemzeti szín szalagjain „a Hun utódok szerzőjének tisztelő tanítványai“ fölirás volt olvasható, Ráthonyi Ákos növendék szép beszéd kíséretében nyújtotta át. Váradi meghatottan válaszolt s kétszeres örömmel fogadta az elismerést azon intézet növendékeitől, melynek ezelőtt tizennyolc évvel maga is növendéke volt. * (A műpártoló kormány.) A kormány a nemzeti múzeum képtára számára most eszközli a képvásárlásokat. Közelebb megszerezte Zichy Mihálynak egy karakterisztikus alkotását, az „Orgia“ című pasztell-képet. A múlt héten vásárolta meg a nagy német festőnek Kaulbach Vilmosnak egy érdekes képét, mely Prónay Istvánt ábrázolja idealizált alakban és öltözetben. A kormány most még alkudozásokat folytat Pettenkofen egy képének megvásárlása iránt. * (Lukács Juliska), a népszínház tagja, Marosvásárhelyt három estén át vendégszerepeit zsúfolt házak előtt. Föllépett a Fedora, Bagdadi hercegnő és a Magdolna címszerepeiben s minden este sokszor hívták a lámpák elé, és elhalmozták virágokkal. Pesti Hírlap. Febr. 1-ével új előfizetést nyitunk lapunkra s kérjük azon t. előfizetőinket, kiknek előfizetése jan. 31-én lejár, hogy azt minél előbb megújítsák, nehogy a lap elküldésében fennakadás történjék. Az előfizetési árak lapunk hopfiokán olvashatók. Figyelmeztetjük. előfizetőinket, hogy lakhelyváltozás alkalmával előbbi címüket, mely alatt a lapot kapták, velünk közölni, illetőleg egy címszalagot mellékelni szíveskedjenek, mutatványszámokat kívánatra egy hétig küld ingyen és bérmentve a kiadóhivatal. Komédiából tragédia. (A kisasszony-férj története.) A sok viszontagság után e napokban hazakerült gr. Vay Sarolta-Sándorhoz közel álló baráti kézből kapjuk és adjuk az alábbi sorokat. * A „Pesti Hírlap“ volt az a lap, mely a „kisasszony-férj“, szegény, szerencsétlen gróf Vay Sándor-Sarolta ügyét a legélénkebb figyelemmel kisérte. Szegény, szerencsétlen — mondom én — a ki nem röstellem bevallani, hogy szeretetemmel, részvétemmel az ő szivéhez, az ő ügyéhez legközelebb állottam ; sőt igen szégyelném, ha nem volna bátorságom kimondani, hogy az ő életmódja nem szeszély, hanem szomorú kényszerűség; az ő ügye nem komédia, hanem a legmegindítóbb tragédia. Kraft-Ebingnek a lelki betegségekről szóló könyve, mely a m. t. akadémia kiadásában jelent meg, behatón foglalkozik azzal a beteges lelki állapottal, melyet mi bátran nevezhetünk „az idegek őrültségének“ . . . Nő, akiben külsőleg a természet nem ejtett semmi hibát, férfinak érzi magát s halálig bomlik a szoknya után; férfi, aki modell lehetne Herkules szobrához, elveszti az eszét egy csinos leány láttára, mert az ő idegei azt erőszakolják rá, hogy az emberiség gyöngébb feléhez tartozik. Különös, megmagyarázhatatlan jelenségek ezek és mégis tények : a kórházak följegyzései tanúskodnak róluk. De hát a tudomány nem szeret foglalkozni a talányokkal, legalább nálunk nem; a társadalom meg éppenséggel gyűlöli a kivételeket. Ott, hol a műveltség odáig emelkedett, hogy mindent megért, meg tudja bocsátani valakinek azt, ha púpos, ha vak, ha sánta, ha némileg nem tartozik sem jobbra, sem balra, hanem csak lebeg, mint Mohamed koporsója; de nálunk, hol a divatmúlta viselet exkommunikál, a púpos teve, a sáfita béka, az őrült felemást megkövezni való . . . Nálunk van állatvédő egyesület, de nincs humanizmus, mely védené, emelné az embert mindaddig, amíg ember képét viseli. Ebben az országban született Vay Sándor Sarolta gróf, akivel — állítólag — táncoltak némelyek, mint kisasszonynyal, aztán mulattak vele sokan, mint kis gróffal; de soha senki egy lehelettel sem vádolhatta benne — mint nőben — a „női becsületet“ s mikor meg „kis gróf” volt, soha senki előtt se hullott le róla a férfiruha, azt mondandó, hogy ez csak takaró volt. Fiú volt a családban, fiú a világ előtt s a mi fő, író, a kinek volt sajátos egyénisége s teszem, ha Franciaországban születik, sohasem került Klagenfurtba. Klagenfurt ez a város tette őt hírhedtté, onnan hurcolták meg azt a szép nevet, melyet visel s azt a becsületet, melyet ő nála nem óv a szoknya s nem véd a férfiúi kar. Hogy jutott odáig, azt akarom elmondani én, hogy került el onnan, azt majd elmondja Kraft-Ebing pár hét múlva egy esséyben. Nem akarok a családi szentélyben turkálni, nem akarok új sebeket ütni, régieket szaggatni, azért nem leszek pikáns, de meg fog érteni minden becsületes ember, hogy kinek adassák tisztesség, kinek békesség. Nem akarok arról beszélni, amiről a Vaycsalád egyik „régi s hű barátja“ értekezett: a ferde nevelésről, nem a tiz év előtti dolgokról, a melyekről tudomásom nincs. Körülbelül 9—10 éve, hogy Vay Sándor grófot ismerem. Ismeretlenül kopogtatott be házunkhoz, mikor valahol a vidéken szerkesztő voltam. Hallottam hírét, a mendemondákat kétes állapotáról; de mint vendéglátó annak vettem, aminek adta magát. Férfiatlanságnak tartottam, hogy egyetlen tekintettel is jelét adjam kételyeimnek. Láttam mindenféle körülmények között, láttam oly állapotban, mikor a hazugság „eloszlik, mint a buborék“, amikor legalább az állat nem rejtőzhetik el, mert régen fölfalta az embert. És ezt a dubiózus lényt egyszer sem tapasztalhattam „esendő leányzónak“. Láttam remegni a semmitől, láttam idegeskedni, láttam zokogni asszonyiasan, de bukni, elesni soha. Tapasztaltam, hogy nem itél esze szerint, mint a férfi , hanem hajlik hangulata szerint, mint valami primadonna. Akit előbb mindenének tartott, egy pillanat múlva ellenségének, tönkretevőjének hirdette. És tapasztaltam azt is, hogy ez az ember, mint író, oly logikus, minden sorában oly őszintén elárulja lényének myszticizmusát, mint ember azonban örökösen ellenmondó valótlanságokat zagyvál össze elegáns társalgásában. Beszélt párbajairól egyik pillanatban, a másikban pedig természetének azt a sajátosságát magyarázta, hogy ő a fegyvertől irtózik s az éles kard láttára elájul. Beszélt katonai élményeiről s egész marék golyót mutogatott, hogy azokat a boszniai okkupációban szerezte gyönge testébe s a szerajevói kórházban metélték ki onnan a felcserek. Alig hogy ezt elmondta, néhány közömbös élmény után tanácsot kért, hogyan szabadulhatna ő meg a mondattól, mert nemsokára sorozás alá kerül. Sokat lehetne elmondani még, de elég ennyi is, hogy az ő szellemének zavargó örvényeibe pillanthassunk ; elég ennyi, hogy leereszszük karunkat, mely talán fölemelkedett, hogy kitaszítsuk őt az elhagyottságba, mint ahogy a „bélpoklost“ s az „ördöngőst“ kiverték Jeruzsálemből annak idején. Elég volt ebből ennyi, hogy most beszélhessünk „Klagenfurtról.“ Utolsó vidéki találkozásunk óta körülbelül két évig nem láttam „Sándort,amikor egy szép tavaszi délután betoppant annak a budapesti lapnak a szerkesztőségébe, ahol dolgoztam. Valósággal extázisba jött látásomon s nem hagyott békén, hogy kisérjem őt lakására. Megtettem. Az után elbeszélte, hogy megnősült s mint egyetlen barátjának ezen a nagy világon, bemutatja most a feleségét. Úgy is történt. És én igen tiszteletreméltó asszonynak tartottam és tartom ma is azt az aszszonyt, aki az ő „felesége“ volt, mert napról-napra jobban tapasztaltam, hogy valódi önfeláldozással teljesíti Sándor mellett az anyai tisztet. Ettől a délutántól Sándor mindennapos volt nálam, mert vigasztalóig tudtam rá hatni, sőt dolgot is adtam neki,ami ránézve mindennél nagyobb áldás volt, mert elvonta őt az „őrülettől.“ Néhány hó múlva Sándor elbúcsúzott tőlem, mert fürdőre utazott s én majd egy évig nem láttam őt. Ezen időköz elteltével váratlanul ismét ellátogatott hozzám s kitörő örömmel tudatta, hogy szomszédomban lakik s felkért, hogy minden időmet töltsem nála, mert nincs kívülem senkije s megöli az egyedülvalóság. Mindjárt első látogatásom alkalmával tapasztaltam, hogy régi „családi életével" nincs megelégedve. Folyton kesergett, idegeskedett s ez az állapota időnkint valóságos őrjöngéssé fajult. Környezete kért, hogy amennyire csak tehetem, oly sokat időzzem nála, tekintsem úgy, mintha orvos volnék nagy-nagy beteg mellett! Úgy tekintettem magam , mert mentői többet voltam vele, annál inkább tapasztaltam, hogy az ő nagy bajának nincs más gyógyszere, mint a részvét, mely gyöngéden kötözgeti azt a sebet, melylyel a természet bevádolta magát ő benne. És valóban, igen szánni való ember volt ő. Összerezdült a legkisebb neszre, félve, remegve járt az utcán. Egyszer este, midőn valahonnan inasa kíséretében hazafelé tartott, egy épülő ház mellett valami csavargó útját állta. Ő rémülten sikoltozott, mire az az útonálló vállába szúrt s elszaladt. És ő sokáig feküdt seblázban, s állapota igen komoly volt, mégis titkolnia kellett, hiszen ő nem fordulhatott a törvény megtorlásához, mikor a társadalmon és a törvényen kívül állt! . . . Igen szerencsétlen ez az ember! Ezután idegessége rohamosan fokozódott, ugyannyira, hogy régi „családi élete“ tarthatatlanná vált.