Pesti Hírlap, 1890. október (12. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-01 / 270. szám

, hogy Kossuth levele sem Ugronék ügyének igaz­­ságosságát, — mert hiszen ez a fő — sem a politikai sikert nem dönti el. Bármily súlyosan essék is e jobb sorsra érdemes levél a pártvi­szály vizeibe, a fölvert habok le fognak csilla­podni s az igazság és siker pálmáját nem ok­vetlen azok viszik el, a­kik szükségesnek látták, hogy gyönge ügyüket egy ilyen argumentum­mal is megtámogassák. Különben Kossuth Lajos dicséretét tőlünk ezúttal senki sem fogja kivánni. A fenomenális nagy ember lángesze és csodálatos, szinte myt­­hoszi élete előtt alig hajtott valaki többször lo­bogót, mint ahányszor mi cselekedtük. Kossuth Lajos egyénisége azonban a múlt é­s nézetei a hagyomány erejénél nagyobb erővel nem bír­nak. Ami maradó, mély és jó belőlük, az hatni fog az egész országban; ami pedig lényegtelen, meghaladott vagy téves, az erőtlenül vész el a remek magyar styl legszebb virágai között. A nagy aggastyán Magyarországot csak a múltból ismeri. A mostani Magyarország képe legfölebb ha vázlatosan rejtőzik lelki vilá­gában , vagy hidegen, mint egy fotográfia. A le­folyt 24 évet nem élte át közöttünk. A szereplő embereknek csak színtelen, szürke silhouette­­képeit látja. A motívumok, a lelkeket mozgató erők előtte csaknem egészen ismeretlenek, mivel a sajtó, e fejlettség mai állapotában s a szellem szabadságának mai hiánya mel­lett a leglényegesebb dolgokat nem hozza, nem hozhatja tudomására. Mit akar ez, mit akar amaz, mire törekszik ez, mire amaz: ő azt az élet melege szerint nem tudhatja. ítélete he­lyes lehet a múlt reminiscenciái és jelen­tele­nyomtatott papirosai szerint, de az élet nagy­­törvényei szerint aligha helyes. Hiszen az ő nagy szenvedéseinek fő forrása is az, hogy távol­ról csak tökéletlen és hideg képét látja azon ha­zának, a melyhez ő tartozik s mint Prométheusz, ő is naponkint megéri, hogy szive fölé száll a valóság ragadozó madara s elvisz belőle mindig egy darabot. Megéri mindennap, hogy a detro­­nizációnak s Ausztria-Magyarország teljes szét­választásának elvét — az ő két sarkalatos el­vét ! — legközelebb álló hívei is hangosan meg­tagadják. Különösen ha muszáj. Ugyanazok is, a­kik különben vitás esetekben a politikai hy­pokrízis bizonyos nemével épen tőle kérik a tanácsot. Mert ennek a Kossuth-levélnek kieszköz­lése nevezhető-e ismét más néven, mint ha azt mondjuk, hogy ez is hypokrízis ? Ne játsszunk a szavakkal. Ha a szélsőbalnak radikális számbeli több­sége Ugronékkal szemben naponkint arra hivat­kozik, hogy hiszen Kossuthot ők nem tartják pártvezérnek s ők is tántoríthatlan hívei a per­­sonal-uniónak és ő felsége a király trónusának: vájjon milyen lelki processzus viszi őket arra, hogy mégis az 1­8­4­9-e­s Kossuthot kérjék föl bíró gyanánt épen azokban a kérdésekben, amelyekben a két elhatározó elv: a lojalitás és a szövetség Ausztriával kerül eldöntés alá! Nem ugyanazon amphibium­ság kifolyása-e az is, mint az, mikor itthon nagy kaliberű lovalitási nyilatkozatot tesznek s Turinnal szemben azt mondják: — Magyarország koronázatlan királya Tu­rkman lakik Via dei milie-i szerény házacs­kájában. Az agg száműzött az emberek és dolgok ezen különös vegyülését nem ismeri. Ez a „szá­zad vége“ s ő e század derekának embere volt. Mikor ő alkotott, akkor az emberekben nem lakott még két különböző lélek s a gondo­lat és szó egyforma vala. Hol van az már! Most Kossuth ebbe az itéletbe be van ug­ratva s azt hiszik, hogy e levél a magasabb lo­gikában járatlan „népet“ meg fogja hódítani. Az ephezusi templomot felgyújtó „Ugrón Gábor“c­íme egy anathema alá vetett ember, a­kivel igazhitű szélbal­ ne érintkezzék. Egy előitél­­­e­t teremtése, sajnos, Kossuth Lajos politikai prestige-je alatt. Azonban akár Polonyi Géza, akár Ugrón gyújtotta föl az ephezusi templomot, egy tény mindenesetre még ezen lángoszlopnál is maga­sabban emelkedik. S ez az, hogy Ugrón Gáborék törekvése a legszebb politikai mozgalmak egyike a magyar politika legújabb fejlődésében. Hasonló Luther reformjához, mely egy megposhadt s hopokrízisekben elmerült orthodox világot reszkettetek végig, látó létére ugyan pápaszemre szorul, de azért ebbeli fogyatkozása dacára is úgy emelgeti le a lőtávolságban elsuhanó szárnyast, hogy gyönyö­rűség nézni. Általa lett vége az imént említett ,,veszekedő“-nek, mely ekképen Nro 1-gyel sze­repelt a zsákmány-sorozatban. A puskaszóra látjuk csak igazán, hogy micsoda mozgalmas életnek volt pihenő helye az imént oly csendes part, a sikviz, a nádas. Egy pillanat alatt megbomlik minden nyugalom ; sürű­ felhője a megriadt madaraknak kavarog, kóvályog a viz felett, a kis gázlók buszával, harmincával, százával villanak el a part kacs­­karingós mentén; lomha szárcsák cigánycsa­pata emelkedik ki a hullámból s ijedten pofozza esetlen szárnyával a levegőt, a mint beljebb menekül a tóba, elveszkedik a nádasig vala­hogy, ott azután elereszti magát a víz színe fölött, melyre nagy lubickolással lepottyan. Mesz­­sziről sivít a kerce-ruca, villámként hasítja a levegőt; ne adj isten, hogy lőtávolságra jöjjön, de azért odagyűjt Nimródfi, hacsak a leghalvá­nyabb remény kecsegteti is, hogy lekarikáztat­­hatja a gyors szárnyú madarat. Száz lövést te­het egy ember egy nap , ropog a puska szünet­lenül , ijedtében kétségbeesve kanyarodik a lo­­tyósnept a sikvíz irányába, egy pár „gojzer“ száll lomha repüléssel a magasban, gémek keve­rednek össze a mindig távolabbra oldalgó ha­lászsasokkal, a nagy durrogatásra m­egf­ogy las­­san kint a­­parton az élet. Csak a b­inga-minu­­ták, a legkisebb snepffajok csapkodnak folyvást köztünk, mintha nem is törődnének velünk s csak a rovarhajszával volnának elfoglalva. Nap­pali szárnyas egerekhez hasonlítanak ezek . Igaz, Luther reformáltjai nem jutottak többségre, de missziójukat teljesítették s számuk igy is elegendő. Ugron Gábor és reformáltjai ezt a magyar politikában szintén el fogják érni s ily esetekben nem használ az anathema, akár Rómából, akár Túrából jöjjön, fataim az ő fejében kóvályognának. No de ha­mar meg kell, hogy vigasztalódjam, mert úgy látszik a m­i mostani célunkat ilyen eszközzel lehet legjobban elérni. A következmények meg­mutatták, hogy volt is a dologban valami. Hja, ez nem afféle „komisz“ vadászat; ill. nem az a vad számít, a­mi pecsenyének való, ha­nem a mi ritka. Nem az a virtus: biz­tos kézzel rostává lőni a cseppecske tringa mi­­mita-t, hanem minél kevesebb kárt tenni benne, hogy an­nál alkalmasabb legyen a kitömésre, a­mire úgy fáj az ornithológus urak foga. Alig, hogy a partra érünk, nagy gyönyö­rűséggel nézem, hogy kapkod Chernél a látcsö­véhez, keresvén, hogy hol van valami ritka pél­dány. Hiába húz el a feje fölött két szép csörgő kacsa, a­mely mind a kettő odakínálja magát a puskája csövének, nem is látja őket, csak a „víztaposó“ után áhítoz, míg valahol fel is fe­dez egy párt. Annak meggörnyedve neki­szalad, s a­hogy a vizet félő macska cselekedne, úgy iparkodik megközelíteni. Ennek dacára a jelszó: lőni mindent,mert gyakran megesik, hogy csak mikor ornithológus kézbe kerül a zsákmány, akkor tűnik ki, hogy miféle „drágaság“ az. Azután meg könnyebb is a sok közül kiválogatni a hasznavehetőbbet, a­melyik szebb, fejlettebb, kevésbbé megrongált, összevérezett. Brumm ! Brumm ! hallom egyszerre a dr. Madarász beköszöntőjét, a­ki egy sereg apró snepfet ijesztett halálra. A nagyobbak közül ki­válik egy gyönyörű példány veszekedősnek, s nekirepül Meszlényi Bencének. Bence ur rövid­fürge kis gázlók, melyek közt a törpe lile fut­kos és kapkod ide-oda a szúnyog után, Chermelt nagyon töri az ornithologus láz. Még mindig csalogatja a „phalaropus,“ a ritka „viztaposó“, ez a kis izlandi snepf, mely fehér­szürke tarkázatával kiválik barna kollegái közül s mely csak a költözés idejében mutatkozik ná­lunk. Végre hallom a puska durranását s egy­ben látom is, mint vágtat a lelkes Madarász térden felül érő vizben a tóba, hogy kihalászsza érdekes áldozatát. Mit neki a sár, melyben ugyan­csak dagaszt? mit neki a szél, mely kösz­­vényessé fujhatja, ha rossz órában éri ? Fődo­log, hogy nyakon van csípve a phalaropus. Uj­jongva viszi a partra s gyöngéd gondoskodással ügyel rá, hogy „baja ne essék.“ Amerre lehaladunk, menekül előlünk min­den élő. Csak a jámbor csorda állja a szörnyű zajt, bambán bámul ránk, s aztán nem törődve velünk, kérődzik tovább. A tó fölött lassan kint oszlik a keveredés, a félénkebb faja behúzódik a csendesebb vizekre , tisztul a part is, egy pár óráig tart, míg a sortüzelést elfelejti a megriadt madár s lassan kint visszaszáll. Hanem azért nincsen szünetünk a tudományos vadászatban. Itt a sokféle sirály, közte a gyönyörű larus mi­­nutus, a kis-ázsiai törpe, melyből ma még van itt s holnap nem lesz egy sem. Úgy eltűnik, mintha csak képzelet lett volna. Nagy az öröm ornithologiában, mikor az első példány esik. Mindenütt látni lengő fehér testüket a hátukon elfolyó barna tarkázattal. Ez már a téli gúnya, melynél a nyári sötétebb s nem ily sűrű, meleg. Valóságos bunda fedi a melléket, a vércsepp alig képes kibuggyani tol- PESTI HÍRLAP 1890. október 1. Belpolitikai hírek. — szept. 30. A képviselőh­áz holnapi ü­lésének folyamában gr. Szapáry miniszterelnök előterjesztést fog tenni a ház munkarendje tárgyában. A miniszterelnök indít­ványozni fogja, hogy a ház szombatig tartson ülése­ket — főleg az egyes bizottságokban megüresedett tagsági helyek betöltése céljából,­­ aztán ne tartas­sanak érdemleges ülések október hó 27-ig, a­midőn is remélhetőleg a pénzügyi bizottság azon helyzetben lesz, hogy beterjesztheti az 1891. évi költségvetésre vonatkozó jelentését. Az igazságügym miniszter három törvényja­vaslatot fog a képviselőház ülésszakának elején beter­jeszteni. A miniszter óhajtása az, hogy a ház igaz­ságügyi bizottsága e javaslatok elkészítése céljából már október hó folyamában — egyidejűleg a pénz­­ügyi bizottsággal — üléseket tartson, a­mi lehetővé tenné, hogy mihelyt a ház napirendje megengedi, az igazságügyi törvényjavaslatok minden késedelem nél­kül nyilvános tárgyalás alá vétessenek. Valószínű, hogy még ez év vége előtt, legkésőbb a jövő év ele­jén meg is fog ez történhetni s különösen a sommás ügyekben való felebbviteli eljárást szabályozó javaslat minél előbb törvényerőre lesz emelhető. A szabadelvű pártkörben ma este nagy számmal jelentek meg a képviselők, köztük Tisza Kálmán is, a­ki a legjobb egészségben tért meg fa­lusi magányából. A klubban késő estig beható esz­mecsere folyt a képviselőház legközelebbi teendőiről s különösen azon interpellációk felett, melyeket a mérsékelt ellenzék jelentett be. Az eszmecserében a kabinet tagjai is részt vettek. A mérsékelt ellenzék helyiségében is moz­galmasabb az élet, mióta Apponyi gróf megérkezett a fővárosba. E párt szintén holnap fogja első értekez­letét megtartani, de bizalmasabb körben már­is meg­­beszélgették az első konferencia anyagát. Apponyi pártpolitikai enunciációt valószínűleg nem fog tenni, legfeljebb ismételni fogja a Szapáry­­kormányával szemben felállított alapelvét, hogy a megígért reformok tárgyalásakor fog végleges pártállást foglalni. A pártban a hangulat a leg­

Next