Pesti Hírlap, 1891. január (13. évfolyam, 1-31. szám)

1891-01-08 / 8. szám

1891. január 8. PESTI HÍRLAP Nagy figyelemmel hallgatták meg Kamer­­mayer Károly felszólalását, melyben a polgármester kijelentette, hogy a katonasággal nem lehet ugyan boldogulni, de a kormány majd csak elintézi a Ká­­rolykaszárnya ügyét. A városháza kibővítését szüksé­gesnek tartja, mert a fennálló tűrhetetlen viszonyok megjavítására ez idő szerint nincs jobb mód. A felszólalás néhány hívet szerezhetett ugyan a javaslatnak, de nem annyit, hogy meg ne bukjék. Császár indítványát is elvetették. Zajos jelenetet idézett elő a Vitava József indítványa. Szavazás után szólalt fel Virava, hogy hát mi lesz az ő tervével. — Csak tudnám, hol van ? kiáltja Ráth Károly nagy derültség közt. Végre előkerül az indítvány és felolvassák. Ekkor a főpolgármester azt találja, hogy nem lehet tárgyalni, mert nem tartozik az ügyhöz. Virava, ki különben sem báránytermészetü, s kit az általános idegesség még jobban feltüzel, heve­sen magyarázgatja, hogy de­ bizony helyén való az ő indítványa. Erre meg Polónyi szól a tanácskozási rend­hez és kéri az elnököt, hogy egy szónokot csak egy­szer hagyjon beszélni. Élvezettel hallgatja meg Vira­­vát, de egyszeri élvezettel is beéri. Virava még hevesebben akar felelni. — Szólni nem lehet az urnák! kiáltja feléje Ráth Károly. — Személyes kérdésben kívánok felszólalni, idegeskedik Virava. — Nem engedhetem meg ! — De jogom van hozzá! — Nincs! Virava mégis csak kijelenti, hogy mint indítvá­nyozó szólalt fel másodszor, s Polonyinak nem volt joga, hogy ezért megtámadja. A közgyűlés elejtette az indítványt, elhatározta azonban, hogy a kormánynál a Károlykaszárnyát ille­tőleg folyó tárgyalásokat megsürgeti. Ezután került sorra a másik ügy, melyen már hetek óta szörnyülködnek, no meg kacagnak a fővá­rosban. Budára, még­pedig a várba akarnák átszál­lásolni a katonai ügyosztályt. Felesleges a tanács bölcs indítványát bővebben ismertetni. Megbeszéltük már több ízben. Maguk a budaiak, kik ezt a rettenetes tervet kifundálták, sem tudtak mellette egyebet felhozni, mint a szegény vár­beli háziurak sorsát. A bizottsági tagok oda sem néztek Márkus tanácsnok előadásának, hanem fenn­hangon beszélgettek, úgy, hogy az elnök kénytelen volt figyelmeztetni, hogy a­ki csevegni óhajt, sétál­jon a társalgó terembe. Hegedűs Sándor azzal főzte le a tanácsot, hogy az előző javaslatából merített érvet fordította a tárgyalás alatt levő ellen. „Épen az imént a közpon­tosítás szükségét hangoztatta a tanács s most az ad­minisztráció javítására (Zajos derültség) a várba akarná vinni a legélénkebb forgalmú ügyosztályt.“ Nagy hatást ért el Hindy, ki beszédében arra utalt, hogy évente 150—200 ezer ember jár a kato­nai ügyosztályhoz. Hiszen ide tartoznak : a festő, Petőfinek közeli rokona, hajdani kenyeres pajtása, a legszelídebb fiú a világon, ártatlan kedély, eszményi, költői lélek, a­kinek még a hangja is oly fuvolaszerű, olyan melodrámai volt, hogy ha valaki behunyt szemmel hallgatta, azt hihette, — a hangról is, a tartalomról is — hogy valami tizenhat éves kisasszony beszél. Még egy pár írótársunk volt jelen : ozsonnáz­­tunk, Petőfiné vitte a háziasszonyi tisztet. A közben fecsegtünk össze-vissza mindenféle badarságot, a­miről mi azt hittük, hogy okos dolog. Petőfi, mint a nagy inquisitor, ügyelt mind­egyikünknek a szájára, nem csúszik-e ki rajta valami olyan szó, a­miért „tüzet kell tenni a gyereknek a nyelvére ?“ Egyszer csak a jó szelíd Orsain esik meg az a fátum, hogy kiszalad a száján ez a népies szólam : „a fene tudja.“ Erre Petőfiné fölkerekedik a pamlagról s el­hagyja a társaságot. Mi csak várunk. Tán a pirított zsemlye után lát a konyhában ? De a mi asszonyunk csak nem jött vissza. Utóljára maga Petőfi vállalkozott, hogy a fele­ségét fölkeresi. Kis idő múlva visszajött, de csak egyedül. — Látod, barátom, — mondá Orlainak, — te vagy a hibás. Mért nem ügyelsz a kifejezéseidre ? Olyan szót ejtettél ki a feleségem előtt, a­mi annak lehetetlenné tette a társaságban ittmaradást. Azt mondtad, hogy „fene“. Szegény Orlai nem is emlékezett már rá. Vé­deni sem tudta magát. — Én megszántam és segít­ségére siettem. — Hát Samu pajtás csak a klasszikusokból idézett ezúttal. Tudod Sándor, a­hol ez van írva : „Táncolok, mint veszett fene !“ — aztán meg ez : „Mert a katonai pálya fene sik!“ Kegyetlenül letorkolt érte. — Tanuld meg azt, hogy a mit nyomtatásban 1. Katonai illetőségi ügyek. 2. Útlevél ügyek. 3. Cseléd és munkakönyvekre vonatkozó ügyek. 4. Kórházi és toloncozási ügyek. 5. Katonai beszállásolások. 6. Előfogatok ügye. A tanács javaslata „valóságos attentátum a közigazgatás ellen.“ Viharos tetszéssel fogadták a felszólalást és Országh Sándor jó ideig hasztalan iparkodott szó­hoz jutni. Hálátlan feladatot vállalt magára, mikor a javaslatot akarta védelmezni. Az idegességet, gúnyos derültség váltotta fel. Országh azt panaszolta, hogy fél Buda jár naponta Pestre, és a pestiek nem akar­nak évente egyszer-kétszer Budára fáradni. Mintha csak a híres gravament adná elő, hogy hát Pestre építették a lánchidat. Olyan érveket is hozott fel, hogy gazdag ember kényelmesen járhat Budára, sze­gény embernek meg úgy is mindegy, akár messze, akár közel van az ügyosztály; ha beidézik, fél napja mindenképen odavész. Még Pártos Béla szólalt fel röviden s aztán szavazás alá került a kérdés. A budaiak, kikben sa­ját, külön lokálpatriotizmus van, tömegesen jöttek a tanács segítségére és sikerült néhány baloldali kolle­gát is kapacitálniuk, de azért a famázus javaslat csak 87 szavazatot kapott, míg ellene 114 nyilat­kozott. Ezután holnapra halasztották a gyűlést, mert a nagy izgatottságban lehetetlen volt tovább tárgyalni. A mai ülésen a mondottakon kívül még követ­kezők történtek : Az ülés megnyitása után elnök bejelentette, hogy gr. Wenckheim Frigyestié, szül. Wenckheim Krisztina grófnő háromszáz forintot s id. Zichy Nép. János gróf hatszáz forintot küldött jótékonycélú ki­osztás végett a főváros törvényhatóságának. Az ado­mányokat­ a közgyűlés köszönettel fogadta. Majd Blagel Ármin bizottsági tagnak haláláról emlékezett meg az elnök. Az elhunyt emlékét jegyzőkönyvileg örökítik meg s a gyászoló családhoz részvétiratot intéznek. Nagel helyére Zsigmondy Jenő dr.-t hív­ják be. A napirend tárgyalása előtt Pártos Béla bi­zottsági tag intézett interpellációt a polgármesterhez a járdák tisztántartása ügyében. Különösen ki­emelte felszólaló, hogy fővárosszerte nem takarítják a gyalogjárdákat s ezért történik oly sok baleset. Épen a hatósági épületek előtti járdákat gondozzák legke­­vésbbé. Az interpellációra Stamermayer Károly pol­gármester megnyugtató választ adott, melyet úgy a felszólaló, mint a közgyűlés tudomásul vett. Ezután Rózsavölgyi Gyula főjegyző felolvasta Szabó M. Ferenc bizottsági tag indítványát, a 32. sz. Mária Terézia ezred 150 éves fennállásának meg­ünneplése tárgyában. Az indítvány ékes szavakban emlékezik meg házi ezredünk alapításáról, mely ak­kor ment végbe, mikor Mária Terézia a magyar ren­dekhez fordult segítségért. Röviden ecseteli az ezred dicső múltját s végül indítványozza, mondja ki a közgyűlés, hogy az ezred 150 évi fennállását megün­­nepli s a szükséges előkészületek megtételére bizott­ Színház, zene, képzőművészet. * (Hangverseny.) A mostani hangverseny­évadnak egyik legérdekesebb eseménye volt kétség­kívül az a dalestély, a­melyet Van Dyck Ernő, a bécsi udv. opera híres tenoristája ma a Vigadó kis­termében rendezett. Ritkán hallottunk énekest, a­ki­ben a természet adományai a művészet vívmányaival oly harmonikus frigyre léptek volna, mint Van Dyck-ben. Lágy, modulációképes és a mellett érces, férfias hang, intelligens és az érzelmek egész skálája fölött uralkodó előadással párosulva az eszményi tö­kélynek oly mértékben való megközelítésére képesí­tik őt, a­mint az csak kevés művésznek adatott meg. A színpadi énekest ugyan ő sem tudja a hangverseny­teremben egészen megtagadni,­­ kitűnt ez főleg Rubinstein „Asrá“-jának és Schu­mann „Ich grolle nicht“ című ismeretes dalának nagyon is a külső hatásra számított előadásánál. Cél­ját különben a művész elérte, mert a közönség mind a kettőt megismételtette; reánk azonban nagyobb ha­tást gyakorolt azokkal a dalokkal, a­melyeknek elő­adásánál csupán a bennük rejlő egyszerű, de mély érzelmek megfelelő és mégsem színpadias kifejezésére szorítkozott. Ilyen volt Liszt „Es muss was Wunder­bares sein“ kezdetű szép dala, valamint a flamand népdal, (melyet szintén meg kellett ismételnie,) sőt még Schubertnek kissé színe­­hagyott „Ständchen“-e is. Nagy tetszést aratott továbbá a művész Hubay Jenő két poetikus dalá­nak előadásával (a Petőfi-dalok ciklusából), az egyi­ket közkívánatra meg is újrázta. A babért azonban mégis Sigmund szerelmi daláért (a „Walkür“-ből és „Degrieux álmá“-ért (Massenet ,,Manon“-jából) nyújtanék neki. Ezekben mutatta be legfényesebb vi­lágításban ének- és előadási modorának művészetét. Igazi virtuozitással énekelte azonkívül Gounod „Tavasz“ című dalát, melynek előadása köz­ben helyenként az elragadtatás moraja futott végig a közönség sorain. Ez volt a műsor utolsó száma, de azért befejeztével a közönség nem mozdult helyéről, hanem addig tapsolt, amíg a művész ráadásul még egy francia dallal nem kedveskedett. Van Dyck teljesen meghódította mai föllépésével a budapesti közönséget, amely bizonyára nagyon szívesen venné, ha e kiváló művészt operánk színpadján is alkalma lenne hallani. A hangversenyben Ludányi Etel úrnő néhány zongora-pince előadásával működött közre. Az énekszámokat pedig dr. Baumgartner János, a jeles bécsi zongoraművész kisérte. A terem zsúfolá­sig megtelt előkelő közönséggel. . . " . . ■ ■■ . .■ -■___­ ~~UTTÍMTlt elolvastathatunk a pubtikummal, mind azt nem mond­hatjuk el élő szóval egy társaságban, a­hol ,,egy“ nő van jelen. Ha most nyugodtan visszagondolok rá, el kell ismernem, hogy a mi ránk nézve tréfa, az Petőfire nézve komoly dolog volt. E jelenet hatása alatt szü­­lemlett meg az a verse, melynek felirata : „Mi a szerelem, ?“ Végsorai közt ez a szép axióma : „S ha feleségünk szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Lássátok ez a szerelem.“ — Ösz­­szes munkás gyűjteményében e vers alá „Koltó“ van téve. De ezt Petőfi Pesten írta, fel is olvasta nekem frissiben. A végéről az elejére térve, azt mondám neki: „Az a megszólítás „süldő poéták bikil­ek­­“ ugyebár nekünk szól? Köztünk úri magamnak is?“ — Ráhagyá ! Következett a nagy márciusi nap, melynek fátu­mába, mint két egymáshoz láncolt fegyvertárs men­tünk Petőfivel. A­hol egyikünk elesik, a másiknak is ott kell elesni. Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte fáj ! Ahhoz a diadalmámor­hoz, a­melyben ekkor osztozunk, nincs fogható ér­zés ezen a világon. Azt hittük, hogy megfordítottuk a korszakot. Azt hittük, hogy óriásokká nőttünk egy­szerre. A forradalmi vezérek szerepeit osztottuk ki egymás között. Petőfi szobájában körül fel voltak függesztve a francia forradalmárok remek kivitelű arcképei: ez volt a fényűzése. Tavalyi versében még azt mondá: „Rómában Cassius valók. Helvéciában Tell Vilmos, Párisban Desmoulins Camill. Itt is le­szek tán valami.“ — Itt már Danton akart lenni. — Én nekem pedig Saint Juste szerepét szánta. — El­feledte, hogy épen Saint Juste volt az, ki Danton vádlevelét a törvényszék előtt felolvasá. — Szeren­csére nem lett belőlünk sem Danton, sem Saint Juste , hanem az lett belőlünk, hogy mire a már­ciusi ibolyákat a májusi gyöngyvirágok felváltották, akkorra úgy elfelejtett bennünket a világ,­­ mint a .. ................ hogy el szokták felejteni az ibolyákat a gyöngyvirá­gok évadjában. Az első magyar­ felelős kormány megalakult, a­nélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy itt van két író ember, a­kinek tollát talán lehetne valamire hasz­nálni. Minden kortársunk jutott valami álláshoz; a március tizenötödiki népszónokok közül többen kép­viselőkké lettek megválasztva: még a jámbor, egy­könyvű Táncsics Mihály is kapott mandátumot, a­kit mi hoztunk ki a börtönéből , és Petőfi megbukott a szülötte városában. És ő azt hitte, hogy pokoli ár­mány buktatta meg, nem akarta elhinni, hogy a gu­bás polgártárs nem ismeri azt a versírót, a ki őt jobbágy sorsából felszabadítá, hanem a papnak a fiát ismeri, — derék termete van. S még itt nem volt a kiábrándulásnak vége. Ha mint népvezérek, mint politikai hősök megbuktunk is, megmaradtunk költőknek. Tehát még azt is meg kellett érnünk, hogy mint költők is megbukjunk. Márciustól kezdve az Életképeket ketten szer­kesztettük. És e kettős szerkesztés mellett e lapnak azon évfolyama kincstárát képezi a magyar irodalom szellemi termékeinek. A veterán íróktól kezdve az ifjú lángelmékig, mind valamennyi hőse irodalmunk­nak ott van képviselve e Pantheonban , s rovatainak mindegyike egy-egy darab becses korrajz. És még­is ugyanaz a lap, melynek az első félévben másfél ezer előfizetője volt, a második félévben annyira leszállt, hogy nem nyomtatták többé négyszáz példánynál. A magyar közönség kidobta a maga poétáit a hajóból. Petőfi büszkeségét mind nem törte ez meg. Mit neki közönség, választók ? Ő missziójában hitt. Várta a nagy katasztrófát, mely őt egyszerre a nem­zet élére fogja emelni. S a hitének volt valami alapja. A politikai fordulatok oly gyorsan és oly váratlanul jöttek, egyik esemény úgy taposott a másik kígyófar­­kára, hogy a mai nap nagyságainak soha sem volt ígérve a holnapi nap. ___________________________________________3j sogot küld ki. Az indítványt Szabó felszólalása után elfogadták és a bizottságot megválasztották.

Next