Pesti Hírlap, 1891. május (13. évfolyam, 119-148. szám)

1891-05-01 / 119. szám

A fővárosi területek átengedése iránt a főváros és a Siemens és Halske­ cég között létesített pótló szerző­dést a belügyminiszter a kereskedelemügyi minisz­terrel egyetértőleg jóváhagyta. Színház, zene, képzőművészet. Eifinger Jót6ef meghalt. A magyar opera régi művészi gárdájának is­mét kidőlt egyik érdemes tagja. E­llinger József, a­ki 1855. évtől kezdve rövid megszakítással egész 1879-ig volt operánknak hőstenoristája, hosszas szenvedés után ma délelőtt, 71 éves korában elhunyt újpesti lakásán. Ellinger az ő fénykorában nemcsak a budapesti opera egyik oszlopa volt, hanem a leg­kiválóbb európai tenoristák közé tartozott. 1855-től 1862-ig egyedül látta el operánknál a hőstenor-sze­­repkört. Hunyady Lászlót, Bánk bánt, Rienzit, Tann­­hausert, Lohengrint, Eleazárt és sok más szerepet ő kreált Budapesten, sőt még 1879-ben bekövetkezett nyugdíjaztatása után is a m. kir. operaszínház meg­nyitásáig számtalanszor kisegítette a nemzeti színház igazgatóságát a zavarból, ha valamelyik tenorista le­mondott. Érces hangjának frisseségét bámulatosan megőrizte öreg koráig és még a 80-as évek derekán úgy kivágta a magas G-t, hogy méltán hívták őt „örök­ifjú tenoristának.“ A fővárosi társaságban is nagyon kedvelt alak volt a joviális öreg úr, a­kit vidám kedélyéért és keresetlen szíves modoráért min­denki szeretett. Az utóbbi években egészen vissza­vonultan élt Újpesten, családja körében, amelyen gyöngéd szeretettel csüngött és csak néha látogatott el az operaszínházba, ha leánya, Maleckyné asz­­szony énekelt. De az újpesti társaséletben élénk részt vett, a­mig a betegség le nem vette lábáról. * * * Ellinger Józsefet szívbaj vitte a sírba. És ez a baja november 16-ikától datálódik. Szinte regeszerűen hangzik, de mégis úgy van, hogy az agg tenorista bánatában hunyt el a­­ hangja után. Egyszer énekelni próbált, de megindulva vette észre, hogy az a szép tenor hang, mely oly sokáig híven szolgálta, nincs többé . . . eltűnt . . . Az ősz művész busán monda családjához. — No gyermekek elvesztettem a hangomat, most már nem sokáig fogok élni ...­­ Úgy jön. Bánatában szívbajt kapott, állapota egyre rosszabbodott és ma reggel fél órakor kiszen­vedett. Más baja is volt. Háromszor érte szélhüdés és ennek nyomait hosszú ideig hordta lábaiban, melyek nagyon elgyengültek. Rendkívüli fájdalmai voltak, bár­ Abban az időben énekelt a bécsi operában a híres Lagrange, ki Rosinájával (Sevillai borbély) és Fidelé­­vel (Próféta) meghódította a világot. 1853. ápril­is május havában Grácban, jun. juh és aug. hónapok­ban Drezdában és Berlinben vendégszerepeltem. Au­gusztus végén Rigába, innen Mithauba mentem, a­hol elfogott a honvágy és azért onnét egyenesen Pestre utaztam. Megérkezésem után meglátogattam Withe igaz­gatót, ki azonnal vendégszerepeltetési ajánlatot tett h­­atározatlan időre. Stradellában kezdtem meg szerep­­lsemet, de ki írja le rémületemet, midőn a pénztári kimutatásból azt láttam, hogy az előadás nekem 25, mondd huszonöt forintot juttatott. Bár nagyon szívé­lyesen fogadtak, el voltam határozva, hogy elutazom és csak hosszas kérésre maradtam; a napisajtó ro­konszenves kritikája is arra bírt, hogy maradjak. Másodszor is fölléptem és ekkor már 220 firt jutott reám, a harmadik előadás alkalmával ez az összeg 440 írtra emelkedett. Vendégszereplésem 1855. márc. haváig tartott és ugyanennek az évnek ápr.­­ havában a nemzeti színház kötelékébe léptem; első szerepem itt Edgardo (Lucia) volt. A nemzeti színház kebelében folytatott műkö­désem a fiatalabb generációnak is emlékezetes lesz tán; ez volt sokat hányatott múltam legszebb szaka­sza. Egészen 1862-ig folytonosan működtem a pesti operánál és hála a közönség és sajtó elnéző jósága­inak és szeretetreméltóságának, szakadatlan sora volt a sikereknek. Ez években egyedüli tenoristája voltam az operának és természetesen minden lehetőt kellett énekelnem, különben opera helyett színművet, vagy vígjátékot kellett volna adni. Minthogy szerződésemig csak német műsorom volt, egész repertóriumot újból kellett betanulnom, a­mi igen nagy fáradsággal­ járt. Abban az időben szerzette Erkel a „Bánk-bánt,“ melynek címszerepét nekem szánta. Nagy sikerrel kreáltam a szerepet és rövid idő folyamán huszon­nyolcszor énekeltem Bánk­ bánt. Partnereim a feledbe­mennyire is iparkodtak azokat enyhíteni orvosai. De ezért nem vesztette el jó kedélyét és eg­ egy jó ötlet még utolsó napjaiban is vidám mosolyt csalt ajkára. Néha-néha elkezdett dúdolni egy bölcsődalt kis unokája mellett, de már ez is nehezére esett és szo­morúan hagyta abba. Közelgő halálának teljes tudatában volt. Több­ször említette, hogy ez az április veszedelmes hónap és egyre számolgatta a napokat, egyre kérdezte, Hány nap van még májusig. Az orvos vigasztalni akarta. — No Ellinger bácsi, jön már a május, aztán majd kiviszszük a zöldbe, mindjárt jobban lesz. A beteg művész ránézett szomorúan: — úgy van, jön a május és majd kivisznek... kivisznek. .. Vejét, Maleczky Vilmost és leányét Medecz­­kynét többször intette, hogy jól viseljék majd magu­kat. Különösen veje iránt, a­ki igazi önfölá­ldozással ápolta, kiváló szeretettel viseltetett. Tegnap már nem tudott beszélni és ma reggel bekövetkezett halála.­ Az elhunyt művész szorgalma csodálatos volt még öreg napjaiban is. Mindig tanult, egyik dalszöve­get a másik után és mindig készen volt, ha valamely hangversenyben kellett föllépnie. Hattyúdalait azon az estén énekelte, midőn ta­valy a rákospalotai dalkör egy hangversenyt rendezett. Az ősz tenorista hangjának teljes erejével, fényével tündökölt. Zúgó, szűnni nem akaró tüntető taps hang­zott föl minden énekszáma után és ő egymásután ismételte meg „Eleázar“-ból a nagy áriát, Hunyady Lászlót s egyéb dalokat. Ez az est feledhetetlen volt előtte. De közvetlen reá szélhüdés érte és hat hétig feküdt súlyos betegen. Épen abban az időben, midőn a Tanyássy javára rendezett hangversenyben föl akart lépni. Nem léphetett föl.* Midőn baja egyre rosszabbodott, már nem is lépett föl a hangversenyekben. Emlékeinek élt. Azok­nak az emlékeknek, melyek visszavarázsolták eléje a megfutott pályát. Mikor még a nemzeti színház színpadán aratta a dicsőség tapsait, vagy mikor — nyugdíjaztatása után — sokszor habos lovak állottak meg újpesti la­kása előtt és vitték be a veterán művészt, hogy el­énekelje Raoult. 1885-ban volt. Bérkocsival, jöttek érte, s mikor a Hugenották harmadik föl­vonásában kilépett, dörgő taps üdvözölte őt, mely percekig nem akart szűnni. Az agg művész meghatva hajtogatta magát, a sze­replők tétlenül álltak a színpadon, de a taps csak nem akart szűnni és újra meg újra kitört. Végre elkezd­hette ismét énekszámát. De legszebb emlékei közé tartozik az a pár­beszéd, melyet a király folytatott Fállik Béla festő­tenoristával. Egyszer a királyi lakban festett valamit Gödöllőn festen Hollósi Kornélia, Füredi és Kőszeghy vol­tak. 1862. július hava végén megváltam a nemzeti­­színház kötelékéből. 1863- ban a pesti német színházban vendég­szerepeltem. Első föllépésemhez derült emlék fűződik. A tél végére járt és a kalendárium oly hónapot jelzett, melyben máskor már meleg szokott lenni; ez egy­szer azonban nagy hideg uralkodott. Az igazgató keve­set törődött a hideggel és a naptárra támaszkodva, a vacogó színészek minden tiltakozása dacára kijelen­tette, hogy a fűtés­ ideje elmúlt. A szegény emberek kétségbeesve a miatt, hogy fűtetlen színházban kell énekelniük, segítségemet kér­ték s én készségesen megígértem, hogy minden lehe­tőt megteszek. Az előadást megkezdték . Lukréciát adtuk és én Genarot énekeltem. Végszavam elhangzott és a szín­padra lépek. Mennydörgő nevetés remegteti meg a színház falait és percekig tartó taps zug­át a házon. A színházban uralkodó fagyos temperaturának meg­felelőig ugyanis Rigából hozott öltözetemet vettem magamra és mint a meleg olasz égalj szülöttje ha­talmas prémes bundában, nagy prémes sipkában és csizmában sétáltam a színpadon. Másnap a nagy me­legtől ki sem lehetett tartani a színházban; a kályha szinte szétrepedt a hőségtől, annyira besüttetett az igazgató. 1864- ben Kölnbe mentem; ugyanaz év szep­tember havában Parisba utaztam, hol Roger hires zenetanárnál tanultam. 1886-ben majnamenti Frank­furtban Mulder mesternél folytattam tanulmányaimat. 1866. márc. havában Erkel Ferenc hízelgő levélben hivott föl, jöjjek el ismét a pesti nemzeti színházhoz. Örömest tettem eleget a meghívásnak és május hóban Pestre érkeztem. Azonnal megkezdtem vendégszerep­lésemet és 1866. szeptemberében megint szerződtettek Koszenovnak és aztán 1879-ig, nyugdíjaztatásomig, sza­kadatlanul itt működtem. A budapesti operánál töltött éveimből számos és egy udvari hangversenyen ő is énekelt. Szóba hozta ekkor ő felsége a tenoristákat. — Csak egy tenoristát hallottam — mondá a király — a­ki rendkívüli hatással volt rám. A nem­zeti színházban volt, de a nevét már nem tudom. Pállik Béla fölemlített egy néhány nevet a király előtt, köztük Ellingerét is. — Igen, igen, Ellinger, az öreg Ellinger — kiásta a király — a bécsi udvari operában is hallottam. Erre a királyi dicséretre, melyet csak nemrég tudott meg, roppant büszke volt a szerény Ellinger.­­ Jósága határtalan volt. A külvilág nem tudja, de tény, hogy vagyonának jelentékeny része adako­zásokra ment el. Sokan fordultak hozzá, de senki se távozott tőle üres kézzel. Humora még a legszomorúbb pillanatokban sem hagyta el. Mikor 7—8 hónap előtt Nagy Ignácot, szintén a nemzeti színház egyik veterán tagját, temették, Ellinger és Köszeghy, a­kivel mindig együtt volt, el­késve érkeztek a temetéshez. Ott aztán, mikor harmadik társukat lebocsátot­­ták a sírgödörbe, a jó Ellinger bácsi egy könyet morzsolt szét a szemében és csak ennyit mondott: — No Náci bácsi, készíts a mi részünkre he­lyet a tártli-pártira. Utolsó hónapjaiban is nagy figyelemmel kí­sérte az operát, a tenoristákat és mindig olvasta a kritikákat.­ Legnagyobb öröme volt, ha unokáit maga köré gyű­jthette és tanította őket énekelni Kedvenc dala volt: „Oh jöjj kedve a május“ Schumanntól. A kis Bianka kísérte zongorán és a többiekből kiegészítette a quartettet és úgy énekelték együtt az unokák a nagyapával: „Óh jöjj kedves május!“ A kedves május eljött , és elvitte magával a nagyapát. Meghalt a nélkül, hogy szerénységében va­lami ordó után vágyódott volna, mint sokan társai közül. Nyugodjék békében a jó öreg. Az a szeretet, melyet ismerősei szivében hátrahagy és az a kegye­let, melylyel nevét emlegetik, a legszebb, a legdrágább erdó a világon.* A temetés május 2-án szombaton d. u. 3 óra­kor lesz Újpesten (Deák-utca, Mateczky-házból.) * (EEs-gj^ar hír­­opera.) Valahányszor „Otelló“­­ban egy-egy új Desdemona lép föl, mindig eszünkbe jut Belincioni Gemma poetikus alakítása az ő megindító szomorúságával, szívhez szóló énekével. Ma Komáromi Mariska k. a. próbálkozott meg ezzel a hálás szereppel, de nem sok köszönet volt benne. Ha nem kellene hozzá egyéb, mint tiszta, csengő hang, jó iskola és korrekt ének, úgy a kisasszony Desde­­monájával meg lehetnénk elégedve. De ehhez a szerephez sok egyéb is szükséges, a­mi fölött Komáromi k. a. nem rendelkezik. Hiányzik előadásából az érzelem melege, alakításából a költé­szet bája. Ez az élettől duzzadó arc, mely mindig víg emlékem maradt. Mindig barátja voltam a jó tré­fáknak, szívesen űztem és nem haragudtam azért sem, ha én voltam a céltábla. Emiítek itt egy epizódot, melyben a nevetők az én oldalamon voltak. Az afrikai nőt adták . Vas­­cot énekeltem s velem énekelt Z. ur is. Z. egyéb kiváló tulajdonain kívül nagyon kifejlett szaglási ér­zékkel rendelkezett. A második fölvonásbeli nagy ária elé értünk, kezemben a körzővel tolmácsoltam Vasco világhódító terveit. Egyszerre a díszletek mögül meg­jelenik Z. orra. Z. végszavára várt. Az ember a díszlet mögött volt s csak az orra nyúlt ki. Az ör­dög késztetett rá, hogy odamenjek és becsipjem bol­dogtalan barátom orrát. Sikoltás s aztán a helyzetet megértő közönség viharos derültsége volt a válasz pajzán tréfámra. Az egész est el volt rontva, vala­hányszor Z. a színpadra lépett és orrán a piros sávok látszottak, újból és újból kitört a kacagás. Z. becsípett orra másnap 75 irtomba került. Itteni szerződésem komoly oldalát jelzi a követ­kező kimutatás, mely egész működésemet felöleli: Ezernyolvan­kétszer léptem a közönség elé. Bánk­ bán, Brankovics, Lohengrin, Tannhäuser, Ilka, Hunyady László, Mártha, Zsidónő és más számos operát én kreáltam Budapesten. Egészben véve, mint mondom, 1082-szer léptem föl a pesti operában. 1879-ben megváltam tőle és bevégeztem műkö­dési pályafutásomat, csak egyes hangversenyekben lépek a nyilvánosság elé. Néhány év óta egészen visszavonultam és gyermekeim szép családi életében lelem boldogságomat. Gyermekeim szeretetteljes oda­adással és gyöngédséggel iparkodnak azon, hogy mi­nél kellemesebbé tegyék értem alkonyát. 1890. évi március hóban könnyed szélhüdés következtében egé­szen elvesztettem hangomat s azóta az „énekes“ El­linger megszűnt létezni. PESTI HÍRLAP 1891. máj® ti

Next