Pesti Hírlap, 1891. szeptember (13. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-01 / 239. szám
2 PESTI hírlap 1891. szeptember 1.v- ben ? A ki a délszláv népek szolidaritásának először iparkodott érvényt szerezni a gyakorlatban ? A kinek a puszta neve jelszó és pedig Magyarország s a magyar nemzet elleni jelszó? Nem merült-e fel Ivanossich ezredesben az a gondolat, hogy tüntetésének élét — még ha valóban csupán kegyelet lett volna is tettének rugója — a magyar állam és nemzet ellen intézettnek fogja tekinteni a horvát közvélemény? Hogy ujjongva fognak tőkét faragni a horvátok a közös hadsereg egyik ezredének e demonstrációjából? Hogy ez a lépés messze Horvátország határain túl is arra a fölfogásra adhat okot, mintha nálunk a katonaság politikai szereplésben tetszelegne magának ? Nem tarthatjuk az ezredes urat oly naivnak, hogy minden megfontolás nélkül adta volna beleegyezését e manifesztációhoz. Hogy elfeledte volna azt a vihart, mely annak idején a Janszki-ügyből támadt. Hogy ne mérlegelte volna, mit tesz az Jellacsics bánnak a császár és a trón körüli érdemeit magasztalnia Strossmayerek és Starcsevicsek földén, körülvéve azon tisztikartól, mely Uzelác századossal azonosítja magát; abban a pillanatban, midőn a dalmaták és horvátok testvérisülése fölidézi a nagy illyr állam, Nagy-Horvátország eszméjét, melylyel tudvalevőleg Jellacsics bán kacérkodott. Mi több, nemcsak kacérkodott. Be van bizonyítva, hogy a trónnak ezen oszlopa, ez a lejális katona egy darabig komolyan álmodozott arról, hogy ő lesz ezen nagy illír királyságnak első uralkodója. Mindez elegendő ok annak bizonyítására, hogy a Jellacsics-ezred tisztjeinek manifesztációját az esetben is szerfölött sajnálatosnak kellene tartanunk, ha csupán tapintatlanság eredménye volna. De ezt nehéz föltenni. Nehéz elhinni, hogy semmiféle politikai célzat sem vezette az ezred tisztikarát Jellacsics sírjához. Hogy csak az ezredtulajdonlást akarták ünnepelni, aki mint tábornok valóban nem szerzett magának a harctéren oly babérokat, hogy azokat ily manifesztációval kellessen megóvni az elfeledéstől. De kizárja ezt a föltevést az ezredparancsnok beszéde is. Az a Jellacsics, ki magának „a császár és a trón“ körül a hangsúlyozott érdemeket megszerezte, a Ferdinánd király által minden méltóságától megfosztott s állásától elmozdított, de a kamarilla által ismét visszahelyezett és kitüntetett pártütő, a horvát nép fölbutogatója, a Magyarországba való fegyveres betörés szervezője és vezetője volt. És már most azt kérdezzük, hogy quid tunc? Mit mondanak ahhoz báró Bechtolsheimér, hogy a Jellacsics-ezred tisztikara a saját szakállára csinál nemzetiségi politikát? Hogy Ivanossich ezredes glorifikálja Jellacsics bánt, akinek szellemét régóta defavoyálták a legmérvadóbb helyről? Hogy a koronás magyar király, a legfőbb hadúr mintaszerű alkotmány tiszteletével ellentétbe helyezkedik egy horvát ezred tisztikara? Várjuk a következményeket. j^JeTT a csúcs -ezred politikai szereplésre adta magát. Ellenségeütl vallotta magát Magyarországnak. Fölidézte a^848-n hor TSTnTT!k ütés sgm^THekTt. Meg kell hát tudnunk, hogy szabad-e ezt tennie bünhfflennel énekelni. — A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a legnehezebb oratóriumokat. — Tizenhat éves voltam, mikor legelőször találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. — Ő akkor kezdett el a világban szerepelni. — Szomorú volt a találkozás : atyám temetésén. — A gróf volt az"'egyház patrónusa. — A legelső találkozásnál felajánlotta, hogy menjek az özvegy bárónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. — A bíróné igen kegyesen bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. — Az egész háztartás rám lett bízva. — Gondolhatod, hogy ahol egy fiatal férfi és egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző bizalmaskodás történik meg ottan. — Egyszer a báróné észrevette, hogy ő irányomban nem csak anya, hanem annál több: anyós. — Heves jelenetek következtek az anya és fiú között, a miknek a következése az lett, hogy nekem el kellett hagynom a házat. — A gróf azonban esküvel fogadta, hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. — Odáig azonban még évek voltak hátra. — Nekem addig is valami állás kellett a világban. — A gróf rávett, hogy menjek a színházhoz, amíg nőül vehet. — Rövid időn a közönség kegyence lettem. — Külföldre is hittük s ha a fényes ajánlatok valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod nálam), most világhírű művésznő lehetnék; nekem is ritka nagyterjedelmü althangom van, mint Alboninak volt. — A gróf nera bocsátott el. — Körülvett pompával, úri kényelemmel. — Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem, hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolitson. Saját költségén ide hozatta a külföldi imprezáriókat, hogy hallgassák meg az énekemet; rá akart venni, hogy bécsi vagy párisi énekmesterhez menjek tanulni. — Nem fogadtam el, hű maradtam a grófnak adott ígéretemhez. — Ekkor kiütött az a szerencsétlen belháboru, melybe a gróf is belekeveredett s melynek az lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden társadalmi rend fölfordult s mely az én vőlegényemet is elszakitá tőlem. — így mondta el a gróf előtted ? — így mondta. Még eddig igazat beszélt a nő. — Fél évig hirt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy ismerős alak nem maradt a székvárosban. — Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb ínség országútján. — Egy szép leány, aki éhezik. — De hiszen megmaradt a művészeted. — Épen ez volt sorsomnak a kedzcfénye, — vagy talán vezércsillaga. — Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, ahová oly nagyon hívtak ? — Azért, mert a forradalmak idejében a külföldi művészeti vállalkozók is mind megbuktak — és aztán, mert még mindig bíztam a vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. — Addig is itt akartam maradni és dacolni a cifra nyomorúsággal. — A fegyverzaj elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy színész trupp ; ledobták a honvédruhát, leborotválták az arcukat s ismét beálltak komédiásnak. — De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély is kell. S kinek legyen elég erős szíve a koronaország félelmetes deszpotájának a színe elé járulni, a kinek kegyetlen hite megelőzte az érkezését ? — Senki sem mert eléje kerülni a koncesszió kérvényével. — Engem biztattak föl, hogy tegyem meg. — S én fölkerestem a hatalmas nagy urat. — És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, aki a kérésemet nyugodtan végig hallgatta; rögtön aláírta az engedély-okmányt, maga elvezetett az irodájába, ahol azt hitelesítették ; aztán az előszoba ajtajáig kikisért s azzal bocsátott el, hogy bármikor legyen valami teljesíthető kívánságom, mindenkor szivesen fogja azt pártolni. — Hát — nem mutatsz még ajtót előttem ? Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét s gyöngéden oda vonta a leányt maga mellé a pamlagra. — Kérlek. Mondjad tovább. (Folyt, köv.) Belpolitikai hirek. A pénzügyi hatóságok kebelében működő fegyelmi bizottságok alakítása tárgyában a pénzügyminiszter azon utasítást adta ki, hogy ott, hol a fogalmazói személyzet száma megengedi, mindig ebből alakítandó meg a fegyelmi bizottság s csak abban az esetben hívható meg tag gyanánt a számvevőség főnöke, ha a fegyelmi bizottság a fogalmazói karból akár személyzet hiánya, akár érdekeltség folytán nem lenne megalakítható. Oly esetekben, midőn számvevőségi közeg fegyelmi ügye tárgyaltatik s a fegyelmi bizottság a fogalmazói karból megalakíltatotti meghívható ugyan a számvevőség főnöke is mint szakértő, de mint ilyen szavazati joggal nem bir. A két elkeresztelést pápai dekrétum — mely annak idején indiskréció folytán a M. Államban napvilágot látott — mint ugyanezen lap jelenti, most a római szentszék hivatalos okiratgyűjteményében, az Acta S. Sedisben is megjelent. Egy hatalmas főispán. (Hertelendy József f.) • Hertelendy József Torontálmegye főispánja, mint a táviró jelenti, meghalt ma a marillavölgyi kies fürdőben. Karlsbadból, hol hasztalan keresett enyhülést bajára, ide ment haldokolni kedvenc helyére, a ,.Hertelendy-sétány“ ismerős fenyői közé. Vele a modern főispánok egyik leghatalmasabbja dőlt ki. Azért a moderneké, mert nem örökölt nagy nevet, (a Hertelendy nevet ő tette hangzatossá), hatalmas ereje nem az olygarchia nedveiből eredt, sem a domíniumokból, hanem a saját egyéniségéből. Apródonkint verte föl magát a főispáni székbe. S az ország legveszélyesebb megyéjében uralkodott, mint egy kis király. S amint az ország törvényhozása és a koráramlat minduntalan leszedegetett valamit a főispáni nymbusból, mig körülötte egyre kisebbek lettek a főispánok, az ő alakja váltig nőtt. Már szinte úgy nézett ki, hogy nem fér el hatalmas egyénisége a szűk megyei keretben. De minden is olyan volt rajta, mintha nem akarna elférni. Nagy, vérrel befutott, kékes szemei kiugrani látszottak arcából. Óriás feje csak alig fért el vállain. Kurtára nyírott szöszke haja fölfelé meredezett, mint egy kartácsoló kefe. S ehhez robustus zömök termet járult. Száz esztendőre alkotott vasember volt. 1873 óta viselte a főispáni tisztet azon megyében, honnan az előtt mindennap jött az újságoknak valami írni való anyag, nemzetiségi nyüzsgés-mozgás, demonstrációk, kravallok. A Bánát termesztette nemcsak a gabonát az országnak, hanem a skandalumokat is. S ime a mint a fiatal Hertelendy (mert még akkor csak 40 éves volt) rátette széles tenyerét,mely mi tagadás, mindenféle megyei zsírral meg volt kenekezve) a bakafántos rácokra, egyszerre mélységes csönd lett a Bánátban. a..r... Megváltoztatta tán a rácokat? Nem! A nagy tenyér elfojtott, elfullasztott torkukban minden hazaellenes kurjantást — úgy, hogy abból egy mukkjanás se hallatszott soha Budapestre. Minden rendben volt. A csöndet semmi se zavarta s mikor a próba jött, minden három évben csupa jó magyar urak jöttek föl követeknek a parlamentbe , csupa magyarokat küldtek föl a rácok. Igazi csodának látszott ez ! Mégis hatalmas egy ember ez a Hertelendy!