Pesti Hírlap, 1891. szeptember (13. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-01 / 239. szám

2 P­E­S­T­I hírlap 1891.­ szeptember 1.v- ben ? A ki a délszláv népek szolidaritásának­­ először iparkodott érvényt szerezni a gyakorlat­ban ? A kinek a puszta neve jelszó és pedig Magyarország s a magyar nemzet elleni jelszó? Nem merült-e fel Ivanossich ezredesben az a gondolat, hogy tüntetésének élét — még ha valóban csupán kegyelet lett volna is tettének rugója — a magyar állam és nemzet ellen intézettnek fogja tekinteni a horvát köz­vélemény? Hogy ujjongva fognak tőkét faragni a horvátok a közös hadsereg egyik ezredének e demonstrációjából? Hogy ez a lépés messze Horvátország határain túl is arra a fölfogásra adhat okot, mintha nálunk a katonaság politikai szereplésben tetszelegne magának ? Nem tarthatjuk az ezredes urat oly naiv­nak, hogy minden megfontolás nélkül adta volna beleegyezését e manifesztációhoz. Hogy elfeledte volna azt a vihart, mely annak idején a J­a­n­s­z­k­i-ügyből támadt. Hogy ne mérlegelte volna, mit tesz az Jellacsics bánnak a császár és a trón körüli érdemeit magasztalnia Stross­­mayerek és Starcsevicsek földén, körülvéve azon tisztikartól, mely Uzelác századossal azonosítja magát; abban a pillanatban, midőn a dalmaták és hor­vátok testvérisülése fölidézi a nagy illyr állam, Nagy-Horvátország eszmé­jét, melylyel tudvalevőleg Jellacsics bán kacér­kodott. Mi több, nemcsak kacérkodott. Be van bizonyítva, hogy a trónnak ezen oszlopa, ez a lejális katona egy darabig komolyan álmo­dozott arról, hogy ő lesz ezen nagy illír király­ságnak első uralkodója. Mindez elegendő ok annak bizonyítására, hogy a Jellacsics-ezred tisztjeinek manifesztáció­­ját az esetben is szerfölött sajnálatosnak kellene tartanunk, ha csupán tapintatlanság eredménye volna. De ezt nehéz föltenni. Nehéz elhinni, hogy semmiféle politikai célzat sem vezette az ezred tisztikarát Jellacsics sírjához. Hogy csak az ez­­redtulajdonlást akarták ünnepelni, a­ki mint tá­bornok valóban nem szerzett magának a harc­téren oly babérokat, hogy azokat ily manifesz­­tációval kellessen megóvni az elfeledéstől. De kizárj­a ezt a föltevést az ezredpa­rancsnok beszéde is. Az a Jellacsics, ki magá­nak „a császár és a trón“ körül a hangsúlyo­zott érdemeket megszerezte, a Ferdinánd király által minden méltóságától megfosztott s állásától elmozdított, de a kamarilla által ismét vissza­helyezett és kitüntetett pártütő, a horvát nép fö­lbu­­­t­o­ga­t­ó­j­a, a Magyaror­szágba való fegyveres betörés szervezője és vezetője volt. És már most azt kérdezzük, hogy quid tunc? Mit mondanak ahhoz báró Bechtolsheim­­ér, hogy a Jellacsics-ezred tisztikara a saját szakállára csinál nemzetiségi politikát? Hogy Ivanossich ezredes glorifikálja Jella­csics bánt, akinek szellemét régóta defavoyálták a legmérvadóbb helyről? Hogy a koronás magyar király, a legfőbb hadúr mintaszerű alkotmány tiszteletével ellen­tétbe helyezkedik egy horvát ezred tisztikara? Várjuk a következményeket. j^JeTT a csúcs -­ezred politikai szereplésre adta magát. Ellensé­­g­e­üt­l v­allott­a magát Magyarország­nak. F­ö­l­i­d­é­z­t­e a^848-n hor TSTnTT!k­ ütés sgm^THekTt. Meg kell hát tudnunk, hogy szabad-e ezt tennie bünhfflennel énekelni. — A templomban énekeltem nagy ünnepek alkalmával a legnehezebb oratóriumo­kat. — Tizenhat éves voltam, mikor legelőször találkoztam Bárdy Zoltán gróffal. — Ő akkor kezdett el a világban szerepelni. — Szomorú volt a találkozás : atyám temetésén. — A gróf volt az"'egyház patrónusa. — A legelső találko­zásnál felajánlotta, hogy menjek az özvegy bá­rónéhoz társalkodónőnek; én elfogadtam. — A bíróné igen kegyesen bánt velem, úgy tekintett ő és a rokonsága, mint családtagot. — Az egész háztartás rám lett bízva. — Gondolhatod, hogy a­hol egy fiatal férfi és egy ifjú leány vannak együtt egy háznál, mennyi ártatlannak tetsző bizalmaskodás történik meg ottan. — Egyszer a báróné észrevette, hogy ő irányomban nem csak anya, hanem annál több: anyós. — Heves jelenetek következtek az anya és fiú között, a miknek a következése az lett, hogy nekem el kellett hagynom a házat. — A gróf azonban esküvel fogadta, hogy nőül fog venni, mihelyt nagykorúságát eléri. — Odáig azonban még évek voltak hátra. — Nekem addig is valami állás kellett a világban. — A gróf rávett, hogy men­jek a színházhoz, amíg nőül vehet. — Rövid időn a közönség kegyence lettem. — Külföldre is hittük s ha a fényes ajánlatok valamelyikét elfogadtam volna (a leveleket megláthatod ná­lam), most világhírű művésznő lehetnék; nekem is ritka nagyterjedelmü althangom van, mint Alboninak volt. — A gróf nera bocsátott el. — Körülvett pompával, úri kényelemmel. — Ellenben a báróné minden eszközt elővett (elismerem, hogy tisztességes eszközöket), hogy innen eltávolitson. Saját költségén ide hozatta a külföldi imprezárió­­kat, hogy hallgassák meg az énekemet; rá akart venni, hogy bécsi vagy párisi énekmesterhez menjek tanulni. — Nem fogadtam el, hű ma­radtam a grófnak adott ígéretemhez. — Ekkor kiütött az a szerencsétlen belháboru, melybe a gróf is belekeveredett s melynek az lett a vége, hogy az egész ország megbukott, minden tár­sadalmi rend fölfordult s mely az én vőlegénye­met is elszakitá tőlem. — így mondta el a gróf előtted ? — így mondta. Még eddig igazat beszélt a nő. — Fél évig hirt sem hallottam a grófról. Elhiszem, hogy az nem az ő hibája volt. Az egész társadalom szét volt robbantva. Egy is­merős alak nem maradt a székvárosban. — Én, ki éveken át kényelemhez, úri életmódhoz voltam szoktatva, ott álltam a legszomorúbb ínség országútján. — Egy szép leány, a­ki éhezik. — De hiszen megmaradt a művészeted. — Épen ez volt sorsomnak a k­edzcfénye, — vagy talán vezércsillaga. — Kérdezhetnéd, hogy miért nem mentem hát külföldre, ahová oly na­gyon hívtak ? — Azért, mert a forradalmak idejében a külföldi művészeti vállalkozók is mind megbuktak — és aztán, mert még mindig bíz­tam a vőlegényem adott szavában. S vártam, hogy visszajön. — Addig is itt akartam ma­radni és dacolni a cifra nyomorúsággal. — A fegyverzaj elcsöndesülte után összeverődött megint innen-onnan egy színész trupp ; ledobták a honvédruhát, leborotválták az arcukat s ismét beálltak komédiásnak. — De ám az új rend mellett a komédiázáshoz felsőbb engedély is kell. S kinek legyen elég erős szíve a koronaország félelmetes deszpotájának a színe elé járulni, a kinek kegyetlen hite megelőzte az érkezését ? — Senki sem mert eléje kerülni a koncesszió kérvényével. — Engem biztattak föl, hogy te­gyem meg. — S én fölkerestem a hatalmas nagy urat. — És találtam a dölyfös zsarnok helyett egy udvarias gentlemant, aki a kérése­met nyugodtan végig hallgatta; rögtön aláírta az engedély-okmányt, maga elvezetett az irodá­jába, ahol azt hitelesítették ; aztán az előszoba ajtajáig kikisért s azzal bocsátott el, hogy bár­mikor legyen valami teljesíthető kívánságom, mindenkor szivesen fogja azt pártolni. — Hát — nem mutatsz még ajtót előttem ? Válasz helyett Simon megfogta Aranka kezét s gyöngéden oda vonta a leányt maga mellé a pamlagra. — Kérlek. Mondjad tovább. (Folyt, köv.) Belpolitikai hirek. A pénzü­gyi hatóságok kebelében működő fegyelmi bizottságok alakítása tárgyában a pénz­ügyminiszter azon utasítást adta ki, hogy ott, hol a fogalmazói személyzet száma megengedi, mindig ebből alakítandó meg a fegyelmi bizottság s csak abban az esetben hívható meg tag gyanánt a szám­vevőség főnöke, ha a fegyelmi bizottság a fogalmazói karból akár személyzet hiánya, akár érdekeltség foly­tán nem lenne megalakítható. Oly esetekben, midőn számvevőségi közeg fegyelmi ügye tárgyaltatik s a fegyelmi bizottság a fogalmazói karból megalakíltatotti meghívható ugyan a számvevőség főnöke is mint szakértő, de mint ilyen szavazati joggal nem bir. A két elkeresztelést pápai dekrétum — mely annak idején indiskréció folytán a M. Államban napvilágot látott — mint ugyanezen lap jelenti, most a római szentszék hivatalos okiratgyűjteményében, az Acta S. Sedisben is megjelent. Egy hatalmas főispán. (Hertelendy József f.) • Hertelendy József Torontálmegye főispánja, mint a táviró jelenti, meghalt ma a marilla­­völgyi kies fürdőben. Karlsbadból, hol hasztalan keresett enyhülést bajára, ide ment haldokolni kedvenc helyére, a ,.Hertelendy-sétány“ ismerős fenyői közé. Vele a modern főispánok egyik leghatal­­masabbja dőlt ki. Azért a moderneké, mert nem örökölt nagy nevet, (a Hertelendy nevet ő tette hangzatossá), hatalmas ereje nem az oly­­garchia nedveiből eredt, sem a domíniumokból, hanem a saját egyéniségéből. Apródonkint verte föl magát a főispáni székbe. S az ország legve­szélyesebb megyéjében uralkodott, mint egy kis király. S amint az ország törvényhozása és a kor­áramlat minduntalan leszedegetett valamit a főispáni nymbusból, mig körülötte egyre ki­sebbek lettek a főispánok, az ő alakja váltig nőtt. Már szinte úgy nézett ki, hogy nem fér el hatalmas egyénisége a szűk megyei keretben. De minden is olyan volt rajta, mintha nem akarna elférni. Nagy, vérrel befutott, ké­kes szemei kiugrani látszottak arcából. Óriás feje csak alig fért el vállain. Kurtára nyírott szöszke haja fölfelé meredezett, mint egy kartá­­csoló kefe. S ehhez robustus zömök termet járult. Száz esztendőre alkotott vasember volt. 1873 óta viselte a főispáni tisztet azon megyében, honnan az előtt mindennap jött az újságoknak valami írni való anyag, nemzetiségi nyüzsgés-mozgás, demonstrációk, kravallok. A Bánát termesztette nemcsak a gabonát az or­szágnak, hanem a skandalumokat is. S ime a mint a fiatal Hertelendy (mert még akkor csak 40 éves volt) rátette széles te­nyerét,­­mely mi tagadás, mindenféle megyei zsírral meg volt kenekezve) a bakafántos rá­cokra, egyszerre mélységes csönd lett a Bá­nátban. a.­.r... Megváltoztatta tán a rácokat? Nem! A nagy tenyér elfojtott, elfullasztott torkukban minden hazaellenes kurjantást — úgy, hogy abból egy mukkjanás se hallatszott soha Budapestre. Minden rendben volt. A csöndet semmi se zavarta s mikor a próba jött, minden három évben csupa jó magyar urak jöttek föl követek­nek a parlamentbe , csupa magyarokat küldtek föl a rácok. Igazi csodának látszott ez ! Mégis hatalmas egy ember ez a Hertelendy!

Next