Pesti Hírlap, 1891. december (13. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-01 / 330. szám

Budapest, 1891. XIII. évi 330. (4645.) szám. Előfizetési árat:: Egész évre ?., 2-r. 14 frt —kr. Félévre .?© .'•? . 7 » — › Negyedévre . 0 .' 3 · -50 » Egy hóra. r; 1 › 20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Buflarest, Bátor-uca 7. sz. földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­­lamlások intézendőek.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Kedd, december 6. Szerkesztés­ iroda: Budapesten, nádor­ utca 7. sz. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. IfSF” Aki a Pesti Hírlapra decem­ber 1-től fogva 2 hóra 2 frt 40 krral, vagy 3 „ 3 „ 50 „ előfizet, karácsonyi ajándékul meg­kapja a Pesti Hírlap nagy képes naptárát, mely közvetlenül a karácsony előtti napokban lesz megküldve az összes elő­fizetőknek. Akik a lapot számonként veszik, a naptárt csak a bolti áron (s frt) szerezhetik meg. Egyesülve a halálban. Ha igaz, a­mit a régiek tartottak, hogy az istenek gyorsan, hosszas szenvedések kimé­rése nélkül szólítják magukhoz kedvenceiket, akkor azok a kiváló férfiak, kiknek hirtelen ha­lála az imént döbbente meg az enyészet sötét hatalmaira nem szívesen gondoló közvéleményt, valóban kedveltjei voltak az égnek. Henrik főherceg, az uralkodóháznak Bécs­­ben rövid betegség után meghalt tagja, teljes életében távol állott nemzetünktől. Nem ismerte Magyarországot és mi sem ismertük őt, ámbár tagja volt a magyar főrendiháznak. Katona volt negyven éves koráig, ki teljesíti kötelességét bé­kében és háborúban. Beosztva Ausztriában ál­lomásozó ezredekhez, majd magasabb parancs­noki állást nyerve Grácban és Brünnben, Hen­rik főhercegnek már szolgálati viszonyaiból ki­folyólag sem nyílt alkalma megismerni hazánkat. Neve a hit szárnyain csak egyszer repült világgá. Régen, jóval több, mint két évtized előtt, kevéssel azután, hogy Deák Ferenc és gróf Andrássy Gyula műve kibékíte a nemzetet dynasztiájával. De a rokonszenvnek azon me­leg fénye, melyet a hit által fölkapott esemény akkor vetett Henrik főhercegre, sok millió em­ber által alkotott széles körökben, besugározza még most is a ravatalon fekvőnek alakját. Egyszerű szerelmi történet volt az. Egy házasság története, melynek következményei azonban sokáig foglalkoztatták a közvéleményt, hirtelenül előtérbe állítva a feltűnést teljes éle­tében kerülő főherceg alakját. Az uralkodóház daliás termetű sarja meg­ismerkedett egy fiatal hölgygyel, ki — óh ször­nyűség! — még csak annyi „nemességgel“ se dicsekedhetett, mint valamely meggazdagodott és nemesi praedikátummal jutalmazott tőzsdei üzérnek felesége. Hoffmann Leopoldina kisasz­­szony azon — bizonyos körökben megbocsát­­hatlannak tartott — hibát, vagy talán szerencsét­lenséget örökölte szüleitől, hogy minden úgyne­vezett nemesség díjával született. Polgári leány volt; szép, műveit, kedves, telve lelki nemességgel — de mégis határtalan messzire álló attól a kiváltságos osztálytól, mely­nél a kamarilla szájhősködésben és futásban nagy vezérének, Windisehgrätz hercegnek isme­retes mondása szerint „az ember kezdődik.“ A fiatal hölgy egyetlen őssel sem dicse­kedhetett. Származási fája nem mutatt föl se rablólovagokat, se grófi, vagy bárói címüket II. József császártól hitvány pénzen vett kapaszko­dókat, nem, még csak egy megnemesített rab­­szállítót sem. Ezen egyszerű polgári leány felé fordutó Henrik főhercegnek szivét ellenállhatsan hatalom­mal a szerelem. Európa legrégibb és legbüsz­kébb uralkodóházának sarja, ki fejedelmek, vér­beli hercegek leányait vezethette volna oltárhoz, gét, a császári fényt és oltárhoz vezette. Egy kis művésznő lábai elé a császári fényt és di­csőséget! ügy van, nem használt barátainak könyör­gése, hiába való volt az uralkodó határozott ti­lalma, a főherceg nőül vette azt, a kit szere­tett s a kinek sírig tartó hűséget ígért. A sze­rény gráci operaénekesnőből a legrégibb dinasz­tia egyik tagjának neje lett. Az udvar haragja borzasztó volt. A főher­ceg nevét kitörölték a hadsereg névsorából, tiszti fizetését és civilistáját beszüntették. Ausztriából kitiltották. A menyegző reggelén még gazdag, hatalmas, fényes jövőjű férfi az első nászéjen koldussá, hazátlanná lett. Csekély gazdaságot vett magának az Adige partján és azt művelte verejtékes fáradsággal. De munkáján nem volt áldás. Az Adige kiön­tött és semmivé tette az aratást, a főherceg és neje a legszigorúbb takarékosságra voltak utalva, melyhez képest kényelemnek lehetett mondani azt, mikor Hoffmann Leopoldina a gráci opera színpadán havi száz forintért énekelt. Kétszer is meg kelle gondolniok, mielőtt egy pár cipőért pénzt adtak volna ki. S növelte a gondokat egy leányka születése is. A világ csakhamar elfelejtette az esetet, mert még egy ilyen nagy mesalliance sem ad elegendő tápot évekig tartó szóbeszédre. S ők nem is törődtek vele. Egymásnak éltek, soha­sem bánva meg lépésüket, kivéve részüket a küzdelemből és örömökből, mint más emberfia. Csak talán a fülemile csattogott ünnepélyeseb­ben sötét bokrából, mikor andalogva arra jár­tak, mert a szürkeruhás költő tudhatta, hogy a meg lett igézve a polgári származású fiatal hölgy bájaitól és nemes nőies lényétől. Benne találta föl ideálját, nem a gyémán­­tos diadémok büszke viselőiben. Neki nyújta ke­zét, hogy bírhassa az emberi élet határáig, hogy törvényes hitvesévé tegye isten és embe­rek előtt. Nem kérdezte, mit kell föláldoznia, hogy oltárhoz vezethesse szíve választottját. Nem mérlegelte, mit tiltanak főhercegi rangja, családi törvények, hagyomány s a felső körök gőgös, megcsontosult orthodoxizmusa. Szakított minden­nel : az udvari élet pompájával, a dynasztia tag­jaival való érintkezéssel, a katonai pályával. Le kellett mondania tábornoki rangjáról, le mind­arról, a­mit egy mesalliance-ra nem lépő főher­cegnek a fejedelmi kegy nyújthat. Előrelátta lépésének konzequenciáit és fér­fias elszántsággal viselte azokat. Tudta és érezte, hogy önmaga s a fölvilágosult szel­­lemek tábora előtt nem lett ki­sebbé, a­miért túltette magát a még mindig hatalmas előítéleteken. Igénytelenül, egyszerűen, szerelmének és boldogságának élt. De Tirol népe tudja, hogy e nyájas modorú főherceghez és nemeslelkű nejé­hez a szegények sohasem fordultak hiába. Most meghalt Bécsben, hol a király kegye már évek sora előtt újra megnyitotta előtte az udvart és visszahelyezte tábornoki és ezredtu­­lajdonosi rangjaiba. Meghalt rövid szenvedés után, alig néhány órával később, hogy ugyan­azon betegségtől sújtott neje örökre lehunyta szemeit. Mélyen megható vége ez két nemes élet­nek. Mintha csak a halál sötét hatalmai is meg­szeretemnek mily királyi diadalát képviseli e pár. Az udvar haragja 1875-ben lágyult meg, a mikor a főherceget kinevezték az 51. gyalog­ezred tulajdonosává és elfoglalhatta helyét a hadseregben. Az uralkodó kegye­lejének a Waldeck bárónő címet adományozta. Majd Ti­rolban bozeni kastélyukban telepedtek meg, a­hol boldogan, megelégedetten éltek. Az udvari körök feszültsége ugyan állandóan megmaradt és sokáig, nagyon sokáig nem léphetett be a főherceg neje miatt az udvar ragyogó körébe. De jó szivének és nemes lelkének híre és di­csérete beröpülte Tirol vadregényes vidékeit és kopogtatott már az udvar ablakain is. . . . Harmadfél évvel ezelőtt a trónörökös temetése alkalmával föltűnt a gyászolók közt egy idegen, a­ki a­helyett, hogy a kísérethez csatla­kozott volna, lassan lépett a kápolnába, mintha kételkednék benne, vájjon van-e joga ott lenni. Az ifjabb Habsburgok nem mutatták, hogy föl­ismerték volna, csak az idősebb főhercegek közül rázott egy-kettő kezet vele, a­mint elhaladt előttük. Henrik főherceg volt, ki húsz év óta ezúttal jelent meg először az udvarnál. És a bánattól földig sújtott szülők észre­vették a száműzött rokon részvétét s mig szemük a könyek áradatát ontotta, szivüket Henrik fő­herceg jelenvolta balzsamként érintette. Hogy mily hálával fogadta az uralkodó pár Henrik főherceg leplezetlen részvétét, mi sem mutatja jobban, minthogy nemsokára a királyné Tirol­ban időztekor meglátogatta merani kastélyában Henrik főherceget és családját. Ezzel megnyílt Waldeck bárónő és leánya A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Regény a korona árnyában. •— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Jöjj hát kobzos és hallasd zengő éneked. Hagyd a panaszt, hogy a mai anyagias korban nincsenek regények s ne lógasd le hattyúsza­­kállas fejedet a fölött való bánatodban, hogy a szerelem idealizmusa örökre elszállt a földről. Vagy van-e történet megindítóbb, szere­lem áldozatkészebb, élet ideálisabb, halál szebb, mint az, mely most nyert befejezést az osztrák fővárosban ? Bizonyára nincs. Hogy is volt? Már nem egészen új történet s a feledés köde is elborí­totta. És ez is hozzájárul, hogy úgy hangozzék, mint egy ódon mese, melynek aranyszálait a költészet guzsalyáról fonják. Egyszer egy királyfi, a lombard-velencei alkirály­­ legkisebb fia mit gondolt magában ? Azt gondolta, hogy a gráci színház egyik bájos énekesnőjének, bár a hangja nem a legkifogás­­talanabb, de a szemei ragyogóbbak az ég csil­lagainál. Nemes jellem és igaz szív volt a férfi, üde, szende és bűbájosan vonzó a leány. Megszeret­ték egymást, tekintet nélkül arra, hogy az egyik fejére igazi korona vetette fényét, a másiknak pedig csak legfölebb színpadi papírkorona nyomta lágy fürtéit hébe-korba. A szerelmes herceg mit tett nagy szerel­mében? Nem sokat gondolkozott, hanem az imádott lányka lábai elé tette rangját, dicsősé­ Lapunk mai száma 16 oldalt tartalmaz.

Next