Pesti Hírlap, 1892. április (14. évfolyam, 92-120. szám)

1892-04-08 / 99. szám

XIV. évf. 99. (4773.) szám. Péntek, április 8. Budapest, 1392 Előfizetési áras: Egész évre .. . . 14 frt — kr. Félévre . . . . 7 » — « Negyedévre . v . 3 » 50 » Egy hóra. . . v 1­0­20 » Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken a kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. si. földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lamlások intézendő­k.Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerk­esztési iroda: Budapesten, nádor-utca 7. sz­ I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Francziaország részére pedig John F. Jones & Cie. Páris­­ban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre, Res slavicae. Ugyanazon időben, midőn a magyar nem­zet ébredezni kezdett, Gál Ljudevit Horvátország­ban a nagy délszláv birodalom álomképével felizgatta a horvátokat. Ezen eszmény szép li­­dércfénye már hatvan év óta csábítgatja a dél­szláv ifjúságot s felizgatja a népet a magyarok ellen, többször megváltoztatva alakját, de lénye­gében ragaszkodva az alapelvhez, a független délszláv birodalomhoz, melynek megalakítását csak az orosz segély eszközölhetné. Gájnak izgatása annyiban sikerült, hogy megteremtette a katholikus délszlávok számára az irodalmi nyelvet, azzá téve a raguzai dialek­tust a zágrábi szójárás erős módosításával. El­lenben nem sikerült neki az összeolvasztás az orthodox szerb elemmel, mely az „illyrnek“ el­nevezett uj horvát irodalmi nyelvvel s különö­sen a római betűkkel nem tudott megbarátkozni s ragaszkodott a cyrill betűkhez s a szerb népdalok szójárásához. A két rokon nemzet nem forrt össze; a vallás, az írásjegyek és a dialektikus különbsé­gek elidegenítik őket egymástól, de azért úgy a szerbek, mint a horvátok fanatikus része még mindig hisz a délszláv birodalom megtestesülé­sében és lelkesül érette. A horvátok azt hiszik, hogy magasabb civilizációjuk nekik adja meg a vezérszerepet kedvenc eszményük keresztülvite­lében, a szerbek ellenben azóta, hogy független államot alkottak, a szláv Piemontnak szeretik Szerbiát elnevezni, mely a szláv egységet úgy fogja kipolitizálni, a­mint Piemont kieszközölte az olasz egységet. Strossmayer pedig, a­ki püs­pök létére ismeri a válaszfalat, melyet a val­láskülönbség horvátok és szerbek közt emelt, azon iparkodik, hogy a katholikus és orthodox vallást egymáshoz közelebb hozza, s csakugyan sikerült neki a pápától kieszközölni, hogy a katholikusoknak Montenegróban s Albániában megengedtessék a misénél a szláv nyelv hasz­nálata, az eredeti latin formulák helyében. Az öreg Starcsevics, a ki még mindig a horvát mozgalom élén áll s a katholikus dél­szláv izgatók most oda irányozzák a délszláv mozgalmat, hogy Dalmácia a „történelmi jog“ alapján Horvát- és Szlavonországgal politikailag egyesitessék s miután a bécsi kormány nem bízik a tengermelléki olasz elemben s ugyan­azért a szláv agitációt a dalmát városokban nem ellenzi, ezen mozgalom a három­­egy királyság megvalósítása érdekében mind­inkább terjed s a szlovének Karán és Ka­rantén országban csatlakoznak hozzá. Más részről a szerbeknek Macedóniára fáj a foguk, a montenegrói fejedelem pedig, a­kit a cár egyetlen megbízható barátjának mondott, mindig lesben áll, hogy az Obrenovics család belviszályát, Milán exkirály léhaságát és a szerb paraszt skupstina politikai járatlanságát és finan­ciális hibáit felhasználva, egyesítse a szerb de­mokráciát a montenegrói fejedelemséggel, mely­ben a régi szerb arisztokrácia ivadékai még élnek. Mind a szerb parasztok, mind a monte­negrói fejedelem bíznak az orosz cárban s a horvát Starcsevics, úgy mint a dalmata Klaics­a cártól várják terveik végleges kivitelét. Tud­ják mindnyájan, hogy csak egy szerencsés orosz háború volna képes a délszláv álmokat megvalósítani. Ettől várják az ifjú csehek is a cseh államjog feléledését, sőt a mi gömöri és thurócmegyei panszlávjaink eszményképeik meg­testesülését. Mindnyájan Szentpétervár felé ka­csintgatnak, szívesen hallgatnak orosz izgatók szavaira, de mindnyájan horvátok és szerbek, hogy tudom nem teszi el az autogramm gyűj­teményébe. Akkor felmentem az országházba. Ho­­ránszky Nándor barátom beszélt — ő tudja miről! — én valami megjegyzést találtam rá tenni gróf Pongrácz Károly barátomhoz fordulva, azt Horánszky meghallotta; belém kötött, én visszakötöttem, nagy hajcihő lett belőle, úgy, hogy utoljára gróf Károlyi Gábor felkelt a he­lyéről, azt mondta: „Ezt a skandalumot nem lehet kiállni“ és kiment. Nekem pedig meg volt az a jó napom, hogy egyszer valahára én is közbeszónokolhattam. Egészen újjászülettem tőle ! Mintha csak 1867-ben élnénk! Ebédre Fenyvessy Feri barátomhoz vol­tam hiva a Hungáriába. Színházi nyugdíj-ebéd volt a titulus bibendi. Az üléstől az ebédig még egy óra volt agyonverni való. „Mit csináljunk addig Károly barátom ?“ mondám Vadnaynak, a­ki szintén oda volt meghiva. „Sétálunk s néze­getjük a szép hölgyeket az utcán.“ — „Nagyon jól van! úgy is régen sétáltam már s régen kacsingattam szép hölgyek szeme közé.“ És igy nagy élvezettel töltöttük el az interkaláris egy órát, kölcsönösen emlegetve egymásnak, hogy „hej pajtás ! mikor mi ennek a szép hölgynek a mamájával jártuk a csárdást!“ (Nagymama-dalmaták és szlovének, csehek és tótok meg­haragszanak, ha őket a pánszlávizmussal vá­doljuk s őszintén kijelentik, hogy semmi kedvük sincs az orosz kancsuka alá kerülni. Ki is akarna a cár alattvalója lenni s eshetőleg Szi­bériába vándorolni. Ők bíznak az orosz cár önzetlenségében, a­ki őket fel fogja szabadítani a nélkül, hogy viszontszolgálatot követelne tő­lük s nem veszik észre, hogy az oroszok kijátsz­­szák őket és bizalmukat felhasználják hatal­muk gyarapítására. A szláv izgatók épen azért, mert Orosz­országra helyezik reményeik alapkövét, Ausztria- Magyarországban látják természetes ellensé­güket, főkép a bosnyák megszállás óta. Ebben találják a délszláv birodalom megalapításának legnagyobb akadályát, főleg mióta tapasztalják, hogy a kormány képes volt a török birodalom ezen legrakoncátlanabb tartományát tizenöt év óta rendben tartani s a lakosságot a civilizáció áldásaival megismerkedtetni, jó közigazgatást behozni, a vallási súrlódásokat megszüntetni, utakat és vasutakat építeni, ipart teremteni, a kereskedésnek utat nyitni s iskolákat alapítani. A szerbek Boszniát a maguk örökségének tekintették s fájlalják, hogy ez kezeikből ki­csúszott s bizonyságul szolgál, hogy Ausztria- Magyarország természetes földrajzi fekvésében gyökerező befolyását a Keletnek mozgalmai közt érvényesíteni akarja és tudja, a nélkül, hogy a balkánfélszigeti államok békés kifejlését bármi tekintetben akadályozná. Pulszky Ferenc: A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA „Csináljunk magunknak egy jó napot.“ — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — JÓKAI MÓRTÓL. „Pokolban is esik egy vásár!“ azt mond­ják a magyarok. „Este virágzik a tök.“ Azt is mondják. — „Mach mer unz an guder Tag.“ Ezt meg a németek mondják. — Hát miért ne csinálnék egyszer én is magamnak egy jó napot? Az én jó napom azon kezdődött, hogy reggel 5 órakor fölkeltem regényt írni. Tudni­illik, hogy a „Fráter Györgyinek a legközelebbi fejezetét elvesztették a szerkesztőségben, úgy eltűnt, hogy nem akadt gazdája. Este tudatták velem. Egész éjjel arról álmodtam. Ezt újra meg kell írni. — Minden poéta mesterember tudja, hogy nincs annál pokolravalóbb mulatság, mint egy elveszett munkát újra visszagondolni, vagy mint Tinódi Sebestyén kifejezi: „hátratanulni!“ vagy mint Sárossy Gyula mondja : „újra szülni.“ Dél felé készültem el vele, írtam is hozzá a tisztelt szerkesztőségnek egy olyan komitivát. A képviselőház holnapi ülésén a belügyi tárca költségvetéséhez általánosságban való szólásra még hatan vannak följegyezve az ellenzéki pártok­­át is mondhatnám, de nem akarom a Károly barátomat kompromittálni.) A nyugdíj­lakomán aztán fölségesen mu­lattunk. Tizenhat toasztot végig ittunk, a 16-ik­­nál Hegedűs Sándor fiailag megintett, hogy elég lesz a jóból, még egy fővárosi képviselő-testü­leti ülés van hátra, a­hol nagy feladatok vár­nak reánk. Publica privatis praecedunt! Azt mondják a magyarok. Ott hagytuk a vidám tár­saságot és osontunk kifelé. Az előszobában a pincérek rám adták a felöltőt, fejembe nyom­ták a fekete selyem bérlésü cilinderemet s rö­vid időn ott találtam magamat az új városház képviselői termében, mely már akkor zsúfolva volt lelkesült hazafiakkal. Valaki szónokolt a baloldalon. A mellettem levő urak kiabáltak : „eláll, eláll!“ Én együtt kiabáltam velük: „el­áll.“ És csakugyan elállt. Akkor a jobboldalon állt fel egy másik szónok, annak még jobban kiabáltuk: „eláll!“ és az is elállt. Akkor az el­nök kisérte meg a kérdés föltevését, annak meg addig kiabáltuk a „halljuk“-ot, míg semmit sem hallottunk belőle. Akkor aztán következett a szavazás felugrással vagy guggasüléssel. Én is a felugrók között voltam. Hogy miről volt szó ? Azt bizonyosan úgy tudta mindenki, mint magam. A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal. Belpolitikai hírek.

Next