Pesti Hírlap, 1892. május (14. évfolyam, 121-151. szám)

1892-05-08 / 128. szám

2-ik melléklet a Pesti Hírlap május 8-iki (vasárnapi) számához. REGÉNY-CS­A­R­NOK. Sárga rózsa. Pusztai regény. 38) Jókai Mórtól. A beteg arra fölneszett és nagyot ásított. Hála az égnek! Már ásítani is tud. Ekkor már megszűntek a görcsök. Tudják azt mindazok, a­kik az idegeik zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy lutrinyeremény egy olyan egészséges ásítás a görcsök után! A leány ismét akart neki kávét adni: a legény félrekapta a fejét, s azt motyogta, hogy „vizet“. A leány átkopogtatott a doktorhoz, a­ki a szomszédszobában aludt, megkérdezve, hogy sza­bad-e a betegnek vizet adni? azt kér. Erre a doktor fölkelt s kijött slaffokban, papucsban, maga akarva megnézni a beteget. Meg volt elégedve az állapotjával. — Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, a­mennyit csak kivan. Megivott a beteg egy karafinával. S akkor aztán elaludt csendesen. Ezt biz elnyomta a buzgóság — monda a doktor. — No most már maga is elmehet Klá­rika alulni: ott az ágya a gazdasszony szobájá­ban. Majd én nyitva hagyom az ajtót s vigyá­zok a betegre. A leány olyan szépen kérte. — Hadd maradjak itten. Lehajtom a fe­jem az asztalra , úgy alszom egy szikrát. Hát ráhagyták. Egyszer aztán arra riadt fel a leány, hogy már világos van, a verebek csiripelnek az ab­lak előtt. A beteg legény most már nemcsak aludt, hanem álmodott is. Nyitva volt a szája, valamit motyogott. Valamin nevetett. Fel-felnyitotta a szempilláit, de az nagy erejébe kerülhetett, meg-meg leragadtak. Az aj­kai szárazon r epedten nyiladoztak. — Adjak vizet ? suttogá a leány. — Ahán — lihegő a beteg, behunyt szemmel. Odavitte hozzá a vizes palackot. • De annak nem volt annyi erő a karjában, a tenyerében, hogy azt a vizes üveget a szá­jáig tudja emelni. Ennek a vasgyúrónak­ úgy kellett megitatni: fejét föl kellett emelni. Az alatt is aludt pedig télig. Mikor aztán a feje megint visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni, — talán csak folytatta a nótát, fennhangon, a­mit álmában elkezdett; a dévai nótát: „Hogy ne volna jó világ? Cigány leány, magyar leány, mind virág!“­­. Pár nap alatt talpra állt a legény. Az ilyen pusztán nőtt „vas­kövek“ nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktor­nak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez, a­hol szolgálatban áll. — Várj csak, fiam Sándor, még egy csep­pet. Egy kis diskurálása van veled valakinek. Az a valaki volt a vizsgálóbiró. Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével, meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizs­gálatot. A vádlottat, a leányzót már kivallatták : szépen elmondott mindent úgy, a­hogy történt: semmit el nem tagadott; mentségére nem mon­dott egyebet, mint hogy a Sándort olyan nagyon szerette s azt akarta, hogy az is úgy szeresse ötét. Ezt mind protokollumba vették már, alá is volt írva. Hátra volt a gyilkos méregkeverő­­nek a szembesítése az áldozatával, a­mi azon­nal foganatba vétetett, a mintáz a járványi ere­jét visszakapta. A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. A­mint eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát elötte többé. A szembesítést megelőzőleg a bíró felol­­vastatá a leány előtt a vallomását, a­mit az új­ból megerősített, egy szót sem igazított rajta. Ekkor aztán elővezettették a Decsi Sándort. A csikósbojtár, a­mint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani, kicsinált sze­repet. Mintha csak a színpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félvállárul hányta oda a Beck­kernek, arra a kérdésre, hogy mi a neve ? — „Decsi Sándor“ az én becsületes ne­vem ! Nem vetettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kisérje­nek ide! Nem is tartozom én a civil elé, mert én még a császár katonája vagyok! Ha van va­lakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor elé , annak megfelelek. A biró hidegvérrel csiti ra a legényt. — Csak csendesen, ifjú ember. Nem ter­heli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kívánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt célozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mi­kor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivó­­szobájában? (folyt, köv ) A tavaszi tündér. Francia regény.­­ — Loránd itt volt — mondá vidáman, de mégis szemrehányólag a marquisnő. — Hal­lottam a hangját és senki sem értesített . . . A férfiak nem mertek felelni. Nem gon­doltak arra, hogy az anya találkozni fog fiával, a­kit ők halálra ítéltek. Roppant zavarba jöttek — Anyám! — suttogta elfojtott hangon Loránd! Talán hallotta a marquisnő, mert közele­dett feléje, a­nélkül, hogy tévedett volna, vagy talán ösztöne és anyai szeretete vezette. — Anyám pihent — szólt a marquis — és nem akartuk fölébreszteni. Ez volt a legjobb kifogás. A­­ marquisnő megelégedett a válaszszák . . . Megcsókolta Lorándot . . . Megfogta a ke­zét .. . De hirtelen eleresztette ismét és meg­tapogatta homlokát, halántékát és Haját: — Mi történt ? Mi bajod, gyermekem ? — Semmi, anyám, mi bajom volna ? — Te megcsalsz. Kezed tüzes. Lázad van.­­ ! ! Homlokodon, hajadon hideg verejtéket ér­zek . . . Lám . . . reszketsz . . . — Nem, nem anyám — mondá zavartan Loránd. — Reszketsz . . . ne hazudjál. Tudni aka­rom, mi történik . . . Azután a többiek felé fordulva, emeltebb hangon, méltóságteljes arckifejezéssel,folytatta: — Ti valamit rejtegettek előttem.­ Paran­csolom, hogy megmondjátok az igazat! Mihály volt kénytelen közbelépni, mert minden áron hazudni kellett. — Anyám­, biztosíthatom, hogy aggodalma túlzott . . . Sőt egészen alaptalan . . . Semmi sem történt, a­mit ön ne tudna ... Loránd, mivel elkésett, a pályaudvartól idáig szaladt. Bizonyosan ezért izzadt meg és ezért forró a keze. Néhány perc múlva elmúlik. A vak nő nem felelt. Mihály szavait nem vonhatta kétségbe. Mégis elgondolkozva kissé, mintha szivétől kérdezné, hogy minő katasztrófa fenyegethetné életét, így szólt: — Félek . . . telek! . Ebben a kínos pillanatban a férfiak alig mertek lélekzeni. Csak akkor kezdtek magukhoz térni, mikor a marquisnő szelíd szemrehányás hangján így szólt Lorándhoz: — Miért látogatsz meg olyan ritkán, fiam ? Három hónap óta nem voltál itt. Mit mivelsz ? Érzed-e még baleseted következményeit? És megvigaszt­alódtál-e már a fölött, hogy nem szol­gálhatsz többé a hadseregben? Hiszen másképen is szolgálhatsz hazádnak, édes gyermekem. Hasz­nára lehetsz munkáddal. Mivel foglalkozol ? Miért nem lesz soha anyádnak és bátyádnak ? — Három hónap óta, anyám —­ felelt Loránd — nem lakom már Parisban. Fontos állást foglaltam el egy bányában az éjszaki vi­déken. — Hogy megismerkedjem személyzetem­mel és megszerettessem magamat általa, három hónapon át leszálltam a bányába és osztoztam fáradalmaikban. — Hol voltál?" —­­ kérdezte Lespérac Hu­bert, a­ki az északi vidéken lakott. — Saint-Louciban, Fourmies mellett. — Bertignollesnál ? — Igen. — Bertignolles ? — szólt a marquisnő, mintha ismerős lett volna neki ez a név. — Ismeri őt, anyám ? — Harminc vagy negyven évvel ezelőtt volt ilyen nevű inasunk, a­kit férjem lopáson kapott és­ ezért öt évi börtönre ítéltetett . . . Hány éves az, a­kiről beszélsz ? — Negyvenöt vagy ötven éves. — Ez nem lehet ugyanaz. A mienk most hetven éves lehetne. De úgy emlékszem, hogy volt egy fia, az most olyan korú lehet, mint te mondod . . . Gazdag ? — Rendkívül gazdag. — Hol ismerkedtél meg vele ? — A klubban. — Akkor bizonyosan tévedek. És milyen állást fogsz nála elfoglalni? — Igazgató leszek, anyám. — Szép, nagyon szép. Szerencsétlen em­berek lesznek körülötted, fiam, munkások, a­kiknek a súlyos munka fölemészti erejét és megrövidíti életét. Támogasd őket. Légy jó és igazságos irántuk. Ne kényszerítsed őket gyűlö­letre. Egyszerű lények azok, a­kik egyenesen járnak a maguk utján és a­kiknek nincs más vágyuk mint az, hogy szerethessenek. Loránd lehorgasztana a fejét. Igen, a távol jövőben, hibáinak kiengesz­teléseként olyannak látta életét, a­minőnek a marquisnő tanácsolta. De mindez már későn jött, mert hiszen meg kell halnia . . . A tiszteletreméltó matróna végtelen gyön­gédséggel folytatta: — ígérd meg, hogy ezentúl gyakrabban fogsz eljönni. Olyan öreg vagyok már és oly nehezemre esik, hogy nincsenek körülöttem gyermekeim . . . Szükségem van mind a kettő­tök csókjaira, és ha már nem tölthetem vég­napjaimat körötökben, legyen meg legalább az a vigasztalásom, hogy nem hanyagolsz el. ígérd ezt meg, gyermekem. — Megígérem, drága anyám. — Mert szeretsz, ugy­e bár? és nem akarnál nekem fájdalmat okozni ? — Hogy szeretem-e, anyám, hogy szere­tem-e ?! — A nélkül, hogy bátyád elé helyeztelek volna, mégis jobban becéztelek, mint őt. Mi ket­ten, ő meg én, őrködtünk gyermekkorod fölött és vétkeznél mind a kettőnk ellen, ha nem vi­szonoznád teljes mértékben a mi vonzalmunkat. — Ah! anyám, anyám . . . — A fiatal ember alig birt uralkodni két­ségbeesésén. Ah! Ne tudja meg ez a nemes nő soh­a az ő ballépéseit és ha majd siratja a fiát, ne sejtse, hogy ez a fiú azért halt meg, hogy lakóijon bűnös könnyelműségéért! . . . A marquisnő megcsókolta Lorándot. És mindnyájan összerázkódtak e hosszú, édes csókra. Miután őt elítélték és ő elfogadta ítéletü­ket, ez az utolsó csók, a melyet az anya fiának ad és a melyet a fiú anyától kap. Ez a fiú soha sem lesz többé anyja mellett. Ez az anya soha sem fogja többé fiát hallani. Ridegek és hajt­hatatlanok voltak ítéletük kimondásában az el­szegényedett nemesi család képviselői, de most kényeztek a meghatottságtól. Hisz közülök való az, a­ki halni készül, de nem a harcmezőn, mint sok más, átlőtt mellel és a haza nevével az ajkán­ — nem mint sok más, golyótól találva a hajó fedélzetén, vagy a vihar által hullámsírba _____________________ 25

Next