Pesti Hírlap, 1892. augusztus (14. évfolyam, 212-240. szám)
1892-08-01 / 212. szám
18. augusztus 1. PESTI HÍRLAP Reini Hugó fiatal zeneszerzőnk is, kinek egy simphonát most adják elő a bécsi kiállításon. A mulatságot svábhegyi szegény iskolás gyermekek fölruházásavára rendezik, melynek művészi meghívóját Vaslics Erzsike, a fertőművészeti akadémia növendékestette. A hangversenyt tánc követi. * (Beiratások az orsz magy. kir. zene- és szküvészeti akadémián.) A zenészeti osztály öss évfolyamaira (Andrássy-ut 67. sz.) szeptember — 1ó napjain d. u. 3—5 órakor, a szinészaki kulára (Kerepesi-ut 1. sz.) szeptember 7. — 9. na*n lehet beiratkozni. Ámannak titkára, Harrach Jóf dr. és emeze, Váradi Antal dr. szolgálnak b£b fölvilágosítással; mi csak azt jegyezzük meg, ki a zenei szakon (kezdők számára) zongora-gyakriskola, azután előkészítő, azután akadémiai (zeneizési, zongora-, hegedű-, kis és nagy gordon- sonatanfolyam) és zongoratanárképző tanfolyam van, n minészeti szakon pedig drámai és operai osztály. * (Új zeneművek.) A kimeríthetetlen Szentiay Elemér jól tenné, ha megszámozná újabb és ob nótáit: hadd tudjuk, várjon a harmadik vagy gyedik százban dolgozik-e ? Ma két füzete jelent : „Mókázó nóták“ c. a.; mindegyikben olyan két fa, hogy felhangolt állapotban akárki szívesen ölekli. Férfikar alakjában már megjelentek az „Apollo“.n ; most a „Pesti könyvnyomda-részvénytársaság“ ita ki egy énekhangra és önállóan is élvezhető zonraszólamban, címképpel. Az első füzet is bizonyára legleli útját („A menyecske ha kacér“ és Filloxeral óta vannak benne), de sokkal sikerültebbnek tartjuk a másodikat („Pity, poty, az a legény“ és „Hijja, íijja a kis madár“ dalokkal). A szövegét szintén Szentirmay írta. — Ugyan a társaság adta ki a közös hadsereg ékes nyelvén, színes címképpel a 38. gyalogezred karnagyának nagyhangú „Huldigungsmarsch“ját; szerzője, Zellner Sándor ezredtulajdonosának, Mollináry Antal bárónak ajánlotta. * (Újpest) egyik jónevű zongoratanára Moler István, tegnap a r.-palotai parkvendéglő termében hangversenyt rendezett növendékeivel, kik igen csinosan adták elő mind mesterük, mind pedig nagy mesterek (Beethoven, Mozart, Jensen sat.) műveit. * (Verdi levele Bülowhez.) Talán félesztendeje is elmúlt már, hogy hírül adtuk: milyen hódoló levélben kért Balczo bocsánatot azokért a hajdani kíméletlenségekért, amelyekben Verdit és az olasz stilt általában részesítette. Az elégtételt nyert monstro világos szelleméről és aranytiszta szívéről tesz bizonyságot a következő udvarias válasz, melynek keltét forrásunk nem jegyezte föl: „Fölötte tisztelt mester, ön véteknek még árnyékát sem követte el, s nincs arra semmi ok, hogy megtérésről, feloldozásról legyen szó. Ha az ön régibb nézetei különböznek a jelenlegiektől, jól teszi, hogy nyíltan kimondja — s nem merészeltem volna a felől panaszkodni. Egyébiránt, ki tudta ? hátha akkor volt önnek igaza! Bármint álljon is a dolog, váratlan levele örömre gerjesztett, mert oly nagyrabecsült és jelentékeny zenész írta, amilyen ön. Nem személyes hiúságból dicsekszem vele, hanem azért, mivel látom, hogy magas színvonalt elért művészek az iskola, a nemzetiség és a kor előítélete nélkül ítélnek. Ha az észak meg a dél művészeinek más és más a törekvése, akkor helyes dolog, hogy különböznek egymástól. Mindegyikük — mint Wagner találóan mondta — őrizze meg nemzete sajátos jellemvonását. Milyen boldogok önök németek, a kik még Bach fiai — mig nekünk ? Mi nekünk, Palestrina gyermekeinek, volt egykor nagy iskolánk, a mely immár elfajult s talán végét járja! Vajha élülről kezdhetnek! — Sajnálom, hogy nem utazhatom Bécsbe a zenei kiállítás megtekintésére, hiszen ott azonkívül, hogy annyi hírneves zenészszel találkoznám, önnel is kezet foghatnék. Remélem, hogy azoknál az uraknál, akik oly szívesen hívtak meg, hajlott korom elnézésre fel és kimenti távolmaradásomat. Az önt őszintén csodáló Giuseppe Verdi." * (A párisi nagy opera igazgatója) Bertrand, úgy látszik, nem ismeri azt a tőzsgyökeres magyar közmondást, hogy „a kinek hivatalt ad az isten , ád annak észt is hozzá saját személyében tanulmányútra indult s ugyanakkor, mikor Reynaud (vasárnapi számunk szerint) általában mindent dicsért a mintául választott német színházon s csak a kiállítás stílja ellen emelt némi kifogást. Bertrand-t megragadta az a fölény, melyben a párisi nagyopera felett általában a német nagy színpadok még kiállítás dolgában is vannak. Gondos rajzokat készített és fényképfelvételeket eszközölt Nürnberg, Straszburg (Gutenberg-ház) stb. városokban, hogy semmi hiba ne legyen a stilszerűségnek, melylyel ezentúl Gounod „Faust“-ját és nemsokára Wagner R. „Nürnbergi mesterdalosok“-ját előadja. Kijelentette, hogy a díszletes jelmezek s hasonlók dolgában reformot kezd, a szigorú ízlés, korhűség alapján. — Csak tanul holtig a jó pap! * (Loti és Kessager,) egyaránt kedves nevek a párisi előtt, legközelebb együtt fognak a színlapon megjelenni. Pierre Loti „Madame Chrysantheure“ c. japáni tárgyú regényéből víg opera-szöveget íratott magának Andre Messager, a „Téllkirály“ finom zenéjének szerzője. Az új darabot a párisi Théátre Lirique, újévkor megnyitó előadásul fogja színre hozni.* (Bernhardt Sára) föllépti díjai Londonban, mint a „Liverpool Post“ írja, 6000 livre-t (150,000 franc-t) tettek, kilenc hét alatt. Esténként 100 livre volt tiszteletdija, de matinékon is fellépett. r--------iadig—káért olyan csodasípja van a nemzetes urnak, amit ha megfuj, az erdőkből egyszerre összefutnak az összes rókák . . . — Az am — tréfálózék a majdánkai takács, a vállán lógó rókabőrt megelégedetten simogatva. — Összefutnak a rókák természetesen, hogy ne ? És természetesen megnyúzva ? És a bőrüket a szájukban hozzák. Hát egy kis friss brindzát ne hozzanak belekötve ? Nevettek a takács ötletének, de mégis bíztak Mihályiban. — Az atyuska megsegít, ha mondta. Biz isten megsegít. Hiszen csak nem beszél olyan úr a levegőbe ? Nem volt ugyan csodasípja, de mégis szavának állott az esküdt ur. S amint az első húsz embert bevezette a sátorba, kik lerakták hódolatul a rókabőröket a trón zsámolyához, nemsokára kijött a sátor másik nyilasánál, ugyanazon átadott bőröket hozva a hóna alatt, egykét ravasz szemhunyolitással odainté a népeket és a Márton hajdút: — Fogjad a bőröket Márton és add el őt húszasával. Ide ide atyafiak ! Ő felsége nem veszi észre s a becsület meg van mentve, hehe-he. No-no-no, ne előzködjetek ! Először az e«lelkesebb emberek kapják. Ez a dolog rendje. Veszprém, jul. 31. Iszonyú kegyetlenséggel véghezvitt rablógyilkosság híre érkezik a Bakonyból. A lázs-i csendőrőrs tett ma arról jelentést a veszprémi szakaszparancsnokságnak. A rablógyilkosság már napokkal ezelőtt történt, de a vizsgálat kényes körülményekkel ütközött össze s igy azt a legnagyobb titokban folytatták. Az áldozat Spitzer Márkus, 70 éves bakonynémet-szombathelyi magánzó, aki több ezer forintjának kamatoztatásából tartotta fönn magát s bár jól értett a pénz forgatásához s igy szép jövedelme is volt, azért zsugori életmódot folytatott. Spitzer Márkusz julius 26-án dél felé a község Eszék ágában sem volt előzködni, sőt inkább nagy immel-ámmal vették az öt huszasos ajánlatot. A nemzetes úr maga válogatott ki húsz embert a tömegből, akik a bőröket megvehetik öt húszasával. A többiek nem is bánták valami nagyon, de Mihályi jó kedvvel feddezte őket, rajuk fogva, mintha bánkódnának, türelmetlenkednének. — Ne csináljatok zenebonát fiaim, ne okoskodjatok a bőrök miatt. Hiszen nem mély a király, hogy megegye őket ! Ahogy egyszer kihoztam, kihozhatom máskor is. Türelem, türelem népecskéim. Úgy elcsinálom én azt, hogy mindenki leteheti a maga adóját. Hiszen nektek lesz az jó, nektek lesz az üröm. S valóban ő felsége kegyesen fogadta a színe elé járulók második csoportját is. (folyt. KÖF.) Meggyilkolt uzsorás, tudósítóóktól.A határában levő faiskola mellett a fölismerhetetlenségig eltorzítva és összevagdalva találták s azonnal gyilkosságot sejtve a községbeliek, jelentést tettek a házicsendőrségnél, a honnan Schieder János őrsparancsnok csendőreivel a helyszínére ment s ott nagy titokban megejtette az első nyomozást, mely olyan fonalat adott kezébe, hogy ez alapon sikerült is a rablógyilkost letartóztatni Germán József odavaló középmódu gazdaember személyében. A csendőrség alapos házkutatást tartott Germán József lakásán, mely alkalommal a szalmazsákban elrejtve a nyomozó őrsvezető 32 drb különféle adóslevelet talált, melyek 1665 frt értéket képviseltek, de több adóslevélen 714 frt erejéig Germán szerepelt, mint tartozó fél. Germán eladósodásáról és arról, hogy neki nem tartoznak nagyobb összeggel, a községben mindenki tudott s igy a csendőrség is. Mikor megkérdezték Germánt, hogy mi módon jutott az adóslevelek birtokába, holott még azok le sem jártak és a betakarított gabonáját sem tette pénzzé, nem tudott választ adni s bevallotta, hogy rablógyilkosság útján jutott az adóslevelek birtokába. Azután a legnagyobb higgadtsággal adta el a rablógyilkosság részleteit. A bűnös tettre azért határozta el magát, mert Spitzer Márkus már napokkal előbb figyelmeztette, hogy nem vár tovább az adósságra, siessen eladni, amire termett, mert különben lefoglaltatja. „Elgondoltam — úgymond Germán — hogy majd elveszem én erőszakkal az adósleveleimet s megmarad a termésem is.“ Gonosz szándékát végre is hajtotta 25-én reggel akkor lepte meg a 70 éves tehetetlen Spitzer Márkust, mikor az épen mosdott. Megszoritotta a torkát és az adósleveleket kérte. Mikor az áldozat látta, hogy nincs menekvés, előadta az adósleveleket s csak életéért könyörgött, de Germán nem kegyelmezett és több csapással kioltotta, hitelezője életét. A hullát szalmával takarta be és ott hagyta a kamarában másnapig, a mikor éjfél idején elment érte kocsival s a kocsisavaglyához kötve vonszolta a községi faiskoláig, a hol megtalálták. A zirci járásbiróság részéről Galamb járásbiró és Virth jegyző mentek a gyilkosság helyszínére, a hol a törvényszéki boncolást is megejtették dr. Bartha Gyula járásorvossal, aki konstatálta a gyilkosságot. A rablógyilkost a zirci járásbíróság börtönébe kísérték, de innen még a napokban átviszik a veszprémi törvényszék fogházába. A bíróság nagyobb mennyiségű készpénzt és mintegy 6000 frt értékű vagyont vett zár alá, melyek a meggyilkolt tulajdonai voltak. Hab kisasszony választottja. A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Hab mama, Meseország idős és elhízott királynéja, amint azt többször és többek előtt kijelentette, nem tud tisztába jönni a leánya, Hab kisasszony választása fölött. — Valóban nem értem ezt a gyereket és amíg a meg nem magyarázza a dolgot, nem is fogom megérteni. Mert amit ő elkövetett, az valóságos bolondság volt, amire sem én nem voltam elkészülve, sem pedig az apjuk. Mikor pedig megtörtént, mind a ketten összecsaptuk a kezünket és elkezdtünk tanakodni, hogy vájjon ennek a gyereknek egészen benőtt-e a feje-lágya. A dolog úgy történt. Midőn a tizenötödik évét betöltötte, kihirdettük az egész országban, hogy a kisasszony férjhez adó és hogy mindazok, akik az ő állásának és műveltségének megfelelnek, eljöhetnek leánynézőbe. Hát azt mindenki tudja, hogy az urfiak nem épen törték magukat utána, mert apja igen zsugori és semmiféle hozományt sem akart vele adni, már pedig manapság a hozomány beszél és a többi mellékes szokott lenni. Elég az hozzá, hogy a neki megfelelő herceg- és gróf gyerekek felénk sem néztek. A szomszédország fiatal, nőtlen királya pedig — aki előtt szóba hoztam a dolgot — azt felelte, hogy ráér még megnősülni akkor is, ha majd megkopaszodik. A szerencse azonban mégsem hagyott el egészen bennünket, mert egy napon a Mesdketté báró gyönyörűséges sugár fia állított be és megkérte a kisasszony lányunk kezét. Mi, én, meg az apjukom, azt válaszoltuk, hogy részünkről ugyan megtisztelve érezzük magunkat, de a választást a leányra bízzuk. Menjen hozzá, keresse föl és intézze el vele a dolgot. Képzeljék el, a leányom igen foghegyen bánt az eszményi szépségű, gazdag fiúval és mikor az tovább kezdett beszélni, egyszerűen azt mondta neki, hogy most nem ér rá. Jöjjön máskor. A hidegség, melylyel a leány bánt vele s ez a megjegyzés Mesdkfitté bárót anagya meg 3