Pesti Hírlap, 1893. január (15. évfolyam, 1-31. szám)
1893-01-01 / 1. szám
2 PESTI HÍRLAP 1893. január 1. bár harcot nem üzent, alsó papjai tényleg toboroznak a vallásháborúra. A képviselőket elárasztják utasitó levelekkel s a köznépet feltüzelik. A főrendiház tagjai komor, barátságtalan arcot vágnak. Nagy-Váradon a katholikus és protestáns asszonyok összevesztek s Budapesten a főúri hölgyek csinálnak kath. propagandát. De nemcsak ez. A felekezeti viszálykodással s a politikai munka nagyszerű megfeneklésével karöltve járnak, — mintegy tanulság gyanánt, — nemzetiségi bajok. A felvidéki tótokat izgatják s az erdélyi oláhok közt hűtlenségig menő agitáció folyik. Az elvénült, fogatlan vármegye nem bir velük s az állam nagyobb konfliktusokkal van elfoglalva. Nem lehet tudni merre megyünk, csak azt látjuk, hogy mindenütt bonyodalmak, összeütközések, harcok és válságok örvényei fenyegetnek. S féltjük a magyar politikát a liberális intézményekkel együtt. Szinte nagy események fordulópontját képezi az új esztendő. Harc is lehet köztünk, béke is. Ma még a hazafias szellem és a józanság uralkodik szivünkben s nem akarunk összeveszni. Sem felekezetek, sem pártok, sem szabályok, sem meggyőződések nem ütköztek még össze. Az állam és nemzet alkotmányos rendje érintetlen, mutatja a kedvező pénzügyi helyzet, a valutarendezés sima folyása és a konverzió sikere. A hazafiak szive a millennium gondolatával van telve s készülünk 1895-re millennáris kiállításra. Nem akarjuk, hogy a politikai gyűlölség kénköves lángja kicsapjon; azonban keblünkben szorongatjuk az égető lángot s szenvedünk és károsodunk miatta. Mert megy az idő a fejünk fölött s a tétlenség minden órája kárára van országunknak. Más nemzetek haladnak, erősödnek politikai alkotásokban, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, földművelésben, iparban, kereskedésben, munkában, kultúrában, vagyonban, erkölcsökben. A mi mellünkön pedig évek óta feküsznek a holt súlyok: a régi vármegye, az igazságszolgáltatás bajai, a választási korrupció, az elzüllött házassági jog s a meddő politikai pártviszály. Sajnos, az 1892. esztendő végén is csak ott vagyunk, hogy a nagyobb bajokat, a viszályt, a harcot s ebben nemzeti politikánk megcsorbulását, talán tönkrejutását csak úgy tudtuk elkerülni, hogy a tétlenség meddő karjai közé menekültünk s várjuk, hogy mi lesz? Ezt hozta nekünk az 1892. év; hála istennek, hogy vége van! Igen, vége van, azonban az év fordulása csak számítási időpont és semmi más. Az nem szakítja ketté az eseményeket, nem javítja meg az embereket s nem hoz magasabb kinyilatkoztatásokat közénk. A magunk dolga, hogy számot vessünk magunkkal s tervezzük ki, hogy mi legyen legnagyobb kincsünkkel, a magyar politikával ? S mivel válságos és nehéz az idő, kétszeres legyen a jövő gondja és aggodalma a magyar elmékben és szívekben. Két föltétele van a helyes magyar politikának, úgy tanultuk történelmünkben. Legyen liberális és legyen kiegyeztető, békés. Liberális legyen azért, mivel 1848. óta, de már 1790. óta is ez a nagy európai törekvés képezi fejlődési vonalunkat. Sőt fajunk egész tradíciója ilyen. Ez forrasztotta egygyé 1848-ban a nemzetet törvényileg, egységessé és egészszé. Ennek az intézményeivel alkották újjá 1867- ben a romjaiban heverő magyar államot. Ennek továbbvitelétől függött egész állami és nemzeti rendszerünk megszilárdulása és a valóságos nemzeti egység eszményképének elérése. Ennek lassú fejlődését, csaknem poshadását sintették meg belső intézményeink s megsintette főképen elmaradt közigazgatásunk. S ennek a nevében lehet egyedül magyar politikát és magyar nemzeti politikát csinálni. Nem elméleti ábrándkép a liberalizmus és nem is doktrína. A valóságok nagy követelése az, amelyet nem lehet kikerülni sem kormánynak, sem többségnek, legyen az Deák-párt. Tisza-polgozapály-párt, Wekerlepárt, Apponyi-párt vírszakárm más. De szintúgy légy® a magyar politika kiegyeztető és békés. L®stnek pártjai, küzdelmei, vajúdásai, válsága®ikerei vagy várakozásai, józanságai vagy szeredélyességei, de belső összeütközései és gyűlölködései, viszálykodásai és komoly harcai ne legyenek. Alkotmányos, politikai, nemzetiségi, felekezeti vagy osztályharcai, mindegy , csak ne legyenek ! Kevesen vagyunk, még mindig nagyon kevesen. A Kelet és Nyugat közé ékelve, helyzetünk és jövőnk még megoldatlan. Szerencsénk, hogy a Nyugat államrendszerünkre és nemzeti erőnkre rászorul; szerencsétlenségünk, hogy fajunk tűzhelyét köröskörül ellenséges vagy barátságtalan népek és néptöredékek veszik körül: oroszok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, tótok, csehek, szászok. Telve vagyunk külső és belső veszedelmekkel s föntartó erőnk az egységes, közös politikai munka; vesztünk, romlásunk a viszálykodás és a veszekedés. A magyar politikának nemcsak olyannak kell tehát lennie, mely liberális intézményeket alkot és tart fönn ; de olyannak is, mely az alkotó magyar nemzet minden osztályának, hivatáskörének, felekezetének, vagy bármiféle részének erejét összefoglalni s egy közös állami erőben s osztatlan hazafiasságban koncentrálni képes. Régi törvényeinkben mint az államjogi szentség bizonyos neme maradt reánk az egy és oszthatlan magyar szent korona integritása. Meg kell értenünk őseink gondolkozását egészen. S föl kell fognunk, hogy ez a magyar nemzet belső integritásában fekszik. A gyakorlati kormányzás kérdéseibe beleelegyedni nem akarunk, legalább ma nem. Azonban a magyarok szivéhez fordulunk, főképen azok szivéhez és okosságához, akik a sors kedvezése, a véletlen, vagy saját érdemeik révén a nemzet vezető és irányadó tényezői. Miniszterek, képviselők, főrendek, kath. és protestáns főpapok, főurak, magas tisztviselők, főispánok, megyék és városok fejei, intelligens férfiak, állásra, rangra, vallásra, hivatásra, születésre és vagyonra való tekintet nélkül értsék meg jól a magyar politikának ezen kettős, nagy exigenciáját. Iparkodjanak, iparkodjunk mindnyájan a magyar liberális politikát előbbre vinni. És iparkodjunk mindnyájan az ellentéteket kölcsönösen kiegyeztetni s megkeresni a lehetőségek között azt, amiben mindegyikünk hazafias szive becsületesen és állandóan megnyugodhatik. Állítsuk helyre a politikai elvek azon kereteit, amelyekben mindnyájan elférünk s velünk a haza legnagyobb gondolata Különösen szólunk pedig képviselőinkhez, akik elsősorban állanak a jövő kérdései mel-s ülünk itt, hogy a gonoszságnak eleje vézessék. Nem a kegyelmed oktalan faggatása okoz nekünk örömet, hanem az igazság s a valódi tényállás. Nem akarunk mi bekukkantani szemtelen szemekkel a kegyelmed ágyas házának függönyei közé, sem arca pirulását élvezni, hanem arról akarunk meggyőződni, hogy phantom, egyszerű látomány-e azon alak, akiről szó van, vagy pedig olyan, mint egy igazi férfi és férje-ek kegyelmednek, még így a síron túl is; valóságosan-e és mindenben-e ? A menyecske elfordította a fejét a biráktól és az egyháziaktól, mert ott ült a tanácsban a plébános is és a zaklicsyni kolostor két meghívott tagja, majd alig hallhatón monda: — Mindenben. — (Óh, a kujon! — dünnyögte magában Hertely uram fejcsóválva.) — Hit alatt vallja ezeket? — Hit alatt — felelte felbátorodva. — Vegye jegyzőkönyvbe — szólt a kormányzó Vilsinszkyhez fordulva, majd újra Kaszpereknét fogta vallatóra: — És mit mond a férje, meddig fog tartani e ffonzuli vándorlása ? — Rámparancsolta, hogy soha semmit se kérdezzek ezekről. — Hát miről beszélnek úgy kettecskén ? — Közönséges napi dolgokról. S oly büszke erre cseppnyi Jean. S oly széles lesz a kedve. Hisz ő most parlamenti tag Mert meg van vesztegetve! Ez igy megy ott, hol Panamát Egy sorig mind elozzák. S még ott sem a nemzet bűnös , fog élni Franciaország. Fog élni, mert nagy és szabad Másszék akármi bajba. Nálunk ma nincs még baj nagyobb, Csak hölgyek kapnak hajba. Békiti őket szelíden A jó Hieronymi. Az ország az mosolyg csupán — Neki van oka rím. És nincs is már több nagy dolog: A Lipótváros választ Még mindig , és vidám derűt Ez is jó messze áraszt. Már két jelölt eseng csupán Népadta csalfa kegyre. De Mezei még sem köszön, Krausz — az köszöntget egyre. Koboz. A lobbi ember. (Kísérteties krónika.) Irta: Mikszáth Kálmán. (Folytatás.) Kaszperekné egész a halántékáig pirult s csipkés, selyem kötényét fölemelve, eltakarta vele a félarcát szégyenlősen. — Igen. — Nos, — kérdé Kozanovich — olyan meleg-e az a csók, mint más férfié, annyi gyönyör van-e benne? Mária sértődve rázta meg a fejét s a szép hullámos hajból egyszerre üde ibolya-illat kezdett szétáradni a teremben. Valóban egy pár ibolyaszál volt a hajfürtéi közé tűzve. — Engem soha sem csókolt meg más férfi. Kozanovich Feliciánnak (végre is csak harmincöt éves volt még), nagyon megcsiklandozta az orrát az az ibolyaszag, mely a női test és haj ingerlő buja illatával összevegyülve terjengett, ringott a bírói asztal körül, szinte kedve lett volna fölugrani és megcsókolni a szép asszonyt — persze a közszolgálat érdekében, hogy ilyen-e hát az a csók ? Hanem mégse tette, mégis türtőztette magát. — Jablonszka Mária, — szólt fojtott hangon akadozva — az isten és a király nevében