Pesti Hírlap, 1893. január (15. évfolyam, 1-31. szám)

1893-01-01 / 1. szám

2 PESTI HÍRLAP 1893. január 1. bár harcot nem üzent, alsó papjai tényleg tobo­roznak a vallásháborúra. A képviselőket eláraszt­ják utasitó levelekkel s a köznépet feltüzelik. A főrendiház tagjai komor, barátságtalan arcot vágnak. Nagy-Váradon a katholikus és protes­táns asszonyok összevesztek s Budapesten a főúri hölgyek csinálnak kath. propagandát. De nemcsak ez. A felekezeti viszálykodással s a politikai munka nagyszerű megfeneklésével karöltve jár­nak, — mintegy tanulság gyanánt, — nemzeti­ségi bajok. A felvidéki tótokat izgatják s az er­délyi oláhok közt hűtlenségig menő agitáció fo­lyik. Az el­vénült, fogatlan vármegye nem bir velük s az állam nagyobb konfliktusokkal van elfoglalva. Nem lehet tudni merre megyünk, csak azt látjuk, hogy mindenütt bonyodalmak, összeütkö­zések, harcok és válságok örvényei fenyegetnek. S féltjük a magyar politikát a liberális intézmé­nyekkel együtt. Szinte nagy események fordulópontját ké­pezi az új esztendő. Harc is lehet köztünk, béke is. Ma még a hazafias szellem és a józanság uralkodik szivünkben s nem akarunk össze­veszni. Sem felekezetek, sem pártok, sem sza­bályok, sem meggyőződések nem ütköztek még össze. Az állam és nemzet alkotmányos rendje érintetlen, mutatja a kedvező pénzügyi helyzet, a valuta­rendezés sima folyása és a konverzió sikere. A hazafiak szive a millennium gondola­tával van telve s készülünk 1895-re millennáris kiállításra. Nem akarjuk, hogy a politikai gyűlölség kénköves lángja kicsapjon; azonban keblünkben szorongatjuk az égető lángot s szenvedünk és károsodunk miatta. Mert megy az idő a fejünk fölött s a tét­lenség minden órája kárára van országunknak. Más nemzetek haladnak, erősödnek politikai al­kotásokban, közigazgatásban, igazságszolgálta­tásban, földművelésben, iparban, kereskedés­ben, munkában, kultúrában, vagyonban, er­kölcsökben. A mi mellünkön pedig évek óta feküsznek a holt súlyok: a régi vármegye, az igazságszolgáltatás bajai, a választási korrupció, az elzüllött házassági jog s a meddő politikai pártviszály. Sajnos, az 1892. esztendő végén is csak ott vagyunk, hogy a nagyobb bajokat, a viszályt, a harcot s ebben nemzeti politikánk megcsor­­bulását, talán tönkrejutását csak úgy tudtuk el­kerülni, hogy a tétlenség meddő karjai közé menekültünk s várjuk, hogy mi lesz? Ezt hozta nekünk az 1892. év; hála isten­nek, hogy vége van! Igen, vége van, azonban az év fordulása csak számítási időpont és semmi más. Az nem szakítja ketté az eseményeket, nem javítja meg az embereket s nem hoz magasabb kinyilatkoz­tatásokat közénk. A magunk dolga, hogy számot vessünk magunkkal s tervezzük ki, hogy mi le­gyen legnagyobb kincsünkkel, a magyar politi­kával ? S mivel válságos és nehéz az idő, két­szeres legyen a jövő gondja és aggodalma a magyar elmékben és szívekben. Két föltétele van a helyes magyar politi­kának, úgy tanultuk történelmünkben. Legyen liberális és legyen kiegyeztető, békés. Liberális legyen azért, mivel 184­8. óta, de már 1790. óta is ez a nagy európai törekvés képezi fejlődési vonalunkat. Sőt fajunk egész tradíciója ilyen. Ez forrasztotta egygyé 1848-ban a nemzetet törvényileg, egységessé és egészszé. Ennek az intézményeivel alkották újjá 1867- ben a romjaiban heverő magyar államot. Ennek továbbvitelétől függött egész állami és nemzeti rendszerünk megszilárdulása és a valóságos nem­zeti egység eszményképének elérése. Ennek lassú fejlődését, csaknem poshadását sintették meg belső intézményeink s megsintette főképen elma­radt közigazgatásunk. S ennek a nevében lehet egyedül magyar politikát és magyar nemzeti politikát csinálni. Nem elméleti ábrándkép a li­beralizmus és nem is doktrína. A valóságok nagy követelése az, a­melyet nem lehet kike­rülni sem kormánynak, sem többségnek, legyen az Deák-párt. Tisza-polgozapály-párt, Wekerle­­párt, Apponyi-párt vírszakárm­ más. De szintúgy légy® a magyar politika kie­­gyeztető és békés. L®stnek pártjai, küzdel­mei, vajúdásai, válsága®ikerei vagy várakozá­sai, józanságai vagy szeredélyességei, de belső összeütközései és gyűlölködései, viszálykodásai és komoly harcai ne legyenek. Alkotmányos, poli­tikai, nemzetiségi, felekezeti vagy osztályharcai, mindegy , csak ne legyenek ! Kevesen vagyunk, még mindig nagyon ke­vesen. A Kelet és Nyugat közé ékelve, helyze­tünk és jövőnk még megoldatlan. Szerencsénk, hogy a Nyugat államrendszerünkre és nemzeti erőnkre rászorul; szerencsétlenségünk, hogy fa­junk tűzhelyét köröskörül ellenséges vagy barát­ságtalan népek és néptöredékek veszik körül: oroszok, románok, szerbek, horvátok, szlovének, tótok, csehek, szászok. Telve vagyunk külső és belső veszedelmekkel s föntartó erőnk az egy­séges, közös politikai munka; vesztünk, romlá­sunk a viszálykodás és a veszekedés. A magyar politikának nemcsak olyannak kell tehát lennie, mely liberális intézményeket alkot és tart fönn ; de olyannak is, mely az alkotó magyar nemzet minden osztályának, hi­vatáskörének, felekezetének, vagy bármiféle ré­szének erejét összefoglalni s egy közös állami erőben s osztatlan hazafiasságban koncentrálni képes. Régi törvényeinkben mint az államjogi szentség bizonyos neme maradt reánk az egy és­ oszthatlan magyar szent korona integritása. Meg kell értenünk őseink gondolkozását egészen. S föl kell fognunk, hogy ez a magyar nemzet belső integritásában fekszik. A gyakorlati kormányzás kérdéseibe bele­elegyedni nem akarunk, legalább ma nem. Azonban a magyarok szivéhez fordulunk, főké­pen azok szivéhez és okosságához, akik a sors kedvezése, a véletlen, vagy saját érdemeik ré­vén a nemzet vezető és irányadó tényezői. Miniszterek, képviselők, főrendek, kath. és protestáns főpapok, főurak, magas tisztviselők, főispánok, megyék és városok fejei, intelligens férfiak, állásra, rangra, vallásra, hivatásra, szü­letésre és vagyonra való tekintet nélkül értsék meg jól a magyar politikának ezen kettős, nagy exigenciáját. Iparkodjanak, iparkodjunk mindnyájan a­­ magyar liberális politikát előbbre vinni. És ipar­kodjunk mindnyájan az ellentéteket kölcsönösen kiegyeztetni s megkeresni a lehetőségek között azt, amiben mindegyikünk hazafias szive becsü­letesen és állandóan megnyugodhatik. Állítsuk helyre a politikai elvek azon kereteit, amelyek­ben mindnyájan elférünk s velünk a haza leg­nagyobb gondolata Különösen szólunk pedig képviselőinkhez, a­kik első­sorban állanak a jövő kérdései mel-s ülünk itt, hogy a gonoszságnak eleje vézessék. Nem a kegyelmed oktalan faggatása okoz ne­künk örömet, hanem az igazság s a valódi tény­állás. Nem akarunk mi bekukkantani szemtelen szemekkel a kegyelmed ágyas házának függö­nyei közé, sem arca pirulását élvezni, hanem arról akarunk meggyőződni, hogy phantom, egyszerű látomány-e azon alak, akiről szó van, vagy pedig olyan, mint egy igazi férfi és férje-e­k kegyelmednek, még így a síron túl is; való­­ságosan-e és mindenben-e ? A menyecske elfordította a fejét a biráktól és az egyháziaktól, mert ott ült a tanácsban a plébános is és a zaklicsyni kolostor két meghí­vott tagja, majd alig hallhatón monda: — Mindenben. — (Óh, a kujon! — dünnyögte magában Hertely uram fejcsóválva.) — Hit alatt vallja ezeket? — Hit alatt — felelte felbátorodva. — Vegye jegyzőkönyvbe — szólt a kor­mányzó Vilsinszkyhez fordulva, majd újra Kasz­­pereknét fogta vallatóra: — És mit mond a férje, meddig fog tar­tani e ff­onzuli vándorlása ? — Rámparancsolta, hogy soha semmit se kérdezzek ezekről. — Hát miről beszélnek úgy kettecskén ? — Közönséges napi dolgokról. S oly büszke erre cseppnyi Jean. S oly széles lesz a kedve. Hisz ő most parlamenti tag Mert meg van vesztegetve! Ez igy megy ott, hol Panamát Egy sorig mind elozzák. S még ott sem a nemzet bűnös , fog élni Franciaország. Fog élni, mert nagy és szabad Másszék akármi bajba. Nálunk ma nincs még baj nagyobb, Csak hölgyek kapnak hajba. Békiti őket szelíden A jó Hieronymi. Az ország az mosolyg csupán — Neki van oka rím­. És nincs is már több nagy dolog: A Lipótváros választ Még mindig , és vidám derűt Ez is jó messze áraszt. Már két jelölt eseng csupán Népadta csalfa kegyre. De Mezei még sem köszön, Krausz — az köszöntget egyre. Koboz. A lobb­i ember. (Kísérteties krónika.) Irta: Mikszáth Kálmán. (Folytatás.) Kaszperekné egész a halántékáig pirult s csipkés, selyem kötényét fölemelve, eltakarta vele a félarcát szégyenlősen. — Igen. — Nos, — kérdé Kozanovich — olyan meleg-e az a csók, mint más férfié, annyi gyö­nyör van-e benne? Mária sértődve rázta meg a fejét s a szép hullámos hajból egyszerre üde ibolya-illat kez­dett szétáradni a teremben. Valóban egy pár ibolyaszál volt a hajfürtéi közé tűzve. — Engem soha sem csókolt meg más férfi. Kozanovich Feliciánnak (végre is csak harmincöt éves volt még), nagyon megcsiklan­dozta az orrát az az ibolyaszag, mely a női test és haj ingerlő buja illatával összevegyülve terjengett, ringott a bírói asztal körül, szinte kedve lett volna fölugrani és megcsókolni a szép asszonyt — persze a közszolgálat érdekében, hogy ilyen-e hát az a csók ? Hanem még­se tette, mégis türtőztette magát. — Jablonszka Mária, — szólt fojtott han­gon akadozva — az isten és a király nevében

Next