Pesti Hírlap, 1893. április (15. évfolyam, 90-118. szám)

1893-04-01 / 90. szám

_______________________ PESTI HÍRLAP 1893. április 1. űzőkét, a kik a mérséklő és aggodalommal teli férfiakat azonnal „hazaárulóknak“ készek bélye­gezni s az ünnepélyességből tüntetést, a nem­zeti kegyeletből politikai tőkét akarnak maguk­nak csinálni. Ezért kellett és kell beleszólni most, ami­kor még nem késő, a honvédszobor leleplezésé­nek ügyébe. A­hogyan mi ezt a kényes természetű kér­dést felfogjuk, az voltaképen nagyon egyszerű. A budai honvédszobor leleplezése nem bír többé politikai jelentőséggel. Elég drága áron s elég fájdalommal, de meg van váltva a politikai szenvedélyek kárhozatától. Ez a szobor ma ugyanaz, a­mi volt a­ Hentzi-kérdés fölvetése előtt. Szabadságharcunknak s hadi erényeinknek fényes történelmi emléke, a­melyet közpénzen fölállítottunk, hogy mindenki szemei előtt maradt jelképe legyen történelmünk egy dicsőséges moz­zanatának. Ezt a szobrot tehát politikai tüntetés nél­kül, a nemzeti kegyelet méltóságához illő mó­don kell leleplezni. A­ki mást akar, a­ki tün­tető, talán ordítozó tömeget, gyűlölködő beszé­det s oktalan jelszavakat akar e szobor pie­­desztálja elé hurcolni, az nem tudja mit akar, annak meg kell magyarázni, hogy vállalkozása a nemzet kegyeletét és legszentebb érdekeit sérti. Közömbös dolog, hogy május 21-én, Bu­davár hősies bevételének napján, vagy más na­pon fogják-e leleplezni a honvédszobrot. Hogy épen az évforduló napján történjék, az min­denesetre az ünnepi hangulat emelésére szol­gál. Ezt a kérdést tehát csak az oktalan féle­lem élesítheti ki úgy — a­mint már beszélik — hogy a május 21-diki határidő egymagában is politikai tüntetésre vezet. Valamint azokat is oktalan szenvedély vezeti, a­kik valósággal tün­tetni akarnak ezzel a nappal. Szerintünk két, sokkal lényegesebb meg­­kívántatóságra kellene agg honvédeinknek min­den figyelmüket és jóakaratukat fordítani." Az első az, — amitől félünk — hogy öreg honvédeink, régi rossz szokás szerint, az orszá­gyűlés előtt és a gyűlésen csupa hazafiasságból csúnyául összevesznek egymással. Szabadságunk egykori hőseinek ezen vi­szályai, egymás gyanúsításai, nyilatkozásai s szen­vedélyes összekoccanásai, mindig kínosan érin­tették a közvéleményt. Igaz, hogy mindig hiába fejemet egész nap. Bizony Tobold úr, én se hiába olvastam regényeket. Estére kocsiba ültem, Ilike kisasszonyék­­hoz mentünk spiiéebe. Jól emlékszem a do­logra, m­ert egy irdatlan törött kardot cipeltem ma­gammal, a­mit fogadásból kellett Ella kisasz­­■pbnynak bemutatnom. Az egész után verte a Tord bütykös markolata az oldalamat. Az elő­szobában a sarokba támasztottam, magamon helyre rángattam a frakkom gallérját és bemen­tem a terembe. Igen, ez az Ilike kisasszony, a­ki most is ott áll, minden mozdulásában avval az eleven élő vérrel, a­mely ott lüktet, dobog, átlátszik a finom, selymes bőrén, pompás, hízelgő vonásai­val, a­melyek puha harmóniába gömbölyödnek és azokkal a bársonyos, mosolygó őzszemeivel, a meg nem pihenő, a mindig mozgó élet. A gömbölyű, az édes, a ragyogó élet. Igen, ez az like kisasszony, a­kinél nincs egy mozdulatlan perc, nincs tétovázó gondolkodás, csak szikrázó, dobogó elevenség. Mint a felröppenő pille. Mint a vér, a fölséges lüktető vér. Alig tudja magába venni a szemem, míg ott állok előtte, egy szempillantásig érzem a kezét, átpattanik egy pár szava, azután me­gyünk tovább. Mire vége a hajlongásoknak, következik a kard­jelenet. Csakhogy ezt szépen kell ren­dezni. Azért a kis szalonba kerülök és lábujjhe­gyen oldalgok ki az előszobába a mellékajtón. Eddig még nem vett észre senki. Mikor a há­tam mögött beszélni hajlok valakit, meg-meg­fogják egymásra viszálykodás közben, hogy mi­lyen „schwarzgelb, aulikus, tányérnyaló, haza­áruló“ ez vagy amaz az ősz honvédtiszt; nincs, a­ki azt csak egyről is elhigyje komolyan. De igen fájdalmas látvány az ilyen pörlekedés és veszekedés, különösen a fiatalabb nemzedékre nézve, mely ideális kegyelettel csügg egykori hő­seink nevén és beszédein. És igen lealázó mind­nyájunkra idegen emberek és a külföld előtt. Kérve­ kérjük úgg honvédeinket, ne gyanú­sítsák egymást méltatlanságokkal s ne vegyék igénybe egymás ellen a hirlaptudósítók szives­­ségét és a nyomdafestéket. Különösen a honvéd­­szobor ügyében ne ! Nézeteltéréseiket rendezzék bizalmas, zárt értekezleteken s kész tervekkel lépjenek már az országos honvédgyűlés elé. A másik az, — a­mitől még jobban fé­lünk, — hogy az aktuális politikát behurcolják a leleplezés kérdésébe. Egészben, mivel az őszi szenvedélyesség nyomai elenyésző félben vannak, óva intünk minden illetékes tényezőt attól, hogy politikai indulat, vagy épen a tüntetés kívánsága által engedje magát vezettetni. Ez iszonyú oktalanság volna, s mint minden oktalanság, teljesen fölös­leges, talán igen nagy károkat idézne újból elő. Nincs arról itt szó, hogy bárki meghu­nyászkodjék, lapítson vagy leljen— mint ahogyan az izgatás emberei untalan ezt hajtják; legyen az a szoborleleplezés az, a­minek mindnyájan kívánjuk : szabad, impozáns, méltóságteljes nem­zeti ünnep; dicsőítessék meg a szobor a ma­gyar szívekben lakó kegyelet szerint; áradjon szét az ünnepről a nemzeti érzés melegsége szabadon az egész hazára, de ne csináljunk piaci tüntetést, a nemzethez és ügyhöz egyaránt méltatlan politikai színjátékot ezen szent ügyből, a­melyhez bár egy percre se lett volna köze, előbb sem, semmiféle politikának. Engedjük az állam és ország politikai éle­tét fejlődni a maga utján , távolítsunk el min­den oktalan szenvedélyességet ebből az útból s szabadon ünnepelvén legszebb nemzeti tradí­cióinkat, ünnepeljük egyforma szívvel, viszály­kodás nélkül, szinte vallásos áhítattal. így történjék ez a dolog s a­kik igy érez­nek, fogják pártul bátran a jó ügyet; a nemzet nemesebb érzése fogja őket támogatni a rende­zésnél, akadva, mint egy szakgatott lélekzet. úgy dob föl egy-egy mondatdarabot, mint a kis­fiú, a­ki hangos szóval beszél a sötétben, hogy ne érezze a csöndek . Ez az utolsó....csak léha, léha ne lenne. A ki ezt mondta, ott állt háttal a bundák között s ráhajolt a maga télikabátjára, hogy annak belső zsebébe szorítsa bele a fehér sal­ját. A széles vállai közt megfeküdt a kemény, domború koponya. Majd fölemelkedett s a nél­kül, hogy észrevett volna, kesietett. Én is bekerültem a terembe, a­hol szembe kaptam­­ Tybold Sándort. A­hogy a zsongó muzsikára már kavarogtak a párok, egy végben hibbanva sorra, mint egy végigrám­olt láncsor, láttam, hogy áll ott Tybold erőteljesen, szinte darabosan. Valami egészen más levegőt hozott be magával. Mély, nehéz ködöt, a­mely bántó, éles ellentéttel vágódik ki ebből a puha, meleg, világos jégből. Bolond dolog jutott eszembe. Ha onnan a szürke északról lefutott volna egy ködös Niebe­­lung egy bársonyos, lágy olasz palotába, az alá a híres kék ég alá. Aztán oda állna elébök: veletek akarok mulatni én is. Hogy állana szemben egymással az a két világ ? — Te csupa lucskos köd vagy, olyan sö­tét és olyan nehéz. — Ti csupa üres ragyogás vagytok, olyan vidám és olyan léha. Aztán egyiknek se volna igaza. Egészen más lelkek, a­kiknek mértékük sincs a másik megértéséhez. A két külön világ, a­hogy összeérne, szikrát vetne a megütközésük. A polg. anyakönyvezte és a hadügyi költ­ségek. V­eknle minszterelnök Bécsből való visszaér­kezése, nevezetesen pedig a kormány egyházpolitiká­jának ő­felsége előtt elért sikerei óta, az ellenzéki közlönyökben az a legenda, került megint elő, hogy a korona a polgári anyakönyvekről alkotott javasla­tot mintegy azon reményben hagyta volna helybe hogy viszont a magyar alkotmányos tényezők a k­ö­zelálló katonai túlkövetelések tekintetében fognak vedékenyek lenni a delegációkban. Az alkotmányos ezen legmagasabb tényezői közt rég hagyomán­t érintkezés teljes nem ismerése, vagy szándékos félre­ismerése szükséges mindenesetre ahhoz, hogy valaki, jobb helyett, hasonló kombinációkra vergődjék ki; a hiszékenyek útbaigazítása végett azonban meg kell jegyeznünk e mellett is annyit, hogy föltevésnek is teljes logikátlanság, ha valaki a külön költségbe ke­rülő polgári anyakönyvi intézményt állítja oda a szintén külön költségbe kerülő hadügyi budget­­többlet mellé a kompenzációnak. Egyébként a közös költségvetés, azt hiszszük, egy hónap leforgása alatt ismeretessé lesz s így azok, a­kik jelenleg kombinációk­ban lelik gyönyörűségüket, okosan fogják tenni, ha a számokat bevárják. A­mennyire mi tudjuk, a közös budget hadügyi költségvetése mindenben azon keretek közt fog mozogni, a­melyeket az 1892. évi delegációk a hadseregre és intézményeire nézve már előre meg­állapítottak; következésképen semmi olyan kiadási tétel nem lesz abban, mely akármiféle kompenzációra szorulna, ha egyáltalán beszélni lehetne ilyesmiről.­­ A hasonló gyanúsítások talán alkalmasak lehetnek arra, hogy a kedélyeket az egyházpolitikai reformok és szabadelvű eszmék ellen fölizgassák, arra azonban egyáltalán nem alkalmasak, hogy az igazságnak s az or­szág érdekeinek szolgáljanak, már csak azért sem, mivel azokkal a korona magasan álló tekintélye ismét meg nem engedett módon vonulik be a mindennapi poli­tikai torzsalkodások körébe. Az ágr. ev. eg­yh­áz alkotmánya. A magyar­országi ágostai hitvallású evangélikus egyház országos zsinata által alkotott egyházi alkotmány a vallás és közoktatásügyi miniszter által a király elé terjesztet­vén, ő felsége azt a következő ,legfelsőbb jóváhagyási és megerősítési záradékkal látta el: A magyarországi ágostai hitvallású evangéliku­soknak legfelsőbb királyi engedelmü­nkkel az 1891. évi december hó 5-én és folytatólag az 1893. évi február hó 7-én és következő napjain Budapest fő és szék­városunkban tartott országos zsinata­ által alkotott és vallás és közoktatási magyar miniszterünk utján leg­felsőbb jóváhagyásunk és királyi megerősítésünk alá hódolattal felterjesztett jelen egyházi alkotmányt ezen­de csak elpattannának egymástól megint és egyik se tudná megérteni a másikat. Néztem Toboldot. Végigrezdült a teste, mikor megtapadt a szeme Ilike alakján és szívta, szivta azt magába önfeledten. Ügyet­lenül tettette, hogy kerüli. Azt se bírta sokáig. Csak úgy odasodródott hozzá, mint egy faág, vagy efféle, mikor a forgó elkapja és húzza, húzza, míg egészen magához pörgeti. Egy ügyet­len bókot mondhatott neki, a­mi nem tetszett Ilikének, a­ki hamar odább röpült a Karcsival. Mert húzta a cigány és a hintázó dallam forgott, forgott a levegőben. Nem is hallani mást a zenéből, csak a rezgő, siető hullámzást. A­hogy széjjel nézek, ott itt túbold egy sarok­ban, előrehajol, kissé megnyitva az ajka és kutató nézéssel követi mindenütt Ilike nagy­­ságot. Mintha valami bántaná is. Vagy csak a ragyogás sérti a szemét. Megyünk bele az éjszakába. A táncok váltják egymást. A levegő egyre fojtóbb, mele­gebb. A lehervadó rózsák, szekfák, a megtapo­­dott levelek párája száll föl a tető felé , oda húz a narancs, a vaníliás habsütemények szaga s beleolvad a lebegő ruhafodrok levegőjébe. És ezt mind átitatja az emberi testnek­­ a puha melege. Jól kifáradtam, mikor megint szemre kap­tam a Niebelungomat. Egy siető tourtól oda szédültem Zaki doktor mellé a székbre, a­ki már ott pihegett, s a­hogy aprózva szedte a lélek­­zetet, egy narancsgörözdöt szorított a fogai közé, mikor erre keringőzik Tybold Ilike kis-

Next