Pesti Hírlap, 1893. április (15. évfolyam, 90-118. szám)

1893-04-22 / 110. szám

Melléklet a Pesti Hírlap április 22-iki (szombati) számához. A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Petőfi egykori tanárjáról. (Még egypár vonás Korén Istvánról.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcáája. — A Petőfire való vonatkozás szempontjából talán nem lesz érdektelen, ha egyet-mást fölemlítünk még az imént elhunyt Koren Istvánra vonatkozólag, kit e so­rok írója — mint volt tanárját is — igen közelről ismert Szarvasról. Az „öreg Koren“ — mert mindenki igy ne­vezte — prototypje volt a régi szabású, nádpálcás professzoroknak. — Előadás közben a nádpálcát min­dig kezei közt szorongatta, hogy zaj esetén, hol a katedrát, hol egyik-másik nebuló hátát veregesse meg azzal, lévén ő főleg az alsóbb, tehát virgonc diák­gyerekekből álló osztályok tanára. De ha mi itt „zajt“ említünk, az alatt a zajnak legmagasabb fokát értjük, mert afféle közönséges zsongás-kongás, suttogás, nevetgélés, szinte bevett szokás volt már az öreg alatt, melyre ügyet se ve­tett s csak akkor kezdett az említett hathatós módon interveniálni, ha a zaj „pokoli mérveket“ öltött s ilyen­kor aztán a vérmességtől vörös-kékbe játszó arca még kékebbé, különben is duzzadt bozontos szemöldökű nagy szemei még kiülőbbé váltak, úgy, hogy a ki ilyenkor látta, azt kellett hinnie, hogy az üreg ször­nyű módon haragszik s már-már a guta környékezi, — pedig az egész csak látszat, hogy ne mondjam, ügyes színlelés volt, mert a következő percben — a zaj némi csillapultával — ismét a legnyugodtabb han­gon praelegált tovább. Mondhatni neki eleme, úgyszólván paedagogiai eszköze volt a­­ mérgelődés, a féktelenkedők meg­­rettentésére, úgy, hogy valahányszor tanártársai — előre haladott korára való utalással — önmaga iránti kíméletre intették, nevetve nyugtatta meg őket: — Ugyan hagyjatok nekem békét; ilyen va­gyok én már ötven esztendő óta, mégsem árt az egészségemnek ! Mert annak valóban nem ártott az ő originális mérgelődése. Az övénél erőteljesebb alak oly előreha­ladott korban, aligha ült valaha tanári katedrán. Haj­nali 3 órakor már talpon volt, s a legcsikorgóbb tél­ben is felső kabát nélkül, könnyű ruhában járt-kelt az öreg. 70 éves korán túl is képes volt egész na­pon át — legfeljebb némi gyümölcscsel a zsebében — botanizálni a szabad mezőkön, mert ez főszen­­vedélyét képezte. Látszólagos mérges volta mellett egyike volt a legjobb szivű és leggyöngédebb kedélyű embereknek. Diákjait — a mellett, hogy alkalom ad­tán, merő paedagogiai szempontból megsuhogtatta a nádpálcát hátuk felett — valósággal szerette; sokáig kosztos diákokat is tartott — Petőfi is teljes ellátáson volt nála Aszódon — s ezeket minden jóban úsztatta; szóval az öreg a legjobb indulatu emberek közé tar­tozott. Némi jellemképet akarván a magában érdekes speciális vonásokat egyesitő tanférfiúról rajzolni, el nem hallgathatjuk, hogy az öreg, bár teljes életében magyarul tanított, voltaképen nagy tót volt. Tót volt merő passzióból, a nélkül, hogy nemzetiségi törekvé­seket kívánt volna valaha érvényesíteni. Ő a tótságot . (Forró fürdők.) Baetz Ervin tokiói tanár a japáni forró fürdőkről irt értekezéssel vett részt a né­met orvostani kongresszusban. Baetz japáni szokás szerint 16 év óta naponként 42—44 C. foknyi vízben fürdik és hogy ez nem ártott meg neki, azt az elő­adó viruló külseje eléggé bizonyította. Midőn egy wiesbadeni fürdőben ily meleg fürdőt kért, a felügyelő bolondnak nézte. A japánok néha kétszer-háromszor is fü­rdenek napjában és a tapasztalatok a meleg für­dőzés mellett szólanak. A tokiói fürdőkbe napjában 3—4 százezer ember jár, minden fürdőzés 2—3 fillér. A fürdés az izzadó részek (has, hónalj) mosásával kezdődik. A helyiség szűk, de a víz váltakozása foly­tonos. A fürdés 3—10 percig tart. Ha a japánok ki­lépnek a fürdőből, megmosakodnak forró vízben, aztán megint bemennek 1—2 percre a fürdőbe. Ezu­tán felöltözködnek és mezítláb távoznak még havas időben is, de azért nem halnek meg soha: csak hű­vösebb fürdő után hűlnek meg, állítja Baetz. A nagy hőfok annyira ellankasztja a bőrsejteket, hogy a hideg levegő már nem képes a sejtek amaz összehúzódását előidézni, melylyel a meghűlés jár. A fürdéstől a test hőmérséklete 37 fok­ra emelkedik; tíz perc után 38­5 fokra, 20 perc után 39­5 fokra; az ütér verése és a lélegzés gyorsasága rendkívül emelkedik, az egész testet ellepi az izzadság. Egy óra múlva minden funkció ismét normális lesz. Az előadó saját tapasz­talatai alapján cáfolja meg azt az európai nézetet, hogy a forró fürdők gyengítenek. Sok európai szokta meg Japánban a meleg fürdőzést. Hiszen a japán futárok és kocsihúzók nem tudnának egy nap alatt száz kilométert megtenni, ha a meleg fürdők gyengí­tenék őket.­­ (13.) A tizenhármas számhoz fűződő babona eredetéről már sok mindenfélét írtak, de azért érde­kesek lesznek még a következők: Sokan Jézus koráig vezetik vissza a babonát; az utolsó vacsorán tizen­hárman ültek együtt Jeruzsálemben; a következő éjjel Jézust elfogták. Az angol udvarnál e század elején figyelmet fordítottak rá, hogy ne legyenek az anyatejjel szívta be, s levetkőzni sohasem akarta, abból titkot nem csinált, sőt ahol lehetett, ahol meg­hallgatták , tótul beszélt. Nyilván tótul gondolkozott is, legalább előadás közben, különösen a növénytan­ban, szerette az egyes növények nevét tótul is kiej­teni, de csak úgy mellesleg, mintegy önönmagának jól esőleg, a­mi rendesen óriási derültséget keltett, és nagyfokú „zajt“ provokált. Tótsága egészen ártatlan, mondhatni naiv irányú volt, mert e mellett ő teljes életében a ma­gyarságnak tett szolgálatot, mint magyar tanár. Hogy mily kevéssé tudta tótságát tanítványaiba átönteni, legpraegnánsabb példa erre maga Petőfi, kire pedig, mint nála lakó „benkosztos“ kis diákra, ugyancsak hathatott volna, de számtalan tanítványainak egyi­kébe sem oltotta be a tótságát, a­miből bátran kö­vetkeztethetjük, hogy nem is volt célja proselvtákat szerezni a tótságnak a magyar szellem rovására, melynek ő — s ebben áll jellemképének egyik érde­kessége — magyar tanári székében tényleg hathatós előmozdítója volt. Petőfiről, egykori tanítványáról s kosztos diák­járól, ha valaki reá vitte a beszédet, mindig nagy előszeretettel emlékezett meg s mint igen jó indulatu fiút és tanulót jellemezte. Nem egyszer említette a jó öreg, hogy Petőfi diák-versei egyáltalában nem vonatkozhatnak aszódi diákságára, mert Aszódon Petőfi tényleg jól tanult s nála (Korennál) lakván, folytonos felügyelet alatt állott,­ mi kizárta a hanyag­ság lehetőségét. Azt a sonká-­s kolbász-csencsi históriát is meg­cáfolta az öreg, mert Sándorkának — úgymond — mindene megvolt, a­mi csak kellett, a mi, ismerd _________________ Kossuth és az Obrenovicsok. A keleti államok történetének istóerői tudni fogják, hogy Szerbia háromizben csinált feje­delmet változtató forradalmat és pedig 1839-ben, 1842-ben és 1858-ban. Egymást váltogatták a Karagyorgyevicsek és az Obrenovicsok. Forradalom készült 1848-ban ide az akkor uralkodó Karagyorgyevics Sándor el­en. Ennek előkészítésében Kossuth Lajosnak is mi ott némi szerepe, illetőleg a magyar kormánynak. Hogy az akkori vállalat dugába dőlt, annak egyik oka egy szerb hazafi si­ck­asztása volt. E keve­sek által ismert történelmi tény Kossuth Lajos saját előadása szerint így történt: „A honvédelmi bizottság elnöke vo­tam, midőn 1848. őszkor egy (ha nem csal emlékezetem) magát Petrovicsnak nevező úri­ember Szerbiától, pár sor írással jelent meg nálam egy Obrenovi­cs-párti hír­neves államférfiútól, mely sorok álta tudtomra adatott, hogy átadójuk egy nagyon fontos, de szoro­san titkos küldetésben jön hozzám s bizalmas kihall­­gattatást kér. Elfogadtam, de csak szerbül tudott, én pedig szerencsétlenségemre nyelvét nem­­ értettem. Tolmácsra volt szükségünk. Szétnézvén az előteremben, ott láttam Duscheket, kinek önfeláldozó, becsületes, hű hazafias szolgálatai azóta annyi rágalommal let­tek megjutalmazva. Megkérdeztem, nem tud-e valamely megbízható, becsületes hazafit, ki köztem s a magát fontos küldetésben járónak bemutatott szerb úri­em­ber közt tolmácsul szolgálhatna ? Duschek, kis gon­dolkodás után, az akkori budai görög-nem-egyesült püspököt ajánlotta, ki becsületes hazafinak ismerte­tett, a 48-iki mozgalomhoz nyíltan csatlakozott, s fia a pénzügyminisztériumban volt alkalmazva. Más kútfőktől is tudomást szerezvén magamnak, hogy mi hírben áll a püspök úr hazafisága, őt elfogadha­tónak találtam s másnapra magamhoz kérettem. Tolmácsul szolgált, miután előbb becsületszavát adta, hogy a mit hallani fog, akármi legyen is az, titokban fogja tartani. Az ő tolmácsolása mellett a szerb küldött a következőket adta elő: „Önöknek — úgymond — nem kis alkalmat­lanságot okoznak azok a szerbek, kik ezrenként özön­lenek át Szerbiából, hogy önök ellen harcoljanak. — Én, az Obrenovics-párt vezérei által meg vagyok bízva önnek ajánlatot tenni, hogy ha előadandó kívánsá­gaim teljesíttetnek, mi önöket ez alkalmatlanságtól meg­mentjük“. Kérdésemre, hogy miként gondolják ezt eszkö­zölhetni ? ekként felelt: „Mi meguntuk Karagyorgyevics Sándor uralmát; forradalmat akarunk csinálni, hogy őt elcsapjuk s az öreg Milost visszahívjuk; ha ná­lunk a forradalom kiüt, bizonyos lehet ön, hogy a mi szerbjeink tömegestől hazasietnek Magyarország­ból, miszerint kiki a maga pártjához csatlakozhassák. — Azután kérdésemre, hogy mit kívánnának tőlünk ? azt adta feleletül, hogy két dologra volna szükségük, t. i. először: néhány ezer darab aranyra, (nem nagy összeget, úgy emlékszem, hatezret mondott), másod­szor : arra, hogy küldjék valakit Milos herceghez Münchenbe s adassam tudtára, hogy miután párthi­­vei az ő közellétét szükségesnek tartják, mi neki a magyar korona területén vendéglátást ajánlunk, szí­vesen látjuk; ha ezeket megteszem, ők forradalmat csinálnak, annak hírére a szerbek mind hazamennek s az Obrenovics-ház restaurációját a mi segítségünk­nek köszönhetvén, bizonyosan gondoskodni fog, hogy vissza ne jöjjenek. Én erre azt mondtam, hogy a má­sodik kívánságra nézve nem volna nehézség, de a tét azokat az aranyakat illeti, nekem a dolog azért nem tetszik komolynak, mivel hatezret s nem hat­van, vagy hatszázezret kér; hatezer aranynyal nem gondolom, hogy forradalmat csinálhassanak. — Mire a küldött határozottan állította, hogy nekik ez elég s meg is magyarázta, hogy miért elég. „Nekik — úgymond — pénzre csak a vé­gett van szükségük, hogy pártjuk vidéki notabilitá­­sait „kellő kísérettel“ Kragujevácra összegyűjthessék, miszerint ott Sándor herceg letétele gyűlésszerűleg dekretáltassék. A többi azután az ő dolguk. A leté­tel ki lévén mondva, természetesen egy ideiglenes kormány állittatik fel, mely ha Sándor herceg meg­adja magát, mindenütt, ha pedig ellentáll, legalább azon a vidékeken, a hol a mozgalomhoz csatlakoz­nak, kész engedelmességre talál s a forradalom to­vábbi költségeinek fedezéséről annál könnyebben gon­doskodhat, mivel náluk minden ember fel van fegy­verezve, ez a költségrovat tehát náluk forradalmi küzdelem esetén nem létezik.“ Azon további meg­jegyzésemre, hogy egy ismeretlennek az előadását semmiesetre sem tekinthetném elegendő alapnak, a küldött oda nyilatkozott, hogy ezt igen természetes­nek találja, annyira természetesnek, miként, ha oda akarnám is neki adatni a kívánt hatezer aranyat, ő ezt el nem fogadná, hanem arra kér, adjak rendele­tet a péterváradi várparancsnoknak, küldjön egy meg­bízható embert Belgrádba (a küldött megmondta, hol található s minő jelszóval szólítandó) ő el fogja ve­zetni pártjuk főembereihez — a pénz csak azon esetre vétetnék igénybe, ha ezek a küldött állításait megerősítik s a pénzt, melynek Péterváradra kellene küldetni, akkor sem ő fogná felvenni, hanem az, kit a főnökök arra megbíznak. Utána járattam a dolognak, s a küldött elő­adásának korrektségéről meggyőződvén, azt gondol­tam, hogy a dolog megérdemli a kísérletet. Szabó Imre ezredest Münchenbe küldtem, hirt vinni Milos­­nak, ki erre nyomban Zágrábba ment, s a hatezer aranynak Péterváradra leendő átvitelével s ott a szerb megbízottnak való átadásával pedig ugyancsak azt, t. i. a budai görög-nem-egyesült püspököt bíz­tam meg, ki az értekezleten tolmácsul szolgált, a a dologba tehát be volt avatva. A püspök úr átvette az aranyat, becsületszavát adta, hogy megbízatását híven teljesitendi és-----­elment, de nem Péterváradra, hanem, a lázadó szerbek táborába, azoknak adta át az aranyakat, maga meg Újvidéken maradt------püspöknek! Az Obrenovicsok Szerbia fejedelmi székébe csak tíz évvel később kerültek vissza.“ Vegyes. 17

Next