Pesti Hírlap, 1893. május (15. évfolyam, 119-148. szám)
1893-05-01 / 119. szám
2 PESTI HÍRLAP 1893. május 1. Az uj államtitkár beköszöntője. Vasárnap délelőtt tisztelgett Miklós Ödön újonnan kinevezett földművelési államtitkárnál a földművelési minisztérium tisztikara. A nagyteremben egybegyült tisztikar nevében, mely az államtitkárt beléptekor harsány éljenzéssel fogadta, Lipthay István miniszteri tanácsos a következő beszédet intézte hozzá: Méltóságos uram! Midőn méltóságodat a császári és apostoli királyi felsége kegyelméből és szeretett miniszterünk őszinte bizalmából államtitkárrá történt, kineveztetése alkalmából, a földművelési m. kir. minisztérium tisztikara élén és annak nevében tiszteletteljesen üdvözölni van szerencsém, méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy jövő fontos működési körében tiszttársaimmal együtt, őszinte teljes odaadással fogjuk támogatni. (Éljenzés.) Méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy kötelességeink teljesítésében, meleg hazafiságban, buzgó ügyszeretetben és szívünk mélyéből fakadó kötelességérzettel kívánjuk méltóságodnak nagyra becsült bizalmát magunk számára biztosítani. Méltóságodat, kinek a magyar földművelés ügye iránti érdeklődését, az ezen a téren kifejtett tevékenységét, sokoldalú tapasztalatait, képzettségét ismerjük, szeretettel bizalommal tiszteljük élünkön s arra kérjük, vezéreljen bennünket a közügyek szolgálatában nemes tulajdonaival, az ész és tudás fegyvereivel, az igazság hatalmával s a jóság áldásával. Isten hozta méltóságodat körünkbe! Isten éltesse! (Lelkes éljenzés.) Miklós Ödön államtitkár erre következőleg válaszolt: Kedves jó barátom! Mélyen tisztelt uraim! Ama őszinte szívből fakadt szavak, amelyekkel t. barátom, ki az én múltamat, ha nem csalódom, talán már két évtized óta figyelemmel kisérhette és ismeri, itt önök előtt üdvözölni szíves volt, szívemig hatottak és miután egész életemen át soha oly gondolat nem vezetett, amelynek e szív ellen mondott volna, ne vegyék tőlem rossz néven, ha ebben az ünnepélyes pillanatban én is emberi érzéseimnek fogok elsősorban kifejezést adni. Engem, mélyen, uraim és barátaim, ha szabad önöket most már így szólítanom, nem az üres becsvágy, nem az egyéni hiúság állított e térre, de amint t. barátom szíves volt megjegyezni, az önként megnyilatkozott bizalom kifolyása, amelyet szeretve tisztelt miniszterünk irántam tanúsít és amelylyel a legfőbb királyi kegy, az első magyar ember, felséges urunk engem kitüntetni kegyes volt. Meglepetésszámba ment, ez előttem és kétszeres kötelességet ró énreám. Én egész életemet a nemesítő polgári munkának szenteltem és mindig abból indultam ki, hogy az emberi társadalomban csak úgy fogunk hasznosat alkothatni, ha az önmagunk érdeke mindig az utolsó marad és ha a közügy érdekében képesek vagyunk föláldozni mindent,, azt is, amit a jogosult önérdek talán előtérbe tol. Én úgy vagyok meggyőződve és mindig tisztelettel hajoltam meg a magyar tisztviselői kar előtt, hogy ugyanaz az önzetlenség és a közügy iránti szeretet és ragaszkodás irányítja önöket, amely irányítja az egész magyar tisztviselői kart és én, aki eddig nem lehettem oly szerencsés, hogy a magyar államnak, mint annak a tisztviselője, csak egy óráig is szolgálhassak, büszkén kell, hogy magamat e tisztviselői kar tagjának valljam. Engem, mélyen t uraim ne tekintsenek az állás, a méltóság képviselőjének e helyen, de igyekezzenek munkásságomban megbecsülve, azt a rokonszenvet, azt a bizalmat, azt a barátságot előlegezni nekem, amelylyel önök részemről máris bírnak. Én azt hiszem, hogy üdvös közös munkánk csak akkor lesz, ha minket a közös ügyszeretet lángja vezérel oda, ahova jutni szükségünk van, hogy a haza földmivelő népének érdekeit szolgálva, milliók sorsát enyhítsük és százezrek kényeit letöröljük. (Élénk tetszés és éljenzés.) Én ennél nemesebb, ennél szebb feladatot e hazában férfiúra nem ismerek. Engem becsvágy, engem egyéni hiúság talán terelhetett volna más irányba is, de én nem tértem ki soha az elöl, ahova a közügy állított, de mondhatom, hogy nagyobb szeretettel, nagyobb buzgósággal kormányzati feladatot nem volnék képes betölteni, mint most, hogy körükben működhetem. (Élénk éljenzés.) Én ebben a körben az utolsó munkás akarok lenni. Ismerem a nép legalsó rétegeitől kezdve népünknek azon fájdalmait, melyek mint égő seb, itt kívánnak tőlünk és mi büszkeséggel tekinthetünk majd vissza arra, ha ezen égő sebet gyógyíthatjuk. Nekünk a máról holnapra való megélhetés biztos talaján kell állatnunk és nem szabad elkalandoznunk oly eszmények után való erőfecsérlésben, amelyek a főt talán elkábítják, de a lábat a járásra, a biztos előhaladásra erőssé nem teszik. (Élénk tetszés és éljenzés.) Én a feladatok nagyságát, amint előttünk állanak, ismerem, azt hiszem, átértettem a múltban és érezni fogom a jövőben is. De e nagy feladatokat nem tekintem leküzdhetetleneknek. Amit csak társadalmi, emberi vezérlő erő, vezérlő elme alkotott, miért ne tudja ebből megint mindazt, ami meg nem felelő, emberi elme, emberi akarat, férfias jellem, kitartás, rokonszenves működés meg is másítani, jobbá, hasznosabbá tenni? Én tehát emberi akadályokat e földön nem ismerve, erkölcsi akadályokat pedig fel nem tételezve, arra kérem, tisztelt barátaim, hogy a legközvetlenebb után, az egyenesség, a nyíltság, a közvetlenség útján érintkezzünk egymással mindig, ne keressük a kibúvókat, ne keressük az eltérő utakat. Nincs érzés, amely közelebb fakad a szívhez, mint az, amely a szeretetben gyökerezik. Ezt a rokonszenvet, ezt a barátságot, ezt a magyar jellemben gyökerező férfias nyíltságot hozom ide önöknek, ezt feltételezem önökben s tudom, meg is fogom találni. Ha a mi munkánk sikeres lesz, a hazánkban lakó minden polgár érezni fogja, hogy gondozásban részesül a magyar földmívelés ügye, amely ránk bízatott, s azt hiszem, hogy azok a kezdeményezések, amelyeket e minisztérium rövid önálló működése óta máris gyakorolt, üdvösek lesznek és maradandóbb alkotásokra fognak vezetni, ha minket ez a közös érzés egyesít. Én ezért a barátságért esedezem önök előtt, mélyen tisztelt uraim, ezt a rokonszenvet akarom kivívni, amidőn kérem, hogy a munkában legyenek szívesek engem támogatni , és mint aki a társadalomban való együttélést mindig úgy fogtam föl, hogy embertársaink hibái iránt elnézők, érdemeik iránt méltányosak és igazságosak legyünk, arra kérem önöket, hogy velem szemben is ezt gyakorolják. Bárkinek, bármi közölni, mondanivalója, bármily kifogásai, megjegyzései volnának, barátságos jóindulattal forduljanak hozzám, mondják meg nekem nyíltan: én ebből magamra nézve a legbecsesebb anyagot fogom gyűjteni oly irányban, hogy mindig igaz férfiú módjára viselkedhessem. (Élénk tetszés és helyeslés. Engem a rokonszenvnek, a barátságnak irántam való fel-fellobbanása soha munkámban vezetni nem fog; engem rendkívüli, mondhatnám, törhetetlen erély fog vezetni abban az irányban, hogy önfeláldozással segíteni tudjak a haza sorsán az önök közreműködésével. Sikertelen lesz a munkám akkor, ha azt látom, hogy nem tudtam fölgerjeszteni önökben azt a bizalmat, amelyre egyéniségemnek talán igénye van. Én soha azon korlátokat, amelyeket elém állás- és rangkülönbség szabtak, túllépni nem fogom; soha meg nem engedett becsvágy elragadni nem fog; maradjanak meg önök is abban a körben, amelyben működnek, azon ügyszeretettel, amely önöket eddig is jellemezte és akkor bízvást sikereket fogunk felmutathatni. Én mondom, a jó barát nyíltszivüségével jöttem ide. Ezt a nyíltszivüséget megtartottam mindenütt, életem egész folyamán, bárhol működtem; ezt a nyíltszivüséget kérem önöktől is. (Éljenzés.) Nem szabad azonban megelégednünk az önmaguktól előtérbe toluló mindennapi feladatok megoldásával, hanem törekednünk kell az egész földművelés ügyét felölelő oly nagyszabású s maradandó intézmények alkotására, amelyek földművelési érdekeink érvényre jutását biztosítva, világos tanúságot tesznek arról, hogy hazánkban ezen ősfoglalkozás a kellő gondozásban is részesül. Ily irányú törekvéseinkben azonban egy pillanatra se téveszszük szem elől, hogy „quidquid agis, prudenter agas et respice finem !“ Olyat alkossunk, ami végeredményében és végrehajtásában tényleg meg is szüli áldást hozó gyümölcseit. Egész társadalmunkat át kell hogy hassa azon öntudat, hogy az e haza földjét mivelők jólététől függ a magyar állam jólétének gyarapodása és ezen a téren kell leraknunk a fejlődésnek azon maradandó becsű alapjait, amelyek a magyar nemzet jövő ezredévét biztosítják. Kicsinyes eszközökkel ezt elérni nem lehet, de igenis öntudatosan előkészített, a hazai viszonyokban gyökeredző, az egész társadalmat átható intézményekkel és alkotásokkal! Szerintem az államkormány feladata nem az uralkodás minden viszonyok felett, hanem az irányítás a helyes vezetés, a segédkezés az önérdekek által tömörített érdekközösség törekvéseiben. Életre kelteni és fejleszteni, gondosan, istápolni ezen belső erőket, ez legyen egyik fő feladatunk! Az egyesek ereje az állam ereje, az összeség gyöngesége a haza veszélye ! A magyar társadalomban megvan a kellő erő, megvan a szívósság, hiszen az egész magyar földbirtokos-osztály múltja fényesen igazolja, hogy ezen osztály tényleg olyan, mint a nemes pálma, minél nagyobb teher alatt áll, annál ellentállóbb, annál életképesebb! Méltányoljuk e nemes tulajdonságot, fejleszszük e becses erőt a közjó érdekében. Még egyre kell, hogy az önök figyelmét felhívjam. Habár működésemben akadályokat nem ismerek is, egy dolog van mégis, amelyre figyelem A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Boitelle. — Guy de Maupassant. — Boitelle Antoine apónak az egész vidéken az volt a különlegessége, hogy ő végezte a kellemetlen dolgokat. Valahányszor árkot kellett tisztítani, szemétládát, szennygödröt kiseperni, félreeső helyet, trágyafogót kiüríteni, hozzá fordultak. Eljött a szerszámjával, szemétlapátjával, jött sáros facipőjében és végezte mesterségét. És ha megkérdezték, miért adta magát az ilyen csúnya foglalkozásra, önmegadással felelt: — Hát a gyermekeimért. Fel kell őket nevelnem. Ez pedig többet hajt, mint más munka. Tényleg volt tizennégy gyermeke. Ha megkérdezték, mi lesz belőlük, bizonyos közömbösséggel válaszolt: — Nincsenek már otthon, csak nyolcan. Egyik szolgál, öten megfeleségesedtek. Ha azt akarták tudni, várjon jól házasodtak-e, élénken felelt: — Én bizony nem voltam útjukban, semmiben sem akadályoztam őket. Úgy nősültek, amint akartak. Nem kell elfojtani az ízlésüket, nem visz az jóra. Ha most ilyen piszkos vagyok, azért van, mert a szüleim ellenezték a gusztusomat. Annélkül én olyan gazdává lettem volna, mint a többiek. Tessék meghallgatni, miért ellenezték szülei a választását.* * * Katona volt. Havreben töltötte ki az idejét , nem volt sem ostobább, sem okosabb a többieknél, legfeljebb kissé naivnak mondhatták. Szabad óráiban az volt legnagyobb öröme, hogy elsétált a rakparton, hol a madárkereskedők sátoroztak. Hol egymagában, hol egy földijével elhaladt lassan a kalitok hosszában. Voltak ott zöld hátú, sárga fejű amazonok, szürke hátú, piros fejű, szenegál-papagályok, óriási indus hollók, melyek az ő virágos tollaikkal, tarajukkal és kócsagukkal olyanoknak látszottak, mintha mesterségesen tenyésztették volna őket; voltak ott mindenfajta kajdácsok, melyek azt a benyomást tették, mintha valami miniatűrfestő gondosságával színezték volna szárnyaikat, aztán voltak piros, sárga, kék és tarka, egészen kicsiny, ugráló madarak, melyek sikongó hangokat vegyítettek a rakpart zajába, a rakodó hajók, utasok, kocsik lármájába, abba a hatalmas zsibongásba, éles, kiálló, siketítő zajba. Boitelie megállt, tágra nyílt szemmel, tátott szájjal, nevetve, gyönyörködve mutogatva fogát a fogoly kakaduknak, melyek fehér vagy sárga bóbitájukkal üdvözölték nadrágjának rikító pirosságát és az övén levő rezet. Ha észrevette, hogy egyik-másik madár beszélni tud, kérdéseket intézett hozzá és ha az állatnak épen kedve volt felelni és diskurált vele, ez tetőpontra emelte örömét és elégültségét. A majmok szemlélésében is rengeteg öröme telt; nem is képzelt gazdag ember számára nagyobb fényűzést, mint azt, hogy ilyen állatai lehetnek, meg macskái és kutyái. Ez a kedvtelése, az exotikus dolgok szeretete vérében volt, mint másoknak a vadászat, az gyógyítás, a lelkészkedés. Nem tudott ellentállni a vágynak és a mint megnyíltak a kaszárnyák kapui, sietett a rakparthoz, ahova szive vonzotta. Egy napon, a mint szinte extázisba merülve egy rengeteg ararakát szemlélt, mely felborzolta tollazatát, bókolt meg ismét felegyenesedett, mintha papagály módra udvarolt volna, meglátta, hogy a madarász üzletével szomszédos kis kávéház ajtaja megnyílt és kilépett rajta egy piros kendős fiatal négerleány, aki elsöpörte a helyiség mellől a szemetet és a homokot. Boitelie figyelme azonnal megoszlott az állat és a nő között és igazán nem tudta volna megmondani, melyik tölti el több csodálattal és örömmel. A négerleány eltakarítva a kávéház szennyét, feltekintett és maga részéről a katona egyenruháján csodálkozott el. Megállt a vitézzel szemközt, kezében fogva a söprőt, mintha fegyvere lett volna, míg az akarata folytatta a hajlongást. Néhány pillanat múlva a figyelem megzavarta e legényt és azért távozott, de csak lassú léptekkel, hogy ne higyjék, mintha megfutamították volna. De visszatért. Majdnem mindennap elsétált a Kolóniakávéház előtt és az ablakon át gyakran láthatta a feketebőrű kisleányt, ki a tengerészeknek kiszolgálta a sört meg a pálinkát. Sokszor a leány is kijött és meglátta. Csakhamar mosolyogtak