Pesti Hírlap, 1893. december (15. évfolyam, 332-360. szám)

1893-12-01 / 332. szám

Előfizetési árak: Egész évre. . . 14 frt — kr. Félévre . . 53 H 7 » -— * Negyedévre 30 3 » 50 » Egy hóra . 7 . 1 » 20 * Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik. Kiadóhivatal: Budapest, nádor utca 7. sz., földszint, hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólamlások intézendők. Budapest, 1893. IV. évi 332. (5367.) szám. Péntek, december I. Pesti Hírlap POLITIKAI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz, I. emeleti hova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetései a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Parisban, 31 bis, uie du Faubourg Montmartre. A PESTI HÍRLAP NAPTÁRA már a karácsony előtti héten fog szétküldetni, úgy, hogy az ünnepekre minden előfizetőnek kezében lesz a Pesti Hírlap díszes kiállítású, gazdag tartalmú és közhasznú ajándéka. A Pesti Hírlap naptárát minden új előfizető is megkapja, aki mostantól számítva, legalább két hóra 2 frt 40 krral előfizet. A honvédelem. Apró kötekedésekkel fogott bele a képviselőház a honvédelmi tárca tárgyalásába. A katonai szakértelem nincs itthon minálunk. Mi államjogászok vagyunk; maga a honvédség sem más a képviselőknek, mint egy sajátságos darabja az államjognak -r muzsika és ágyú nélkül. Elszórva, ha akad egy-egy honatya, aki több vagy kevesebb szakértelemmel és tudással képes belenyúlni a honvédelem szakkérdéseibe, amint ma elsősorban Bolgár Ferenc s azután Tóth Ernő és Tóth Aladár tette. De ezek a felszólalások is jobbára a mellett maradtak, hogy a magyar honvédségnek tüzérség, műszaki csapat és muzsika kellene. Végül pedig előállott Thaly Kálmán kuruckodni s Ugron Gábor minisztert enni. Ez már hozzávaló a honvédelmi ensemble-hoz. Nem igen szép az ilyen vita s nem igen vigasztaló. Arra vall, hogyha magyar képviselők a hadügyi dolgokban egyáltalán nem fárasztják magukat nemi tanulmányozással! Nem is értenék hozzá, legfölebb dileriánsok, akik azonban még a saját, nemzeti fegyveres intézményeink valamirevaló kritikájával sem foglalkoznak, még a honvédség szellemével sem, ami pedig mégis csak könnyen megismerhető valami s a mellett megérdemlené, hogy évről-évre mélyreható és komoly vizsgálódás tárgyát képezze, mivel ahhoz csakugyan lehetne glosszákat fűzni. Magának Fejérváry b. miniszternek sem adott a mai vita nagyobb nyilatkozatokra alkalmat. Méltán nevezhette causerie-nak egyes képviselők felszólalásait. Thaly Kálmánnak állami jogi gratámenyét pedig, mintha t. i. a magyart honvédelmi miniszter altábornagyi rangjánál fogva a közös hadügyminiszter hatósága alatt állana, könnyű szerrel értéktelenné tehette azzal, hogy igenis ő altábornagy, de a szolgálaton kívül s így nem áll közös minisztertársa juriszdikciója alatt, ami elég világos. Mi másképen szeretjük látni a magyar honvédelmi tárca tárgyalását. A honvédelmi rendszer katonai értéke, fogyatkozásai, szükségei, polgári hatása és nemzeti jelentősége körül igen sok okos és gyakorlati megjegyzést lehet fölhozni. A kritika pedig, ha az nem komédiázás, hanem komoly, kidolgozott és átgondolt ellenvélemény alakjában jelenik meg, mindig becses. Csak ezáltal jut közelebb a köztudat ahhoz, hogy milyen jelentősége van annak, amivel már a honvédelem terén saját erőnknél fogva bírunk s milyen hézagok vagy visszásságok azok, amelyeket be kell töltenünk és meg kell javítanunk, akár a fegyveres erő szervezetében, akár annak intézményeiben, akár szellemében, akár pedig — amiről csaknem sohasem esik szó — a honvédelmi ügyek polgári jellegű közigazgatásában. Meg vagyunk arról is győződve, hogy maga Fejérváry b. honvédelmi miniszter az első, akinek rosszul esik az ilyen sekélyes, semmit mondó budget-vita. Abban ő is sajnosan látja az mleljedés ''megcsappanását, de nélkülözi a beható és értékes ellenvéleményeket is, amelyekből oly helyes fölfogású és oly egyenes gondolkozású kormányférfiú, mint ő, mindig talál olyant, amit a felelősségére bízott fegyveres erőnél fölhasználhat. Az ilyen ellenvéleményektől természetesen sem ő, sem senki nem várja komolyan, hogy a magyar honvédség a tüzérséget, a műszaki csapatokat, zenekarokat s a többi hiányzó katonai intézményeket mindjárt megkapja (s ha hirtelenében megkapná, nagy lenne tőle a pénzügyi fejfájás); azonban nincs az országban talán egyetlen hazafi sem, aki szívében ne óhajtaná, hogy ezek a posztulátumok alaposabban indokolva, mint Tóth Ernő tette, folytonos evidenciában maradjanak. Azonfelül pedig olyan sincs, aki a honvédelmi budget-vitából legalább azt ne szeretné megtudni, hogy a nemzetnek ezen becses és annyi áldozattal fejlesztett intézménye évről-évre mennyire halad s milyen külső és belső értékkel bír egy nem várt, de utóvégre is lehetséges háború esetére. De hát erről szó sincsen. Szinte nagyobb érdeklődést keltettek ma magánál a vitánál azok a jelentések, amelyeket Fejérváry b. a katonai öngyilkosokról és az egyévi önkéntesekről tett, valamint a két új törvényjavaslat. Az önkéntesekről tett jelentés eléggé meg- A „PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. Téli kiállítás a műcsarnokban. — 4* Pesti Hírlap eredeti tárcája. Hazai művészek. I. Évről-évre írunk a hazai művészet izmosodásáról. Sajnos, de ezek az izmok néha visszafejlődnek. Már két év óta nem akadt oly kiváló magyar mű a tárlaton, melyet a jury az állami aranyéremre méltónak nyilvánított volna. Várjon az idén ugyanezt mondja-e ki? Vagy leteszi rettenetes szigorát és biztatólag, jóakaratúlag tekint körül? Várjon számításba veszi-e a hazai művészet ifjú korát vagy csak a külföldi művészetek atléta-izmaira tekint s gúnyosan oda vágja a magyar legénykének: hja, iparkodjál öcsém! ? Persze hogy könnyebb amannak az erősödés. A külföldi művészet régi és vagyonos családból származik s most is dúsgazdag, előkelő környezetben él; a magyar művészet szegény szülők gyermeke, még hozzá mostoha gyermek s ha valamivé lett, azt is magának köszönheti. Utóbbi évtized óta a kormány lett gyámapja s azóta jobban megy a dolga; de bizony még vérszegény az előbbi rossz tápláléktól . . . és vérszegény lesz mindaddig, míg a műérzék és műpártolás, a társadalom minden rétegét át nem hatja Várjon nem borzasztó szegénységi bizonyítvány-e az, mikor a társadalom nem veszi észre, hogy évente mintegy négyszáz lóverseny-díjat tűznek ki, köztük húsz, sőt negyvenezer forintosokat is, de ezer forintnál aligha kevesebbet — és a képzőművészet céljaira egy-egy tárlaton három, mondd három pályadíj képezi a versengés tárgyát, melyek közül az 1000 frtost már nagy díjnak nevezik. Persze, hogy a lóivadékok nevelése sokkal fontosabb érdek, mint a művész-sarjaké. Törvényhatóságaink, társulataink, főpapjaink, főuraink s végrendelkezőink közül hányan tehetnének alapítványokat egy-egy pályadijra, mely valamely műág fejlesztését célozná! — De nem teszik s inkább a tudós akadémiára hagyják azt, amit kulturális célra szántak; — s a tudós akadémia terjeszti a kultúrát s pályadijakat tűz ki: a szúnyog hátsó lábainak izomzatáról szóló, rendkívül fontos kérdésben — ahelyett, hogy maga is sietne „akadémiai nagydijat“ felajánlani, teszem fel a hazai tárgyú történelmi festészet fejlesztésére. Nígy szó mint száz: a társadalom ma még nem teljesíti a képzőművészetek irányában fennálló kötelességeit. Szívesen gyönyörködik egy-egy műtárgyban, de azt hiszi, hogy az 50 krajcáros belépti díj lefizetésével megtette kötelességét és akad olyan is, aki kegynek tartja megjelenését a műcsarnok falai közt, mert hisz ezzel az 50 krajcárral megmentette a hazai művészetet. Azután nagy garral megrendel egy-egy fénykép utáni nagyítást; a nagyítást Bécsben végzik s igy a pénze talán tudtán kivül külföldre vándorol. Hanem azért ugyancsak ajánlják a fiatal tehetségeknek, hogy így meg úgy, csak ki a külföldre, Münchenbe és Parisba! A biztatással hamar előállnak, de az anyagi támogatás csodálatos módon sehogy se jut eszükbe. Szóval áldozni vajmi kevesen tudnak. De panaszkodni, azt már igen! Mert a magyar művészek lusták, vagy ha szorgalmasak, akkor is a gyomor hajtja őket, nem az ihlet. Azután meg indolensek is ezek a művész urak, mert sehogy sem akarják az önálló magyar művészetet megteremteni — nem is érdemesek tehát a pártolásra . . . Sokan okoskodnak így: Vájjon tudják-e ezek, hogy a színek nemzetközi nyelven beszélnek? Vagy valami cifra sujtásos, sallangos avagy kivarrottas mintára készült nemzeti művészetről álmodoznak? Az természetes, hogy aki hazai tárgyakat magyar szellemben produkál, közelebb áll szívünkhöz, mint aki „rokokóban“ vagy „arabsban“ dolgozik, de ily orientalista néha sokkal fényesebb csillaga lehet a magyar művészetnek, mint aki teljes életén át árvalányhajat és rojtos gatyát festett. Nem! Hazai művészetünk eszmeszegénységéről vagy hazafiatlanságáról mi nem panaszkodhatunk. Több eszme is lehet elrejtve egy-egy igénytelen név alatt, talán több nagyszabású, hazai történelmi tárgy is, de az illető nem mer hozzáfogni kiviteléhez, mert anyagi okok gátolják, mert nem érzi egy-egy megfelelő pályadíj biztató, reményt adó ingerét, s mert attól fél, hogy mielőtt az utolsó ecsetvonást tette volna művén — éktfuszban hal meg. * * * A történelmi festészetet hazai művészeink közül ezúttal is alig egy-két név képviseli, de ezek közt a legkiválóbb magyar mester Munkácsy Mihály nevével találkozunk. A nagy mester „Tépés-csinálók“ c. olajfestményének tárgyát az 1848. évi szabadságharcból vette. Nem a legújabb műve, nem is nagy arányokban készült, de rendkívüli drámai hangulata a legjobbak A Pesti Hírlap jelen száma 20 oldal.