Pesti Hírlap, 1894. április (16. évfolyam, 91-120. szám)
1894-04-01 / 91. szám
Budapest, 1894. XVI. évi 91. (5486.) szám. Vasárnap, április 1. Egész évre Félévre . , Negyedévre . ? 350 Egy hóra ... 1920 Egyes szám helyben 4 kr. Vidéken 5 kr. Százalék nem adatik, Kiadóhivatal: Budapest, nádor-utca 7. sz., a hová az előfizetések és szétküldésére vonatkozó támlások intézendő Pesti Hírlap Szerkesztési iroda: Budapesten, nádor utca 7. sz., I. emelet, tova a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Bérmentesen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek fel. Franciaország részére pedig John F. Jones & Cie. Párisban, 31 bis, rue du Faubourg Montmartre. KSH Könyvtár POLITIKAI NAPILAP, onnnnnnifikfii Kossuth Lajos halála. Halotti beszéd. „Látjátok feleim mik vagyunk? Bizony, por és hamu nem vagyunk.“ A mi őselem, az nem por és nem hamu, mert az maga az Isten. Ami föltámadt, mielőtt elhantolták volna; ami a tavasz vihara gyanánt hullámzott, hömpölygött és söprött végig két világrészen, mikor megszabadult földi alakjától, az nem por, az nem hamu. A titokzatos őserő az, amelyet fürkész a tudós, sejt a bölcs és érez a költő. A mely tündöklik a magasságban és sötétlik a mélységekben. A mely ott sivit a szélvészben és mennydörög a tenger hullámaiban: él, éltet, alkot és teremt. Látátok feleim szemetekkel: nem vagyunk por és hamu. Por és hamu, a ki eszme nélkül élt. Por és hamu, a kinek földi hüvelye nagyobb a lelkénél. Por és hamu, a kinek holttestén nincs mit eltemetni. Volt és van köztünk, a ki az. A ki eléri azt a csöpp eszmét, melyet a világegyetemtől lopott s a ki mikor visszaszáll az atomok világába, tartalom és illat nélkül száll oda vissza, viszonzást nem hozva azért, amit belőle kapott. Oh, van por s hamu köztünk, igaz. A ki csak port és hamut lát a világban, de nem látja az eszmét és nem látja magát a világot bennünk. A ki nem érzi magát egynek azzal, ami ragyog az égben, kéklik az űrben, hullámzik a térben és illatozik az ibolyában. Aki nem hisz az erők elpusztuthatlanságában, sem abban, hogy vannak istenek a földön, sem abban, hogy mikor ezek az istenek meghalnak, istenségük visszaszáll ismét arra a nemzére, amelyből alkottattak. Por és hamu az, aki ebben a teremtő pillanatban nem érzi lénye minden izében, hogy az eszmeáradás, mely most előállt és egy országon végighömpölyög, hogy az a viszszaszálló nemzeti életerő csupán: Isten, aki kopog a lelkek ajtóin. Nem vagy te por és hamu, oh földi ember, amig isteneid vannak és te őket fölismered. De úgy is vagy te alkotva, hogy neked mindig vannak isteneid és te mindig fölismered őket! Valami csudálatos jelenség az ember történetében, hogy az egek vihara és ragyogása mindig leszállt valamely anya szűzi méhébe, hogy onnan áldás és ragyogás szálljon elő, hogy onnan vihar álljon elő, tavaszi szellő, őszi orkán, mely zug a haraszton, jár a pusztán és magot hint, áldást és szabadságot. Valami nagy jelenség az ember történetében, hogy az emberiség zokogó mélységeiből, azokból a rengetegekből, ahol patakzik a könyv és kelevényeket szít az elfojtott átok, mindig volt, aki felforrt, lángostort font és odaállott a népek tömege elé, fülükbe zúdítva, szemükre lobbantva: „Nem vagy te por és hamu, oh földi ember, hanem láng vagy, mely gyújt és világit; ideák megtestesülése vagy te, ki szabadságra születtél és poraidból is szabadságnak kell születnie.“ És nem lehet téged eltemetni. Nem lehet eltemetni az embert, aki nem por és hamu, hanem eszme. Hiába, nem lehet. S ha millió ember viszi sírba, ha egetverő kősziklát gördítenek is hamvaira, ha zúg a harang, kopog az ásó : azért hát eltemetik Kossuth Lajost ?" Valami csodálatos jelenség az is az emberek történetében, hogy Megváltóit nem is temethette el soha. Mózes sírját nem tudják, Mohamed koporsója Zenit és Nádir közt imbolyog. Krisztus teste elveszett, eltűnt a koporsóból, ahova elföldelték. Az emberiség fáklyahordozóit nem lehet eltemetni. Az emberek bölcsőkorából átfonódó tapasztalaton, a lelkek mélységébe behatoló bölcseségen, avagy a történet ösztönén alapszik-e, nem tudjuk. De mintha jó és üdvös volna, hogy azok, akik századokra szóló lángokat gyújtottak, sírjuk által is megközelíthetlen távolságban maradjanak az epigonoktól. Legyen a mi elérhetetlen marad, a mi vágyakozással, fájó epedéssel töltse el a kicsi utódokat. Legyen, a mi az ideál keresésére, a kegyelet dúsan termő fájdalmára bizgassa őket. Legyen valami, a mi nincs. Mert a próféta is neme in patria. Ám, a mi nemzetünk megváltóját eltemetik, itthon temetik el. Csillámló fény az egekben, ünnepi harangzúgás a levegőben. Kiviszik a mi patriarchánkat, hadd nyugodjék a haza édes földjében. És eltemetik elföldelik, elsirálják, eléneklik , por és hamu vagyunk. Hej, ki tudja : a magyar nemzetre nem-e lett volna áldásosabb, ha nem itt temetik el mi közöttünk ? Ha nem tudjuk itthon haló porait annak, akit szerelmes képzeletünk magunknál annyival nagyobbnak, utánozhatlannak és elérhetetlennek rajzol. Mert ki tudja, nem-e foszlik szét, vagy halványodik el idők jártával ebben a nagyra képtelen korban maga a kegyelet is és a mi nemzeti megváltónk sírja nem veszti-e el egy emberöltő alatt azt a varázst, amelyre oly nagy szüksége van, nem neki, de nemzetének. Mikor Buddha halálát érezte — így szól a rege— egy rózsafa alá feküdt. A rózsafa édesillatos szirmai ráhulladoztak, rászállingóztak. És amint lassan-lassan beboritották a szent prófétát, úgy szitták fel magukba az ő nagy lelkét s mikorra beesteledett, egy rózsaszirmokból összehalmozódott hegy volt azon a helyen. És az emberek azt mondották, hogy Buddha meghalt. Kossuth Lajosra is ráhullajtotta szerelmes nemzete az ő virágait. Az a fenomenális virágcsoda, amely a múzeum lépcsőzetére, ráborult, szinte a nagy Buddha rózsahalálára emlékeztet, az illatos lelkek átköltözésére a nagy mindenségbe. Ám akik így halnak meg, azok rózsaszirmok alá temettetnek és haló poraikból is illat és édes mámor áradoz, hogy a kik feléje közelegnek, csak a csodát látják, de nem a port és hamut. ‘ • * * * Viszszük mogorva fájdalommal Kossuth apánkat a szent anyaföldbe. Úgyis az talán a titka ennek a bűbájos magyar földnek, hogy sok,hagy szive aluszsza benne örök álmát és még álmában is melegíti termékeny barázdáit. Miféle termőföld lesz most abból, a melyet Kossuth Lajos szive melegít a maga forró vérével és örökkévaló lüktetésével! (P) A Pesti Hírlap jelen száma 32 oldal. Kossuth Lajosné és Kossuth Vilma temetése. A terézvárosi templomiban. A haza földje már befogadta őket, édesebb lesz itthon a pihenés. Abból az óriási kegyeletből, melylyel a magyar nemzet Kossuthnak adózik, kijutott ma néhai neje és leánya hamvainak is. A terézvárosi templomtól végig az Erzsébet-köruton és a kerepesi úton kettős sorfalat képezett a főváros lakossága és a vidékről fölrándult gyászoló közönség. A templom környékén legalább húszezer ember állott, túlnyomó számban nők. Bent a templomban már kilenc órakor mintegy ezer feketeruhás, gyászfátyolos hölgy foglalta el a padokat. Fél tíz felé pedig négyessorokban 400 parasztasszony Budapest környékéről felvonult a templomnak a Király utca felé néző oldalához és ott állott fel. A zászlóvivő is asszony volt. Ezek többnyire Rákospalotáról jöttek, valamint az az ötven fehérruhás leány is, aki később közvetlenül a halottas kocsik után ment. A magyar nők hódolata Kossuth neje és leánya emlékének mély benyomást tett a gyászoló családtagokra, akik fél tíz órakor érkeztek, négy kocsin. Az elsőben Kossuth Lajos Tódor Ruttkaynéval, a mások