Pesti Hírlap, 1895. november (17. évfolyam, 300-329. szám)

1895-11-01 / 300. szám

Budáéi**, ita­i. XVII. évf. 300. (6059.) szám Péntek, november 11 Előfizetési árak: Egész évre . . 14 frt — kr. Félévre...........7 „ — „ Negyedévre . . 3 » 50 , Egy hóra ... 1 „ 20 „ Egyes szám ára 4 kr. Vidéken 6 kr. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is.Pesti Hírlap Szerkesztőségi: Budapest, váci-körút 73.­ I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. 1. Politika és ü­zlet. (V. V.) „Az ördög legyen egy képviselő“, káromkodik csöndesen a parlamentarizmus nem egy bajnoka, mikor a francia képviselőház tár­gyalását olvassa. Képviselő ne lehessen pénz­ügyi szindikátusok tagja ? Hát mit képzelnek ezek az emberek? Eljárni a gyűlésekre, becsü­letesen­ tanulmányozni az ügyeket, szónokolni és beszédeket hallgatni, ekközben sok üzletelés sok élvezetet mulasztani; ez volna talán a képviselő hivatása ? Akkor csak fogjon magá­nak a felséges nép más bolondot. Az ilyen man­dátumért nem fizetünk, mert nem hoz kamatot... Szerencsére csak a francia kamaráról van szó. A Panama óta itt kitört a politikai erkölcs mániája és a föltámadt jakobinus szellem erkölcsi szüzességet és szegénységi fogadalmat követel a honatyáktól. Arra a nyomorúságos fizetésre akar­ják szorítani a képviselőket, amit az állam ad nekik törvényhozási munkásságukért, pedig ez néha meg sem közelíti a mandátum előállítási költségét. A mellékjövedelemtől, mely olyan busás volt, meg akarják őket fosztani, így jár a nemzet, mely lejtőre lép és holmi korcsmá­­rosokat, kalaposokat és bányászokat küld be a kamarába. Ezek persze azt hiszik, hogy néhány ezer frank, az már pénz és nincs sejtelmük arról, hogy százezrek és milliók nélkül az ember milyen szánandó semmiség. Szerencsére csak Franciaországról van szó. Nálunk a közvélemény higgadtabb és méltányo­­sabb, a képviselőházban pedig sokkal nagyobb a magas esznek egyesítő ereje, semhogy egyik párt a másiknak, egyik képviselő a másiknak szemére hányná, hogy mint becsületes családapa mentős szebb örökséget kíván hagyni utódaira. A magyar képviselőház mindig híres volt arról, hogy bizonyos szent pillanatokban ledőlnek a pártok közt a válaszfalak és egybeforr minden irányzat. Mikor például arról volt szó, hogy a képviselők fizetését föl kell emelni, mint 48-ban Kossuth fölhívására, akként viharzott végig a házon: „Megadjuk“ — magunknak. Akik az egyházpolitika ellen harcba vitték azt az érvet, hogy a választóknak adott programaiban nem volt benn és így megkérdezésük nélkül meg nem valósítható, e ponton lemondtak összes aggá­lyaikról. Ilyen egyetértéssel függesztették föl az összeférhetlenségről szóló törvény néhány kelle­metlen szakaszát és megállapodtak abban, hogy az ország gazdasági föllendítése első­sorban a honatyák föladata, tehát nekik mindenféle üz­letben benn kell lenniük. Az az összeférhetlenségi törvény! Annak is megvan a maga komikus históriája. Fog­tam eszmét, de nem ereszt, így travesztálhatta az uralomr­a jutott párt a régi jó magyar mon­dást, mikor ezt a törvényt meg kellett csinálnia. Senki sem akarta komolyan, mint most senki sem akarja igazán a Kúria választási bírásko­dásáról szóló törvényt. De meg kellett csinálni a nagy ellenzéki lárma után. Mikor megvolt, a győztesek fájdalmasan kiáltottak föl: „Jaj, győztünk 11. De aztán segítettek a bajon, a tör­vényt elporlasztották, szigorúságát a gyakorlati alkalmazásban enyhítették. Olyan ember csak nem akad, aki följelenti a kollégáját, megirigyli üzleteit. Ilodie mihi, eras tibi. Aztán a magyar képviselőház kifogástalan gavallérok társasága. Itt nem tűrnek kalapost, korcsmárost, bányászt és nem tűrik a denunciánst. Mi ezt tudjuk és mert átérezzük a költő szavát : ,,a nagy világon e kívül nincsen szá­modra hely“, nem is zárhatjuk ki magunkat a politikai társaságból, nem „denunciálunk“. Csak általánosságban vagyunk bátrak rámutatni arra,­ hogy a kormánynyal szerződés alapján állandó vagy tartós üzleti viszonyban álló pénzintézet, vagy a kormánynyal bizonyos vállalat tekinte­­tében szerződési viszonyban álló társulat elnöke, igazgatója, igazgatótanácsosa képviselő nem lehet ugyan, de hát azért mégis csak lehet. Az állam által segélyezett vasút engedélyese, elnöke, al­­elnöke, igazgatótanácsosa, jogtanácsosa és hiva­talnoka sem ülhet benn a képviselőházban, míg a vasút építése be nem fejeztetett, az a forgalomnak a maga teljességében át nem ada­tott és a számadások elintézve nincsenek , de az élet itt a papirosnál türelmesebb. Arról nem is szólunk, hogy a fizetéses biztosok és kiküldöttek rendszeresítése nem felel meg az összeférhet­­lenségi törvény szellemének, mert itt a betű a tényleges szokásnak kedvez. Nálunk a jogi összeférhetlenség parancsait sem tisztelik méltóan. Pedig ez csak elenyészően kis darabja a parlamenti etnikának. Az erkölcsi összeférhetlenség szakaszokba nem foglalható parancsai azok, melyek a parlament tisztaságát igazán biztosítják. A politika és az üzlet össze­­férhetlensége, a mandátum minden kamatoztatá­sának visszautasítása, a képviselői állás függet­lenségének féltékeny megóvása nemcsak a kor­­mánynyal, hanem a pénzhatalmakkal szemben is és a törvényhozási munka komoly teljesítése: ime elég naivak vagyunk bátran nekiszegezni e követeléseket a képviselőháznak. A mandátumnak lehet pénzbe kerülnie, ha Az úti költség. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — — írta: Zempléni Árpád. — A székes Budapest főváros pénztári hiva­talában kézről-kézre járt a minap, tavaly ilyen­kor, egy posta-utalvány, melyet Muhi Mihály napszámos küldött Bánhidáról. Már a címe is oly naiv, csoda, hogy fölvették a postán. „A Pest városi hivatalnak tessenek átadni ezt a kis úti köccséget, Buda­pesten.“ A szel­vényen meg ez állt: „Köszönöm alásan, Muhi Mihály napszámos Bánhidán.“ A pénztári tisztek jókat nevettek, nagyo­kat csodálkoztak a furcsa utalványon, de nem tudtak vele mit csinálni. Muhi Mihály neve nem fordult elő a könyvekben, naplókban sehol. —, Lehet, hogy valakije van a főváros­nál, azt akarja haza utaztatni — vélekedett az egyik. — Akkor küldte volna annak, nem va­gyunk mi kézbesítő hivatal! — kiabált egy fá­­sultabb. — El kell naplózni, —■ vélekedett a har­madik, —* bizonyosan jótékony célra küldi. — Nincs-e a fővárosnál Muhi nevű al­kalmazott, hátha az tudna valamit mondani. Elővették a Toldi László tisztviselő-kalen­­dáriumát; csakugyan volt egy Mohi Armin nevű dijnok, meg egy Muhy István nevű iskola­­szolga Ó-Budán. Egyik pénztári tiszt, aki nagyon szerette a rejtelmes ügyeket, mert izgatják a fantáziá­ját, magára vállalta a Muhi pénze elintézését. Beírta az öt forintot a naplóba s másnapra föl­hivatta a Muhiakat. A dijnok azt vallotta, hogy ő nem Muhi, hanem Mohi. Bánhidán nincs is ilynevü rokona, mert tavaly még Moosernek hívták , de hazafiságból, a közeli millennium örömére, megmagyarosította a nevét.* Muhy István iskolaszolgának szintén nincsen rokona Bánhidán, pláne napszámos, mert ő egy ősrégi nemesi család sarja; övék volt a Muhi-puszta is valaha Borsodban, de elvették tőlük a ta­tárok. Azért kell neki most harminc forint havi bérért iskolát söpörnie. De jól is tennék a te­kintetes urak, ha vagy öt forinttal megszaporí­­tanák a fizetését. Most is nagyon ráférne. A kezelőtiszt elbocsátotta a Muhiakat és átment a főjegyzői hivatalba. Ott előadta az esetet egyik aljegyzőnek, aki azt tanácsolta, irni kell a tatai járásbíróságnak, hivassa föl Bánhidáról, hallgassa ki Muhi Mihály uramat, mit akar az öt forintjával ? Rövid három hét alatt elkészült a levél, el is ment Tatára. Itt mindössze fél esztendeig hevert, hanem akkor aztán erélyesen hozzá is fogtak elintézéséhez. Elküldték Bánhidára a ke­mény hangú meghívó parancsot a bíróhoz. A bíró a kisbírónak, ez aztán végre odaadta Muhi Mihálynak, aki nagyon megijedt tőle. Házalásnak eredt a meghívó cédulával. Ahány Vén javasasszony és valaha becsukva volt törvénytudó öreg ember van Bánhidán, mindet fölkereste. Ezek kételkedve csóválták a fejeket. — Hejli! vén gonosz, valami csínyt tett, Figyelmed! Mert csekélységért, csak úgy ebédre, nem hivat ám senkit, a szolgabiró. — Mi az az ,,elővezetés terhe alatt11 ? — kérdezte Mihály megszeppenve. Egy esőszviselt „törvénytudó“ magyarázta meg neki. — Az „elővezetés“ azt teszi, hogy ha nem megy kend a maga jószántából, elfogatják s be­­kisértetik csendőrrel. „Teher alatt“ pedig : tal­pig vasban. Legjobb lesz, ha kihajózik kend hamarosan Amerikába. Muhi Mihály erőtetni kezdte az elméjét: mi gonoszat mivelhetett életében ? itthon ? vagy utcaseprő korában Budapesten? De semmi sem jutott eszébe. — Ártatlan vagyok én, mint a ma szüle­tett gyermek. — Hiszi a pici, Mihály öcsém! Különben, ha tisztességesen szabadulni akar, csak tagadjon rend mindent a szolgabiró úr előtt is. Akármit kérdeznek, mondjon nemet mindenre. Még a nevét is tagadja el; maga más Muhi Mihály nem az, akit keresnek. Az valami vén tolvaj, csa­vargó, aki rég kiszökött az országból. Ekét fölbiztatva Muhi Mihály teljesen el­vesztette a fejét, s menekülésre gondolt. Előbb Amerikába akart utazni, de az sokba kerül. Aztán Budapestre akart jönni, de itt meg sok a rendőr, aztán meg őt itt minden utcaseprő is­­meri. Végig seperte itt három esztendő alatt mind a tíz kerületet, már ahol seperni szoktak. Bánhidán, érezte, nem maradhat, mert lépten-nyomon elérheti a törvény keze. Egy hetivásáros napon találkozott a piacon a vén csőszszel. Épen új krumplit árult. Bizal­mát nagyban megnyerte az, mert tudta, hogy a én csősznek egy talpalatnyi földje sincs, mégis A Pesti Hírlap Ulca tzánta 24 oldala

Next