Pesti Hírlap, 1895. november (17. évfolyam, 300-329. szám)

1895-11-01 / 300. szám

4P­ESTI HÍRLAP 1895. november 1. A szerb zászló létezése nem provokáció, mivel azt a tradíció és a törvény megengedi. Boszniában szintén meg van az engedve. A boszniai katholikusok a horvát­­szlavon országi színeket szintén felekezeti jelvénynek használják. Semmi esetre a csőcselék van arra hivatva, hogy az ily kérdéseket utcai kihágások utján megoldja. A szerbek sohasem bántalmazták volna a kath. püspököket és kath. templomokat és a plébániákat nem dobták volna meg kövekkel, sem tentával be nem mocskol­ták volna azokat. A rendőrség nem tette meg köte­lességét és neire járt közbe idejekorán. Ha a szerb templom előtt nem lettek volna botrányok, úgy eze­ket nem követték volna a magyar zászló elleni tün­tetések sem. De a fölbujtott tömeg már nem volt­­ visszatartható és ennélfogva túlcsapott eredeti pro­­grammján. Szónok sajnálja, hogy a zágrábi község­tanács érthető izgatottságában a kihágások megítélé­sénél megfeledkezett a szerb templomról. A trónörökös pár ittléte alkalmával 1888-ban, valamint az 1891-iki kiállításkor nem bántalmazták a magyar zászlót. Ez alkalommal megtörtént ő felsége jelenléte dacára. A kihágások szubjektív okai kézzelfoghatók és eszközül szolgáltak személyes céloknak. Ezért eg­yen egy szerb sem vett részt a kihágásokban. A kihágások, melyek nyilvánvalóan előre voltak tervezve, teljesen elhibáz­ták a kitűzött célt. Ahelyett hogy a fennálló rend-­­­szert megbuktatták volna és zavart idéztek volna elő, a nemzeti párt és a Magyarországgal való unió ellen­ségei áldozataivá lettek a cselszövényeknek és kihá­­gásoknak, mely kellemetlenségeknél a levegőt gyor­san megtisztítani, a beteges irányt meggyógyítani és a még megoldatlan kérdéseket eldönteni fogják. A nemzeti párt hű fog maradni vezéréhez. (Viharos fölkiáltások : Zsmv­o bán !), aki azt remélhetőleg még soká fogja győzelemről-győzelemre vezetni. A nemzeti párt élénk helyeslése közt Gyurko­­vics azt kérdi, hogy a kormány milyen intézkedése­ket tett a szerb templom előtt lefolyt zavargások el­len és mit szándékozik tenni a jövőben, hogy ilyen kihágásokat megakadályozom Gyurkovits interpellációjára a bán azt válaszolja, hogy a szerb zászló elleni kihágások tárgyában a vizsgálatot megindították és a legszigorúbban fog ke­resztül vitetni, hogy a bűnösök nyomára jussanak. A kormány a rendeleti közlönyben, rendeletet fog közzé tenni, mely a szerb zászlót törvényes oltalomba fogja helyezni. Gyurkovics köszönetet mond a bánnak fölvilá­­gosításaiért, melyek által a szerb zászló minden to­vábbi támadások ellen meg van védve. A ház a választ tudomásul veszi. A legközelebbi ülés hétfőn lesz, biztost, olyat, amilyenek Budapesten az utcán álldogálnak, az kijött velem a vasúthoz, beülte­tett a kocsiba, kezembe adta a jegyet meg a pénzt, ami az öt forintból maradt, aztán elbú­csúztunk. Csak azt sajnálom, hogy egy liter borral meg nem kínáltam azt a derék biztost. — Hát azért küldött maga a fővárosnak öt forintot ? — Igen, kérem alá van. Én kölcsön kaptam azt az útiköltséget Pest városától; nem ember az, aki a tartozását meg nem fizeti. Megküldtem, mihelyt volt. — Nem szokták az ilyet megadni, — szólt az egyik írnok. — Megfizette azt már­ a vármegye. — De, kérem alásan, én érttem ne fizessen a vármegye, mig a karomat bírom. Tolvajokért szokott a vármegye fizetni. — Jól van, Muhi bácsi, — szólt a szolga­­bíró, — hát majd ir nekünk itt egy levelet, hogy az az öt forint most már legyen a megyéé, mert az kifizette a kigyelmed adósságát. ■— Szívesen, kérem alásan, mert nagyon jól esett nekem akkor az a kis segítség. Nem is nyugszom addig, mig annak a derék biztos úrnak, aki a vasúthoz kikisért, meg nem szol­gálom a szívességét. Bemegyek egyszer Pestre, fölkeresem és megiszszuk az áldomását. Elmehe­tek aztán, ha aláírom ? •— Mehet, Muhi bácsi, mehet, Derék ember maga nagyon. Nem jönne hozzám ko­csisnak ? — És én, tekintetes szolgabiró úr, csak azt a vén tolvaj csőszt tessék egy kicsit meg­fenyíteni, aki ilyen cudarul beárult.­­ Az Andrássyak gömöri fészke. Király ő felsége testvéröcscsének, Károly­ Lajos főhercegnek másodszülött fia, Ottó főherceg, tudvale­vőleg magyar földön tartózkodik mint Andrássy Géza gróf vendége. Szerdán reggel érkezett a főherceg Tornára, ahol grófi házigazdája egy pompás négyes fogattal várta, amelyen aztán a szádvári uradalomhoz tartozó Körtvélyesre hajtattak. A magyar és osztrák arisztokrácia számos tagja, köztük Pálffy Miklós herceg, Odescalchi Géza herceg, Ratibor herceg, Széchenyi Aladár, Andrássy Tivadar, Sándor és Gyula, Karácsonyi Jenő gróf, Larisch gróf, Zichy gróf és még többen vára­koztak a fejedelmi vendégre. Ottó főherceg és a többi urak itt azonnal asz­talhoz ültek és jó étvágygyal láttak hozzá a pompás villásreggelihez. Aztán a szilicei fensikra lovagolt a társaság, a­mely a festői öltözékben levő grófi vadászokkal oly káprázatos képet nyújtott, hogy bármely nagy művész ecsetére méltó lett volna. A vadásztársaságot este, a gombaszögi urada­lomnál pompás fogatok várták, különösen figyelemre­méltó volt a néhai Andrássy Manó gróf óriási vadász­­kocsija, amelyre húsz ember fér föl és a melybe hét nagy, normandiai, 18 markás lő volt befogva. A főherceg és társasága holnap, 1-én és szom­baton a hires szulovai vadászkastély környékén med­vékre fog vadászni, és ebből az alkalomból nem lesz talán érdektelen, ha elmondunk egyet-mást erről a nevezetes vadásztanyáról.* * * Andrássy Géza grófnak ez a vadásztanyája a Rozsnyóról Iglóra vezető állami útnak baloldalán, a Pozsáló hegylánc folytatását képező Szulova hegyen fekszik. Minden emberi laktól távol, rendkívül vadregé­nyes ez a magaslat, és tetejéről fönségesen szép ki­látás nyílik. Messze ellátni onnan a Sajóvölgyét határoló hegységekre, a borsodmegyei Bükére, onnan be egé­szen a Mátráig, míg észak felől, fölmenve a Kabina hegyre, a magas Tátra egész komoly nagyszerűségében tárul a szemlélő elé. Maga a vadásztanya négy, egymástól egészen külön álló épületcsoportból áll, amelyek közül kettő üvegfolyosóval van összekapcsolva. A legújabb, emeletes épületben van a gróf lakó- és hálószobája, míg a földszint a vendégszobákat fog­lalja magában. Valóságos kis tündérkastélynak tűnik föl ez az épület-complex a szulovai magányos vadonban s az erdők mélyéből kibukkanva, meglep a japáni házakra emlékeztető tetőzetével, faragványaival, folyosóival és apró zsindelylyel és fakéreggel fedett külfalazatával. A szobák a legnagyobb kényelemmel vannak berendezve s úgy vannak bútorozva, hogy nemcsak vadászvendégek igényeinek, de mint hosszabb tartóz­kodásra szánt nyaraló is megfelel. Különös figyelmet érdemel az ebédlő, széles, nagy kandallójával. A déli oldalnak üvegfala van, amelyen át szabadon látható a szálas fenyőkkel és lombos fákkal borított sziklás hegyoldal. Érdekesek egyik szobában azok a fehér, gya­lult fából készített bútorok, amelyeket Géza gróf nő­vére Natália — vagy mint családi körben nevezik — Naxi grófnő faragott és festett ki, tulipántos, magyar stylusban. Andrássy Natália, gr. Széchenyi Aladárné ugyanis örökölte atyja, Manó gróf rajzoló talentumát és Bet­­léren nem egy szép képe látható. A vadásztanya mögött van a tennis ground, ahol a nyári hónapokon át űzi az anyira kedvelt angol labdajátékot a grófi család, meghívott vendégeivel. A vad rengetegben az első épület 1867-ben ké­szült, 1876-ban a második és harmadik, míg az utol­sót, az emeletes házat, 1883-ban emelték. Mikor ez készült, Manó gróf Oláhpatakon tar­tózkodott,­­ hogy a munka gyorsabban haladjon. Géza fiát és egy fiatal gazdatisztjét küldte Szulovára, azzal a meghagyással, hogy a deszkák fölszegezésében tény­leg segédkezzenek is az ácsoknak, amit mind a ket­ten meg is tettek. A megboldogult Manó gróf rendkívül szerette Szulovát, és a forró nyári időben mindig fölment oda két három hétre családjával, rendesen egy csomó vendéget is vivén magával. Az urak vadászattal töl­tötték ilyenkor a napot, mig a hölgyek horgásztak a pisztrángokkal telt kű­s vizű patakokban. Az estéket aztán rendkívül kedélyes társalgás fűszerezte, és ilyenkor a szót többnyire Manó­­gróf vitte, aki hires volt sebes észjárásáról és talpraesett éb­eiről. Bő tápot adtak a társalgásra a vadászkalan­dok, élmények, s rendesen nagyokat nevettek annak a rovására, aki ügyetlenül vagy épen gyáván viselke­­det a rőt bundájú mackóval szemben. Az ilyeneket kiverselték, lekarikírozták, így az ebédlőben most is függ egy nagy, nyulat ábrázoló kép, amelynek feje egy máig is élő főúr arcvonásait mutatja. A karikatúra Hübnere az, hogy ez a derék úr mindig nagy tűzzel beszélt az ő vadászkalandjai­ról, mikor aztán egyszer a kálvária-hegy alatt tar­tott cserkészet alkalmával egy ordas medve jött rá szemközt. A nagy vadász annyira megijedt a vad láttára, hogy a puska kiesett kezéből és mialatt a medve lassú, méltóságos lépésekkel elsétált mellette, még a kalapját is lekapta és ,,jó napot“ köszönt utána. Az is jó tréfa volt, a­mit Andrássy Aladár fiával, Sándorral tettek, még egészen fiatal suhanc korában. Nagy társaság volt együtt Szurován, köztük sok szép fiatal mágnás asszony és lány is. Hogy a fiatal gróf bátorságát próbára tegyék, fölbiztatták az erdészt, hogy a vadászkastély ebédlőjéből titkon vi­tesse el az egyik kitömött medvét, helyezze el az erdő egy alkalmas pontján és vezesse arra felé a grófot. Az erdész csakugyan úgy tett és másnap, kora szürkületben, a medve felé vitte Andrássy Sándort. A fiatal gróf, akinek esze, szive mindig helyén volt, lekapta válláról a puskát és úgy belelőtt a néhai medvébe, hogy egy eleven is néhaivá lett volna a winchester kemény, acélhegyű golyójától. Mikor aztán közelebb ment, akkor látta, hogy az állat az ebédlő kitömött medvéje és nagy nevetés és mulatozás közt vallották be neki a höl­gyek, hogy ők voltak a tréfa rendezői. Andrássy Gyula grófnak, a feledhetlen, zseniá­lis államfő,fiának is kedvenc helye volt Szulova, és Betlérbe rándulva bátyjához, Manó grófhoz, soha­sem mulasztotta el, néhány napot tölteni ezen a vad­regényes helyen, ahol a mélán zsongó fenyvesek, a hús patakok álomszerű csobogása és az acélos, ozon­­dús levegő mindig a legjobb hatással voltak megron­gált egészségére. Midőn a bailplatzi palotát otthagyva, Bécsből hazajött és lemondott a külügyminiszterségről, néhány hetet töltött a szulovai vendégtanyán. Nappal, fegyverrel kezében, az erdőket járta, este pedig a kandalló pattogó tüzénél, az ő keresetlen és mégis annyira lebilincselő modorában érdekesnél érdekesebb epizódokat mondott el, eseményekben és tapasztalatokban gazdag életéből. Beszélt arról, mikor ő felségét a szuezi csatorna megnyitására kísérte, aztán a berlini kongresszusról, a bosnyák okkupációt megelőző időkről s többek közt itt mondta­ el azt is, hogy volt az ő külügyminiszterségé­­nek néhány olyan éve, amelyben csupán akkor pihent, mikor a vasúton utazott. A kupéban gondolta ki beszédeit, itt csinált jegyzeteket, fogalmazott leveleket és szőtt terveket a monarchia jövőjére nézve. Andrássy Gyula grófnak ez a folytonos lázas munka annyira aláásta egészségét, hogy idegessége oly fokra emelkedett, hogy némely éjszakán négyszer­­ötször is megmártotta magát az ágya mellett álló hidegvizes kádban. Itt, ezek közt a csöndes fenyvesek közt, egé­szen magához jött mindig a gróf s mielőtt elutazott, sohasem mulasztotta el fölállni egy gazdasági mázsá­jéra, hogy megtudja, úgymond, mennyit hízott Szurován. Ezen a gyönyörű vidéken vadászik most Ottó főherceg, a beteg trónörökös öcscse, akiről nem tudni még, mi van megírva a sors könyvében, aki úgy lehet, még egykoron fején fogja viselni Szent István ko­ronáját.

Next