Pesti Hírlap, 1897. június (19. évfolyam, 151-179. szám)

1897-06-01 / 151. szám

__Budap831, 1897. XIX. évf. 151. (6029.) szám. Kedd, Juntos r. __ Előfizetési árak: Szerkesztős­ég: Egész évre .. 1* bt­­­ke, Budapest, váci­ körút 78. Negyedévre^*.' 3 ' 50 ” ' hová a lap szellemi részét^ Megjelenik minden nép, ünnep szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Ruipek hazafiasság. A hazafiasság is kétféle. Az egyik, a na­gyobbik, zajtalan, de hatalmas, mint a tenger. Mint minden, ami mély és erős, nem háboro­dik föl ok nélkül. Meg lehet találni a magyar családok millióinak asztala mellett. A magyar nyelvet, gondolkozást, irodalmat és műveltsé­get annyira magáénak tartja, hogy az idegentől nem is félti. Szivében és vérében van a magyar érzés, tehát nem dicsekszik vele soha. Szilárd öntudata nem ragadja el rajongásra s any­­nyira meg van győződve a maga ere­jéről, hogy kishitűség sem lepi meg, ha ide­gen nemzetek kulturműveit látja. Idegen nyelve­ket is szívesen megtanul, mivel tudja, hogy ez által saját nemzetének erejét fogja gazdagítani s nagyobb tudásával hazája értelmi, művészeti­­és gazdasági tőkéjét gyarapíthatja. Nem veszi tehát üldözőbe a barátságos idegent, sőt reá is kiterjeszti nagylelkűségét és vendégszeretetét, hogy tanuljon tőle s ha lehet meghódítsa. A je­lenkori magyarság értelmiségi osztálya, a maga idegen hangzású vagy megmagyarosított neveivel tanúskodjék mellette, hogy igazi és hódító, haza­fiasság-e az ilyen ? A másik hazafiasság a kisebbik, a seké­lyebb, a kishitű, a dekadens hazafiasság. Az, amelyik szólamokkal, hangos torokkal és büszke mellvéregetéssel dolgozik. Minden kis alkalom­mal kiáll a nemzeti lobogóval hadonászni. Kép­zelgésekben él, sokat szónokol, nem kevésbbé sokat gyülésezik, lakomázik, iszik és kiáltoz. De minél kevesebbet dolgozik. Azt hiszi, hogy az által, ha virtusos »magyarnak« vallja magát, ha tüntet s idegen nyelven, de kivált németül nem tud és nem akar tudni, akkor már beléptijegyet váltott a közérdemekhez, magának pozíciót csinált és hazáját megmentette. A nagy világ­­műveltség elöl gondosan elzárja magát s a ti­zedes törteket is nyomorult német találmány­nak tartja. Más nemzetek műveltségét nem is­meri, de megveti. De saját nemzetének erejét sem ismeri s épen azért hajlandó" az idegent üldözni. Dekadens hazafiasság a szónak igaz értelmében; megjelenése az utcán mindig rend­bontást jelent.­­ Ma a vígszinházbeli német tragikai ven­dégelőadások ellen vonult ki. Szűk látkörét már ez is mutatja. A bécsi Burgszinház művészei­nek ez már a második sorozata. Az első job­bára vígjáték vagy középfajú dráma volt; tehát ha az ilyenben van valami «germanizáló» és nemzeten jó erő, úgy az csakis az első soro­zatban lehetett. Ezt szó nélkül hagyták. A tra­gédiák azonban kevés ember számára valók s a felsőbb régiókba tartoznak. Az észben és szívben legműveltebb embereknek, te­hát keveseknek adatott csak élvezni Sha­kespeare óriási­­alkotásait. A műveit ma­gyar ember Bécsben, Berlinben vagy Paris­ban és Londonban is meghallgatja a nagy mű­remekeket, ha­ ott­­ jár; annál is inkább, mi­vel saját nemzeti színházunkban ma­ a nagy színműveket egyáltalán nem tudják előadni. A tömeg azonban semmiféle nyelven sem érti, magyarul sem. A király-tragédiákkal sem a ma­gyar, sem a német nyelvet és szellemet terjesz­teni nem lehet. Most azonban a dekadens ha­zafiasság nekimegy »Othello« német előadásának, azt megrontja, botrányt csinál, undorító szagú asa foetida gyantát szór szét a nézőtéren, het­­venkedik, ordít, lármáz, verekszik s végül ki­dobatja és elfogatja magát »a haza szent ne­­vészen.« Nem félünk a nagyszájú terrorizmustól, és nem írjuk alá az elpaskolt, meglökdösött és összefogdosott urak mártír-levelet. Sőt kereken kimondjuk azt is, hogy ez a vendégjog csúnya megsértése volt és nem közönséges rüpörkség. És hogy azt a magyar hazafias érzülettel sem idehaza, se odakint ne azonosítsa senki. Aki ezt tenné, vagy nagyon tévedne, vagy rosszat akarna a magyar nemzetnek vele. A csúnya tüntetésnek különben igazi oka sem volt. A német­ színház kérdése Budapesté’t, rég elintézett dolog. A gyapjú-utcai színházban égett el a helyi német kultúra utolsó temploma. Újra fölállítani senki sem akarja. A magyar kultúra terjedésének igazi ellenségei különben sem az idegeneknek játszó német színművészek voltak, hanem az orfeumok és mindenféle né­­met közmulatóhelyek. Ezek a tömegekre hat­nak s a jó ízlést és a helyes erkölcsöket is rontják. De az orfeumok ellen dekadens honfi­­társaink nem keltek föl. Ha jól tudjuk, kö­zülök is sokan szorgalmasan látogatják. Sőt épen ezek a körök mozogtak, amikor nemrég a főkapitány sikerrel sürgette, hogy az orfeumok fele-előadása ezentúl magyar legyen. Az or­feum : dogma. A bécsi Burg-szinház kiváló vend A magyar szobor. — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Arról álmodozom, bár láthatná a po­zsonyi Mária Terézia-szobrot millió és millió magyar. Azt hiszem, csodálatosan nagy ihlető és művelő hatása lenne ez alkotásnak nemzetünkre. Uram istenem, mely művészi szépségek is ke­rülnek a mi szemünk elé . . . ? A kevés régi és új épület-monumentumon kívül alig valami. Szobrot épenséggel nem lát a szegény magyar. Mert az csak hivatalos babona, hogy ezek a mi bronz bábuink szobrok. Az egyetlen egy aradi emlék, akármilyen banális is, legalább nem skandalum és nem ízlésrontó, de ennek sincsen ereje fogalmat adni arról, hogy micsoda a ma­gyar képfaragás, micsoda a nemzeti művészet. A többi ... Ne szóljunk a többiről és várjuk a napot (talán megérjük még mink is), amikor egy látó és érző nemzedék kegyeletesen lom­tárba fogja szállítani ezeket a szomorú bálvá­nyokat, melyeknek még történeti jelentősége sincs. Vagy van irodalomtörténeti jelentősége Hiadornak, miután elkövetkezett Petőfi és Arany ? Minden okos ember azt fogja mondani, hogy bolondot beszélek. Mert az okos emberek mindig a Hiadorokkal tartottak. Lenézték a be­tyár Petőfit, a csizmadia Aranyt, nemkülönben a paraszt Csokonait. A magyar szobrászat Cso­konaija szegény Izsó Miklós volt. Ő is csak apró dolgokban mutathatta meg nagyságát,magyar lelkét. Az ő ereje is megtört a bizalmatlanságon,­­ mielőtt győzedelmeskedhetett volna. Bennünk, bohó álmodozókban, csak homá­lyosan sejlett, sejlik: milyen lesz a magyar művészet, a teljes. A poézis már megvan. A többi ? A természet rendje, hogy az is megle­gyen. És az empirizmus okoskodása azt hitette el velünk, hogy elsőben a zene fog megteremni, mert az is az ős­kincsből, a nép lelkéből emel­kedik művészetté, mint a poézis. És van miből lennie. A magyar népdal ép olyan dús és végte­len gazdagság, mint a magyar népköltés. Csak művész géniusz kell, aki teremtő kezét reá teszi. És íme csalódtunk a dolgoknak egymás­utánjában. íme előbb a magyar szobrászat lett meg, hirtelen és fényes fegyverzetben toppanva ámuló szemünk elé, mint egy új Minerva. Hon­nan termett ide ? Mely erő szülte ? Mik az okai ? Ne keressük, mert nem találnánk meg. Nyugodjunk bele egy frázisba: a pozsonyi lakatoslegény, Fadrusz János torzonborz fejében volt, van isteni lány. És tegyünk babérkoszorút arra a fejre. Egy nagy magyar szobor! . . . Az első! Látnom, néznem az az érzés volt, mikor Petőfit és Aranyt először olvastam. De sőt mé­lyebb, tudatosabb, nemesebb. Az a régi, édes lobogás egy gyermek lelkében gyúlt, és isme­rős szikra lobbantotta föl. Vagy új dolog, a mi nagy énekeseink szava? Nem azt fejezi ki, ami alaktalanul bár — mindnyájunkban él? »Ezt én is ép így mondtam volna!« Így kiál­tunk föl mindnyájan a Talpra magyar és Toldi olvastán, együgyű hittel. A képzőművészet do­logbeli nehézségei végét vetik bizakodásunknak. Nem jut eszünkbe szobor és kép láttára azt mondani: »Ezt én is ép így csináltam volna!« Még azt se merjük mondani: »Ezt én is így gondoltam.« A világ képzőművészete sem taní­tott meg rá, milyen lesz egy magyar szobor. És mikor megálltam az é 'előtt a­ márványcso­port előtt — itt van az agyam velejében most is ez a fehér vízió, szemem bámulja a fehér papiroson — azt mondtam: ez a magyar kép­­faragás, nem lehet másforma, ismerem, ismer­tem mindig, régi dolog, bár soha senki se látta, ilyennek kell lennie, természetes,’ rendénvaló és őrültség, hogy nem minden szobrunk ilyen. . . * Pedig én gonosz szándékkal mentem Po­zsonyba. Sőt ami rosszabb: prózai szándékkal. Föltámadt bennem a természetvizsgáló, énem­nek ez a rég elföldelt fele. »Temetni jöttem, nem dicsérni.« Előre megírtam a fejemben egy értekezést arról, hogy a mi szélességi fokaink alatt kora halálra van ítélve minden márvány­­szobor. Haj, a carrarai ravaccione ! Mállasztja a víz, rontja a szél mechanikai ereje. Horzsolja a reá seprődő homok. Elékteleníti a füst. Belepi a méh. Pusztítja a hőmérsékváltozás. Már a le­leplezés pillanatában kezdődik múlása. Az egész egy lassú haldoklás. És Pozsony, ahol évenkint százharminc esős nap van! Ahol a Kis-Kárpá­­tok éles szele fúj!. Ahol vasutak,­­ gőzhajók, malmok, gyárak füstjétől fekete a levegő ! Nagy English Warehouse • Deitsch F. Käralf, Andrässj-it 1 - "• 01 ~ " a Petti Hirlad ielen száma 22 oldal.

Next