Pesti Hírlap, 1897. október (19. évfolyam, 272-302. szám)
1897-10-01 / 272. szám
PESTI HÍRLAP 2 1897. október 1. elme és minden kar ereje és minden csöpp vér, ami a magyar erekben kering. Lehet-e ennél szebben kifejezésre hozni a nemzet és király egységét s lehet-e ennél szebben demonstrálni azt, hogy Magyarországon az állami hatalom oly harmonikus és tökéletes, a különbségek annyira össze vannak olvadva benne hatalmi tényezővé, mint — bátran elmondhatjuk, — ez idő szerint sehol Európában? És hiheti-e valaki, bármiképen gondolkozzék a magyarokról és a magyar államról, hogy az állami egységnek ilyképen demonstrált teljessége hatás nélkül lesz a jövőre s ezeknek a napoknak emlékezete reális politikai következmények nélkül fog az ünneplés fényének kialvásával a levegőben szétfoszlani. Akik nem tudják, jegyezzék meg jól, hogy ez a szeptemberi ünnep és a király előtt való lelkes hódolás nem származott pillanatnyi fölgerjedésből, vagy épen látványosságok után kapkodó nagyvárosi hiúságból. Hosszan és régen készül ez Magyarország területén. A nemzet esztendők óta érzi és indig, mint forr össze jobban és jobban királyának szenvedésekben megedzett szive a nemzet szivével, amelyet szintén annyi történelmi szenvedés tett nemessé és állhatatossá. Föl van az jegyezve a magyar elmékben jól, mint hozta meg e királyi szív a legnagyobb áldozatot ama nevezetes napon, amikor az ország érdeke előtt meghajolt s a szükséges reformokat hajlamai ellen de népe javára megpecsételte. Föl vannak jegyezve a millenáris év nagy napjai, amikor a korona ott ragyogott a nemzet öröme fölött s ágyúk dörgése és királyi beszéd hirdette világgá ezer éves létezésünk dicsőségét. És ott van az a nap is, amikor a nemzet régi kivánsága, a magyar katonai akadémia testté változott. Ott van sok minden más, ami a nemzet háláját és szeretetét iránta egyre növesztette, le ezekig a napokig, amikor a királyi akarat II. Vilmos császárt és I. Károly királyt közénk hozta s a nagy békeszerző napok emlékét azzal a 10 történeti szoborral tetézte meg, amitől a nemzeti öröm és lelkesedés zsilipje egyszerre átszakadt. Valóban, ami most történik, nem hiú ünneplés, legkevésbbé sem az, hanem ■politikai esemény, amelynek előzményei a múltakba nyúlnak vissza s következményei a jövőbe vetik fényes sugaraikat. A jövő azonban isten kezében van; csak a jelen a mienk, ami alapja minden jövendőnek. És ez a jelen szinte mámorítólag szép és biztató. Évtizedek múltak, hogy nemzetünk erejét és történeti hivatását olyan tisztán nem éreztük és öntudatosan nem volt annyira nemes, mint ezeken a napokon, amikor minden magyar szív a királyi trón felé dobog s az egész nemzet egyetlen ember gyanánt hódolattal kéri isten áldását nagy és bölcs királya fejére, aki ezt a jóra érdemes nemzetet ennyire meg bírta érteni s ennyi örömmel és boldogsággal ajándékozta meg.lőle, hogy annak a nehéz percnek minden iszonyatosságait újra átszenvedjem. És talán ez az oka, hogy a toastkultuszt azóta sem szeretem, holottan talán egy nemzet társaséletében sem dühöng annyira, mint a miénkben. Valahányszor valakit pohárral kezében látok beszélni, mindig az van az eszemben, hogy ez a derék, mosolygó úriember mennyit kínlódhatott mindenféle atlanokkal, amíg annyira vitte, hogy itt most úgy ömlenek belőle a dicséretek és magasztalások, mint a rostából a polyva. És ha a szónok hangja némelykor meghibban, vagy eszejárása ingadozik, vele szenvedek. Szeretnék neki súgni és kiver a verejték, hogy szent isten, ha ez most úgy talál járni, mint én akkor! Mert bizonyos, hogy az ő szenvedései hasonlatosak ahoz. Ez bizonyosan túlzás, tudom. De az is bizonyos, hogy a mi társas életünk valóságos toast-deliriumban szenved. Az egész világon sehol nem beszélnek az asztalnál annyit, de nem esznek sehol annyi kihűlt pecsenyét sem, mint nálunk. És nem egy »ünnepelt férfiút« ismerek, aki az asztalnál a toaszok miatt a pecsenyétől kezdve nem bírt semmit sem enni, mivel vagy hallgatnia kellett, amint agybüfébe dicsérik vagy beszélnie. Vadnay Károly például a maga jubiláns diszebédjén teljesen éhen maradt és két órai diszebédelés végeztével elment az »Angol királynőbe« lenni. És micsoda vad-bolond ragaszkodás az a toaszok után, ha valamelyik társaskör vagy polgári testület diszebédet tart. Mindenki pályázik egy »hivatalos toastra« és az egyesület korifeusai a toast-mondás jogát úgy osztogatják, mint a fejedelmek, a kitüntetést. A vége egy csomó neheztelés és gyűlölködés azok részéről, akik nem kaptak elmondani való toastot és egy csomó unalmas, rossz toast azok részéről, akik kaptak. Valami gyötrelem is azt az unatkozást nézni, amivel ez a mérhetetlen toast-mánia polgári hekatombáinkat megfertőzteti. A fehérasztalnál egyáltalán nincs is társasélet. Az elejét a cigány muzsikálja el, ami még hagyján ; a gyötrelmek csak a pecsenyénél kezdődnek, amikor az első »majm!« végighömpölyög a teremben, hogy száz mást cipeljen maga után. És hosszú valamennyi! Aki a mi lakomáinknál megfigyelte a dagályos, végeérhetlen, hivalkodó beszédek alatt, hogy a vendégek mint sütik le szemeiket ünnepélyes unalommal és mint szaporodik percről-percre azok száma, akik ujjaikkal kenyérgalacsinokat gyártanak unalmukban az abroszon, az velem együtt a forradalom terére fog lépni és így fog fölkiáltani: — Éljen a szellemi szabadság! Le a toastzsarnoksággal! Carlyle is megfigyelte ezt a polgári zsarnokságot a maga angoljai közt, ahol különben annak a hazája van. Gyönyörűséggel olvasom egyik essüyében, mint hasonlítja a hosszan toaszozó és államférfiasságot szenvelgő urakat — bocsánat, — egy ragadó folyóban úszó szamárhoz. Mint küzködik szegény az árral, mint kalimpál a vízben mind a négy lábával, hogy az egyensúlyt el ne veszítse, mily kétségbeesetten tekint jobbra-balra segítség után és milyen szerencsés, amikor végre feneket ér a lába — »az emberi kor legvégső határánál«. Gyönyörrel mászik ki az ellenséges elemből s kint boldogan rázza le magáról a vizet egy hangos erditással. (Éljen!) Legtöbbre becsülöm meg az ú. n. vadtoastokat. Ezekben legalább megvan a közvetlenség, a pillanat szülte ötlet, olykor a szikrázó szellem, a finom gúny vagy épen a humor, de mindenesetre az őszinteség. Ezeket nem gyártják meg előre otthon és nem végződnek „az emberi kor legvégső határával“. Még az ízetlenség is szép, ha közvetlen és őszinte, ellenben az előre kicirkalmozott és bevágott művészies magasztalásokon mindig ott van a mesterkéltség színe és a verejték szaga. Elfeledhetlen marad előttem egyik jókedvű és szépnevü nőtársunknak egy vadtoastja (már egészen az ebéd végén volt), aki a Sahara sárga fövenyén, szabadon lépkedő királyi oroszlánról vette a merész hasonlatot magához s a szabadság fölemelő érzéseit úgy adta vissza, hogy oroszlán módjára egyszerre csak elkezdett borzasztóan bömbölni: — Mhúú . . mhúúú . . ! Jól utánozta az oroszlán ordítását és akkora hatást ért el, hogy összevissza öleltük és csókoltuk. A konklúzió az, hogy az u. n. hivatalos toaszok terhe adul föl kell szabadítani az elnyomott emberiséget és ha nem lehet, akkor mint olyan élvezeti cikket, mely egyesek hiúságát mások unalma árán elégíti ki,, a képmutatást pedig nagyon terjeszti, meg kellene adóztatni súlyos adótételekkel, valamely jó hazafias Belpolitikai hírek. Minisztertanács volt ma délután a kormányelnökségi palotában. A képviselőház munkarendjén kívül foglalkoztatták a minisztertanácsot, mint halljuk, a közösügyi költségvetés és a kiegyezési provizórium megállapításával kapcsolatos kérdések is. A képviselőház holnapi ülésének egyetlen tárgya annak az indítványnak az indokolása lesz, amelyet Podmaniczky Frigyes báró a királyhoz intézendő hódoló fölirat tárgyában benyújtott. Podmaniczky bárónak az indokolása, mint értesülünk, egészen rövid lesz s az arra való utalásból fog állani, hogy a lelkesedés és hála érzelmeiben, melyekkel a királyi kézirat a fővárost és az egész országot eltöltötte, teljes mértékben osztozik a képviselőház is. Az indítvány kifejtése után további fölszólalások nélkül határoz a ház afölött, vájjon érdemleges tárgyalás alá veszi-e az indítványt vagy nem. Oly indítványról lévén szó, amely nem célozza törvény alkotását, a házszabályok 150-ik §-a értelmében az osztályok vagy bizottságok mellőzésével, közvetlenül kitűzhető érdemleges tárgyalásra az indítvány. A ház elnöke a hódoló felirat ügyében holnap délelőtti tizedfél órára konferenciára hívta meg az összes pártok képviselőit. Négy hónapi indemnitás. A képviselőház pénzügyi bizottsága, mint értesülünk, a jövő hét folyamán veszi tárgyalás alá azt a törvényjavaslatot, melyet a pénzügyminiszter a jövő év első négy hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról benyújtott. Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a kiegyezési provizóriumról rendelkező előterjesztés is a ház asztalán lesz már akkor, midőn a pénzügyi bizottság jelentése kapcsán az indemnitási törvényjavaslat napirendre kerülhet. A nemzeti párt holnap, október 1-én, este 1 órakor értekezletet tart, melyen az indemnityről fognak tanácskozni. A »Reichswehr« azt tanácsolja a magyaroknak, hogy itt az alkalom békét kötni a románokkal. Számítása szerint a két és fél millió román és a hetedfél millió magyar együtt él azt a többséget alkotná meg, mely a német, tót,ruthén és szerb elemeket meg tudná fékezni. A jó tanács csak azon bicsaklik meg, hogy a magyarok senkit sem akarnak megfékezni, legkevésbbé a németeket. A magyar alkotmány mindenkit egyforma jogokkal ruház föl annak szabad gyakorlatában nem akadályozza a haza polgárait, bármely nemzetiséghez, tartozzanak. Nincs tehát mire szövetkezni. A románokkal pedig már épes, bajos volna ilyen szövetkezés, mert azt egyenesen magyar nemzetünk védbástyája, a magyar alkotmány ellen kellene cselekednünk, amennyiben a románok azok, kik ezen alkotmány ellen küzdenek. A »Reichswehr« pedig a kibékülést nagyon egyszerűnek tartja. Bocsássanak a románok rendelkezésére ötven mandátumot s néhány elsőrendű hivatalt a közigazgatásban. Hiszen ez rendelkezésükre áll, akár több is, csak tessék a passzivitás tetszhalottságából kiépülni. Csakhogy a romái, uraknak egyéb motozkál az agyukban. Ők az imét óhajtanák széttépni, Erdélynek oly autonómiát hozzá, melyben ők legyenek a diszponensek, azután pedig: szereaszka cárá rumunyászka ! Hát ez bizony inkább daco-román fantázia, mint a magyar-román béke. — Effélébe a magyarok nem bocsátkozhatnak, de »föl sem ülhetnek« senkinek. Ezeréves illúzió Tegnapi számunkban Herczegh Mihály igen szépen kifejtette, hogy mi a különbség a magyarok, afrancsák és a németek között. E két utóbbi tűzzel-.vagsal kiirtotta vagy magába olvasztotta az útjában álló népeket, a magyarok pedig még a vendégszeretettel területükre fogadott idegen néptörzseket is annyira megizmosodni engedték, hogy immáron mint nyílt ellenzékek viselkedhetnek szemben velük. Herczegh Mihály,’igen helyesen, nagy érdemül rója föl a magyaroknak, hogy az egyes nemzetiségek individualitását nem nyomták el. Nobilis és ideális eljárás volt, de nem praktikus. Németországban és Franciaországban az elnyomott külön törzsek közül vaa már egyik sem reklamálja eredeti fajának tiszteletben tartását. Németek mind, franciák mind. Bizony nekünk sem ártana, ha mint ezek elmondhatnék az apostoli szent korona alattvalóiról, hogy magyarok mind. Ideális szép theória, hogy a nemzetiségek,