Pesti Hírlap, 1897. október (19. évfolyam, 272-302. szám)

1897-10-01 / 272. szám

PESTI HÍRLAP 2 1897. október 1. elme és minden kar ereje és minden csöpp vér, ami a magyar erekben kering. Lehet-e ennél szebben kifejezésre hozni a nemzet és király egységét s lehet-e ennél szeb­ben demonstrálni azt, hogy Magyarországon az állami hatalom oly harmonikus és tökéletes, a különbségek annyira össze vannak olvadva benne hatalmi tényezővé, mint — bátran elmondhat­juk, — ez idő szerint sehol Európában? És hiheti-e valaki, bármiképen gondolkozzék a ma­gyarokról és a magyar államról, hogy az állami egységnek ilyképen demonstrált teljessége hatás nélkül lesz a jövőre s ezeknek a napoknak em­lékezete reális politikai következmények nélkül fog az ünneplés fényének kialvásával a levegő­ben szétfoszlani. Akik nem tudják, jegyezzék meg jól, hogy ez a szeptemberi ünnep és a király előtt való lelkes hódolás nem származott pillanatnyi föl­­gerjedésből, vagy épen látványosságok után kap­kodó nagyvárosi hiúságból. Hosszan és régen készül ez Magyarország területén. A nemzet esztendők óta érzi és indig, mint forr össze jobban és jobban királyának szenvedésekben megedzett szive a nemzet szivével, amelyet szintén annyi történelmi szenvedés tett nemessé és állhatatossá. Föl van az jegyezve a magyar elmékben jól, mint hozta meg e királyi szív a legnagyobb áldozatot ama nevezetes napon, ami­kor az ország érdeke előtt meghajolt s a szük­séges reformokat hajlamai ellen de népe javára megpecsételte. Föl vannak jegyezve a millenáris év nagy napjai, amikor a korona ott ragyogott a nemzet öröme fölött s ágyúk dörgése és ki­rályi beszéd hirdette világgá ezer éves létezé­sünk dicsőségét. És ott van az a nap is, ami­kor a nemzet régi kivánsága, a magyar ka­tonai akadémia testté változott. Ott van sok minden más, ami a nemzet háláját és szerete­­tét iránta egyre növesztette, le ezekig a napokig, amikor a királyi akarat II. Vil­mos császárt és I. Károly királyt közénk hozta s a nagy­ békeszerző napok emlékét azzal a 10 történeti szoborral tetézte meg, amitől a nemzeti öröm és lelkesedés zsilipje egyszerre átszakadt. Valóban, ami most történik, nem hiú ünneplés, legkevésbbé sem az, hanem ■politikai esemény, amelynek előzményei a múltakba nyúl­nak vissza s következményei a jövőbe vetik fé­nyes sugaraikat. A jövő azonban isten kezében van; csak a jelen a mienk, ami alapja minden jövendő­nek. És ez a jelen szinte mámorítólag szép és biztató. Évtizedek múltak, hogy nemzetünk ere­jét és történeti hivatását olyan tisztán nem érez­tük és öntudatosan nem volt annyira nemes, mint ezeken a napokon, amikor minden magyar szív a királyi trón felé dobog s az egész nem­zet egyetlen ember gyanánt hódolattal kéri is­ten áldását nagy és bölcs királya fejére, aki ezt a jóra érdemes nemzetet ennyire meg bírta érteni s ennyi örömmel és boldogsággal ajándé­kozta meg.­lőle, hogy annak a nehéz percnek minden iszo­nyatosságait újra átszenvedjem. És talán ez az oka, hogy a toastkultuszt azóta sem szeretem, holottan talán egy nemzet társaséletében sem dühöng annyira, mint a mi­énkben. Valahányszor valakit pohárral kezében látok beszélni,­­ mindig az van az eszemben, hogy ez a derék, mosolygó úri­ember mennyit kínlódhatott mindenféle atlanokkal, amíg annyira vitte, hogy itt most úgy ömlenek belőle a di­cséretek és magasztalások, mint a rostából a polyva. És ha a szónok hangja némelykor meg­hibban, vagy eszejárása ingadozik, vele szenve­dek. Szeretnék neki súgni és kiver a verejték, hogy szent isten, ha ez most úgy talál járni, mint én akkor! Mert bizonyos, hogy az ő szen­vedései hasonlatosak ahoz. Ez bizonyosan túlzás, tudom. De az is bi­zonyos, hogy a mi társas életünk valóságos toast-deliriumban szenved. Az egész világon se­hol nem beszélnek az asztalnál annyit, de nem esznek sehol annyi kihűlt pecsenyét sem, mint nálunk. És nem egy »ünnepelt férfiút« ismerek, aki az asztalnál a toaszok miatt a pecsenyétől kezdve nem bírt semmit sem enni, mivel vagy hallgatnia kellett, amint agybüfébe dicsérik vagy beszélnie. Vadnay Károly például a maga jubi­láns diszebédjén teljesen éhen maradt és két órai diszebédelés végeztével elment az »Angol királynőbe« l­enni. És micsoda vad-bolond ragaszkodás az a toaszok után, ha valamelyik társaskör vagy polgári testület diszebédet tart. Mindenki pályá­zik egy »hivatalos toastra« és az egyesület ko­rifeusai a toast-mondás jogát úgy osztogatják, mint a fejedelmek, a kitüntetést. A vége egy csomó neheztelés és gyűlölködés azok részéről, akik nem kaptak elmondani való toastot és egy csomó unalmas, rossz toast azok r­észéről, akik kaptak. Valami gyötrelem is azt az unatkozást nézni, amivel ez a mérhetetlen toast-mánia polgári hekatombáinkat megfertőzteti. A fehérasztalnál egyáltalán nincs is társasélet. Az elejét a cigány muzsikálja el, ami még hagyján ; a gyötrelmek csak a pecsenyénél kezdődnek, amikor az első »majm!« végighömpölyög a teremben, hogy száz mást cipeljen maga után. És hosszú valamennyi! Aki a mi lako­máinknál megfigyelte a dagályos, végeérhetlen, hivalkodó beszédek alatt, hogy a vendégek mint sütik le szemeiket ünnepélyes unalommal és mint szaporodik percről-percre azok száma, akik ujjaikkal kenyérgalacsinokat gyártanak unalmuk­ban az abroszon, az velem együtt a forradalom terére fog lépni és így fog fölkiáltani: — Éljen a szellemi szabadság! Le a toast­­zsarnoksággal! Carlyle is megfigyelte ezt a polgári zsar­nokságot a maga angoljai közt, ahol különben annak a hazája van. Gyönyörűséggel olvasom egyik essüy­ében, mint hasonlítja a hosszan toaszozó és államférfiasságot szenvelgő urakat — bocsánat, — egy ragadó folyóban úszó szamár­hoz. Mint küzködik szegény az árral, mint ka­limpál a vízben mind a négy lábával, hogy az egyensúlyt el ne veszítse, mily kétségbeesetten tekint jobbra-balra segítség után és milyen sze­rencsés, amikor végre feneket ér a lába — »az emberi kor legvégső határánál«. Gyönyörrel mászik ki az ellenséges elemből s kint boldo­gan rázza le magáról a vizet egy hangos er­­ditással. (Éljen!) Legtöbbre becsülöm meg az ú. n. vad­­toastokat. Ezekben legalább megvan a közvet­lenség, a pillanat­ szülte ötlet, olykor a szikrázó szellem, a finom gúny vagy épen a humor, de mindenesetre az őszinteség. Ezeket nem gyártják meg előre otthon és nem végződnek „az emberi kor legvégső határával“. Még az ízetlenség is szép, ha közvetlen és őszinte, el­lenben az előre kicirkalmozott és bevágott mű­vészies magasztalásokon mindig ott van a mesterkéltség színe és a verejték szaga. Elfeledhetlen marad előttem egyik jó­kedvű és szépnevü nőtársunknak egy vad­­toastja (már egészen az ebéd végén volt), aki a Sahara sárga fövenyén, szabadon lépkedő királyi oroszlánról vette a merész hasonlatot magához s a szabadság fölemelő érzéseit úgy adta vissza, hogy oroszlán módjára egyszerre csak elkezdett borzasztóan bömbölni: — Mhúú . . mhúúú . . ! Jól utánozta az oroszlán ordítását és akkora hatást ért el, hogy összevissza öleltük és csókoltuk.­­ A konklúzió az, hogy az u. n. hivatalos toaszok terhe adul föl kell szabadítani az el­nyomott emberiséget és ha nem lehet, akkor mint olyan élvezeti cikket, mely egyesek hiúsá­gát mások unalma árán elégíti ki,, a képmuta­­tást pedig nagyon terjeszti,­­ meg kellene adóz­tatni súlyos­ adótételekkel, valamely jó hazafias Belpolitikai hírek. Minisztertanács volt ma délután a kor­mányelnökségi palotában. A képviselőház munka­rendjén kívül foglalkoztatták a minisztertaná­csot, mint halljuk, a közösügyi költségvetés és a kiegyezési provizórium megállapításával kapcso­latos kérdések is. A képviselőház holnapi ülésének egyetlen tárgya annak az indítványnak az indokolása lesz, amelyet Podmaniczky Frigyes báró a ki­rályhoz intézendő hódoló fölirat tárgyában be­nyújtott. Podmaniczky bárónak az indokolása, mint értesülünk, egészen rövid lesz s az arra való utalásból fog állani, hogy a lelkesedés és hála érzelmeiben, melyekkel a királyi kézirat a fővárost és az egész országot eltöltötte, teljes mértékben osztozik a képviselőház is. Az indít­vány kifejtése után további fölszólalások nélkül határoz a ház afölött, vájjon érdemleges tárgya­lás alá veszi-e az indítványt vagy nem. Oly in­dítványról lévén szó, amely nem célozza tör­vény alkotását, a házszabályok 150-ik §-a ér­telmében az osztályok vagy bizottságok mellő­zésével, közvetlenül kitűzhető érdemleges tár­gyalásra az indítvány. A ház elnöke a hódoló felirat ügyében holnap délelőtti tizedfél órára konferenciára hívta meg az összes pártok kép­viselőit. Négy hónapi indemnitás. A képviselőház pénzügyi bizottsága, mint értesülünk, a jövő hét fo­lyamán veszi tárgyalás alá azt a törvényjavaslatot, melyet a pénzügyminiszter a jövő év első négy hó­napjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról benyújtott. Nincs kizárva annak a lehe­tősége, hogy a kiegyezési provizóriumról rendelkező előterjesztés is a ház asztalán lesz már akkor, mi­dőn a pénzügyi bizottság jelentése kapcsán az indem­­nitási törvényjavaslat napirendre kerülhet. A nemzeti párt holnap, október 1-én, este 1 órakor értekezletet tart, melyen az indemnityről fog­nak tanácskozni. A »Reichswehr« azt tanácsolja a magyarok­­nak, hogy itt az alkalom békét kötni a románok­kal. Számítása szerint a két és fél millió román és a hetedfél millió magyar együtt él azt a többséget al­­­kotná meg, mely a német, tót,­ruthén és szerb ele­meket meg tudná fékezni. A jó tanács csak azon­ bicsaklik meg, hogy a magyarok senkit sem akarnak megfékezni, legkevésbbé a németeket. A magyar al­kotmány mindenkit egyforma jogokkal ruház­ föl annak szabad gyakorlatában nem akadályozza a haza polgárait, bármely nemzetiséghez, tartozzanak. Nincs tehát mire szövetkezni. A románokkal pedig már épes, bajos volna ilyen szövetkezés, mert azt egyenesen magyar nemzetünk védbástyája, a magyar alkotmány ellen kel­lene cselekednünk, amennyiben a románok azok, kik ezen alkotmány ellen küzdenek. A »Reichswehr« pedig a kibékülést nagyon egyszerűnek tartja. Bocsássanak a románok rendelkezésére ötven mandátumot s néhány elsőrendű hivatalt a közigazgatásban. Hiszen ez ren­delkezésükre áll, akár több is, csak tessék a passzi­vitás tetszhalottságából kiépülni. Csakhogy a romái, uraknak egyéb motozkál az agyukban. Ők az i­m­ét óhajtanák széttépni, Erdélynek oly autonómiát hozzá, melyben ők legyenek a diszponensek, azután pedig: sze­­reaszka cárá rumunyászka ! Hát ez bizony inkább daco-román fantázia, mint a magyar-román béke. — Effélébe a magyarok nem bocsátkozhatnak, de »föl sem ülhetnek« senkinek. Ezeréves illúzió­ Tegnapi számunkban Herczegh Mihály igen szépen kifejtette,­­ hogy mi a különbség a magyarok, a­­francsák és a németek között. E két utóbbi tűzzel-.vagsal kiirtotta vagy magába olvasztotta az útjában álló népeket, a magyarok pedig még a vendégszeretettel területükre foga­dott idegen néptörzseket is annyira megizmo­sodni engedték, hogy immáron mint nyílt el­lenzékek viselkedhetnek­­ szemben velük. Herczegh Mihály,’igen­ helyesen, nagy ér­demül rója föl a magyaroknak, hogy az egyes nemzetiségek individualitását nem nyomták el. Nobilis és ideális eljárás volt, de nem praktikus. Németországban és Franciaországban az elnyomott külön törzsek közül vaa már egyik­ sem reklamálja eredeti fajának tiszteletben tart­­ását. Németek mind, franciák mind. Bizony nekünk sem ártana, ha mint ezek elmondhatnék az apostoli szent korona alatt­valóiról, hogy magyarok mind. Ideális szép theória, hogy a nemzetiségek,

Next