Pesti Hírlap, 1898. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-07 / 7. szám

___________________________________ metség sok évi meddőségével a rossz módszernek­­esett áldozatul. Bánffy a másik módszert választotta. Kon­­cilians föllépésével többet ért el rövid idő alatt, mint ellenfelei vagy versenytársai a gravaminá­­lis politika imperatív útjain. Sok jó ügyet való­sított meg e módszerrel, amik évtizedeken át a másik methodus folytán meddő virágzás után gyümölcstelen hervadoztak. Azt hiszszük, érthető ezek után, miért je­lentette ki a miniszterelnök, minden ellenveté­sek és műviharok dacára, hogy ehez a bevált módszerhez ezután is ragaszkodik, s perhor­­reszkálja, míg a gyakorlati politika eszközeiért ő a felelős, azt a másik, meddő módszert, épen a nemzeti politika és nemzetállami konszolidáció nagy céljainak érdekében. Belpolitikai hívei, Szilágyi Dezső békéltetési kísérletét Po­lón­yi Géza tudvalevőleg szóvá tette a házban és arra célzott, hogy Szilágyi Dezső csak fölhatalmazás alap­ján tárgyalt a függetlenségiekkel. A Pester Lloyd cik­kezett a kérdésről és többek közt ezeket írta: »Érdekesek voltak mindenekelőtt Polónyinak ténybeli közlései a kompromisszum-tárgyalásokról, melyek a szélsőballal a képviselőházi elnök aégise alatt és — mint Polónyi úr természetesnek tartja — a kormány beleegyezésével folytatódtak. Mikor mi ama mozgalmas napokban, a múlt hó elején, a folyamat­ban lévő egyezkedési kísérletekről hírt adtunk, ugyan­csak siettek eme közlésünket a lehető legfélhivata­losabban megcáfolni. Ezzel persze a tényt meg nem történtté tenni nem lehetett, de az a benyomás min­denesetre megmaradt, hogy a képviselőház önöké ta­lán a maga szakállára járt el és a kormánynak úgy­szólván orvul akart kompromisszumot a nyakába varrni.* A P. Ll. ma Szilágyi Dezső óhajára a követ­kező helyreigazítást közli ! Mai (szerdai) számunk első cikkében az isme­retes egyezkedési kísérletről szólva említettük, hogy »sok tekintetben megvolt az a benyomás, hogy a kép­­­viselőház elnöke talán saját szakállára járt el és a kormánynak úgyszólván orvul akart kompromisszu­mot a nyakába varrni.« Ezzel szemben minden két­séget kizáró és teljesen illetékes helyről arról érte­sülünk, hogy a miniszterelnök múlt hó 18-án és az az értekezlet, amelyet a miniszterelnök múlt hó 19-én hívott egybe és amelyben a pénzügyminiszter, Tisza Kálmán, Andrássy Gyula gróf, Széll Kálmán és a képviselőház elnöke vettek részt, utóbbit fölszólították, hogy tárgyalna a függetlenségi párt vezérlő személyi­ségeivel és e tárgyalások utján tájékozódjék az iránt, vájjon nincs-e lehetőség arra, hogy lényeges pont föl­áldozása nélkül a napirenden levő törvényjavaslat tárgya­lásának befejezése még az év vége előtt biztosíttassák.­szony is nő, a cseléd is az, az egyiknek elfi­nomodtak a szeszélyei, a másikéi még termé­szetesek. Az asszony a dekadens, az idegek rabja, az elművésziesedett nő, a cseléd még félig-meddig a természetes ember. S ez a ter­mészetes ember tudja, hogy a másik jobban szorult ő rá, mint ő amarra, természetes tehát, hogy erősebbnek érzi magát. S a cseléd még azzal is erősebb, hogy az asszonyáról tudja, hogy nő, míg az asszony a cselédről ezt nem tudja, vagy nem akarja tudni. Az asszony csak az osztályt látja, a nemet nem. Azt nem tudja, hogy a cselédnek ugyan­azok a természetes ösztönei mint az övéi, csak a különbséget látja maga és a cseléd között. A gazda és a munkás között csak munka­­viszony van, a munkás csak dolgozik, lehet, hogy kelleténél többet, de csak dolgozik. Az asszony és a cseléd közt más a viszony, mert a cseléd nemcsak dolgozik az asszonyának, hanem van neki. Mindig, egész ideje az asz­­szonyé. Önmaga számára nincs is, bérbe van adva egészen a gazdának. De a bérlet dacára megmarad benne a női természet. Az a valami, amire a bérlő nem reflektált, amely azonban nem fojtható el. A cseléd nő, ha nincs is erre érkezése. A munkaerején, a dologtevésén kívül ösztönök és szeszélyek is vannak benne, s ezek érvényesü­lést követelnek. Ez a követelőzés nem illik bele a bérviszonyba. Nála kezdődik el az összeüt­közés. A természetes demokrácia lázadása ez, a természetes egyenlőségnek jogkeresése. Nem mint cseléd demonstrálja az egyenlőséget, hanem a nő. A cseléd mint nő egyforma az asszony­nyal mint nevel, mint ahogy a munkás mint férfi egyenlő a munkaadóval mint férfival. Nem a társadalmi rangfokozat kérdése ez, hanem a természetes egyenlőségé. A cselédnek is jussa van hangulatokhoz és szeszélyekhez, mert ezekből van összeróva csak­úgy mint az asszony. S ha nem adják meg neki a hozzájuk való jusst, mégis megvannak benne. Az asszony a cselédtől pedig azt várja, hogy csak munkaerő legyen és mással ne za­varja a bérviszonyt. Az asszony mindjárt jobb lenne, s a cseléd se volna rossz, ha az egyik csak a fölebbvaló nő, a másik csak az aláren­delt nő volna. Ha amaz elismerné ennek a han­gulatokhoz való jussát. Annál is inkább, mert hiszen tudhatja, hogy a nő, még ha cseléd is, bizonyos fiziológiai sajátosságok folytán igen g­yakran egyenesen ki van szolgáltatva a hangu­­atoknak. Tudja magáról, s ne akarja erre is ráteríteni a bérviszony pontozatait. A természet­tel nem lehet okoskodni, s ha a természet úgy találta jónak, hogy a nő ne dresszírozhassa mindig a maga akaratát, hanem kénytelen le­gyen nekiereszteni a szeszélyek és hangulatok szabadságának , a cseléd is hivatkozhatik a termé­szetnek erre a szabályrendeletére. Szeszélyek és hangulatok összemérése: ebből áll a cselédbaj. A cselédkérdés azzá a kérdéssé vonható össze, hogy váljon a cseléd, aki mindig a házban van és mindig szolgálatot tesz, összegyűjtheti-e a maga szeszélyeit és han­gulatait a kimenő napra, hogy csakis akkor­­nyilvánítsa „őket. Lehetséges-e az­ ilyen lelkűlét- Viharos, P EiS T I HI R L A F 1898. január 7. Az elnök ezeknek az ismételt fölszólitásoknak alapján járt el és az ellenzék néhány tagjával magánszemély minőségében értekezett. Amit megtudott, ad referen­dum vette és dec. 20-ikán este közölte a miniszter­­elnökkel, másnap pedig elmondta azt egy kis értekez­leten, amelyben a miniszterelnök, Tisza Kálmán és Andrássy Gyula gróf vettek részt. (A pénzügyminisz­ter és Széll Kálmán a delegációval Bécsben jártak.) Az utóbbi értekezlet a ház elnökének eljárását min­den tekintetben jóváhagyta és megköszönte. A minisz­terelnök megkérte, hogy további lépéseket csak este felé tegyen. Időközben azonban a miniszterelnök dél­után arról értesítette, hogy hagyja abba a további lépéseket, minthogy a miniszterelnök maga lépett már érintkezésbe a függetlenségi párt vezérlő szemé­lyiségeivel. Eszerint a ház elnöke ebben az ügyben nem tett további lépéseket. Ennélfogva tökéletesen helytelen, hogy a képviselőház elnöke talán saját sza­kállára járt el, aminthogy tökéletesen helytelen, hogy a kormánynak úgyszólván orvul kompromisszumot akart volna a nyakába varrni. A pártok körében ma meglehetős csend ural­kodott ; általánosan azt hiszik, hogy az önálló ren­delkezésről szóló javaslat részletes tárgyalása, már a pénteki ülésen véget ér, s ennek érdekében lemond­tak arról a szándékról, hogy a miniszterelnök által a 3. §-nál pótlólag teendő indítványra nézve a név sze­rinti szavazást kérjék. A függetlenségi és 48-as K­ossuth-párt köréből arról értesítik a Politikai Értesítőt, hogy minden olyan híresztelés, mely a Kossuth-párt egységének megbon­tásáról, vagy a pártból való kilépésekről szól, valót­lan és a helyzetnek meg nem felelő. A Kossuth-párt vezető emberei abban a nézetben vannak, hogy a függetlenségi párt tagjai előtt csak egy cél lebeghet: a pártnak teljes egyesülése és nem az újabb pártsza­kadás. Mert ha ez bekövetkeznék, annak nemcsak a pártszakadás, hanem a függetlenségi és 48-as pártnak mint ilyennek, komoly válsága lehetne a követ­kezménye. A Petőfi-társaság nagygyűlése, (Saaját tudósítónktól.,) — január 6. A tud. akadémia díszterme ma szorongásig megtelt díszes közönséggel, amely végighallgatta a Pe­­tőfi-társaság huszonkettedik nagygyűlésének gazdag programmját. Oly gazdag vitt e programul, hogy annak minden számát meg sem tarthatták. Jókai Mór, az ünnepelt elnök, a Márciusi ifjúságról tartott fölolva­sást s ez volt a nagygyűlés főpontja. Érces, dallamos hangon kezdte meg fölolvasását, de később meg-meg­­állt, hangja megremegett az elvonuló emlékek fájó ha­tása alatt. Előbb azonban Bartók Lajos alelnök mondta el szép és lendületes megnyitó beszédét. Oly időpontban élünk — kezdte szónoklatát Bartók — mely első­sorban az által hívja föl figyel­münket Petőfire, az ő társaira és nemzedéke alkotá­saira, hogy az 1848 félszázados jubileumának kü­­szöbén vagyunk. Közelget a nevezetes nap, március 15-ike, melyen Petőfi, a költő-fejedelem, a nemzet megdicsőült hőse, új lapot nyitott történetünkben. Az idők jelei Herkules oszlopaiként merednek ég felé; a párhuzam a két korszak közt két vonala a két ke­rékvágásnak, melyek együtt futják körül a világot, de nem találkoznak soha. Akkoriból fölragyog az ország magas idealizmusa, az irodalom és politika fenséges szárnyalása, nemzeti szelleme s a közérzület erkölcsi ereje. Ezek eredményezték a sajtószabadság kivívásá­val a 48-iki törvényhozás vívmányait és a csatatér határait, a magyar léleknek eddig nem tapasztalt ál­talános fölragyogását, meseszerű gazdagságát a ha­talmas férfiakban, minek Petőfi, Vörösmarty, Arany, Jókai, báró Eötvös József, Sárosy Gyula, Bajza Jó­zsef, Tompa Mihály, Széchenyi, Kossuth Lajos, Deák s a szabadságharc egész légiói, hadvezérek és annyi más tagjai a szellemi élet minden terének. E rendkívüli egyéniségek együtt­működnek a néppel. De most, napjainkban szabad-e megvonnunk a párhuzamot ama kor iránya, célzata és a mai közt. A mostani kor törekvése, fölfogása hasonlítható-e Petőfi korához ? Petőfi s a 48-iki irodalom óta megszereztük a jogot a nagyszerűséghez, a magasztos drámai szerep­körhöz. Mindazáltal mi a magyar irodalom, a tiszta költészet vizén evezvén, föl kell hogy tekintsünk a sarkcsillagra, mely rendületlen és ép oly tiszta, mint­, alattunk a tenger. Az ember örökös ideálja az, mi, ott ragyog : az eszmény! Kába cél volna, hogy el­­­érni törekedjünk őt, de követjük folyvást, mert csafó­ ő tud adni jó irányt a szüntelen érzékeny és ingadozó delej­tűnek, az emberi szívnek. Eltűntek a nagy kor megalkotói. Petőfi és társai­­ eltűntek , csak egyetlen név, az utolsó fényes sugár,, maradt a földön, köztünk feledve ama csillagból,­ emlékezetül a dicső múltra, reménysugárul a nagy­­jövőre : Jókai Mór. A Petőfi társaság büszkeséggel­,­ követi őt, elnökét, nesztorát, benne a világhírű ma­­­gyar írót, az eszményi költészetnek ma legdiadalma­sabb vezérét. Mi tudjuk és érezzük: Sic itur adastra! Szűnni nem akaró taps és éljenzés tört ki a beszéd befejeztével. Most Szana Tamás főtitkár előadta a társaság kebelében történt főeseményeket a lefolyt év alatt, melegen méltatva idősb Ábrányi Kornél érdemeit, akinek jubileumát ülte a társaság s akit tiszteleti taggá is választottak. Utána Jókai Mór ült a fölolvasó asztalhoz és bemutatta A márciusi fiatalság cimű­ visszaemlékezé­sét. Eszmemenete a következő: Az 1848-iki Magyar­országban a földmíves munkaviselő népnek, a jobbágyságnak semmi szava nem volt. Az európai országok között Magyarország volt a leghátramaradottabb, jövendő prédája bármely, hatalmasabb államnak, jelen prédája a szövetségesé­nek. Nem volt felelős minisztériuma, csak helytartó­tanácsa, amelynek élén a mindenható Metternich állott. Ekkor támadt egy lelkes kis csoport, mely új eszmékkel lépett föl. Vezérei Eötvös József báró, Csengery, Szalay, Irányi voltak. Jókai akkortájban találkozott először Eötvös Józseffel, aki kijelentette, hogy az ő programmjuk takarékpénztár, és ha lehetséges, kérdéses, hogy épen a műveltség hijján levő cseléd vigye-e belé a maga érzéseit ? Nem igen tudom, hogy,, mi a műveltség, azt sem, hogy jó dolog-e, de¥ azt bizonyosnak tartom, hogy az a természetelle-­ nes hangulat-spórolás inkább szorult reája, mint­ a szabad szeszélyeskedés. Ha valaki megaszal-l hatja a maga hangulatait, csak a műveit em­ber teheti, aki hozzászokott az aszaláshoz, mi-­­kor belefektették a finom konvenciók kemen­céjébe. Aszaljanak a nagyságáék, mert megvan hozzá a tehetségük. A hangulat-elfoj­tás és sze­szély-lenyelés nem terem a falun sem a cseléd­­szerző irodában, hanem ott, ahol a finomságot tenyésztik. Mért követelik azoktól, akik amott jártak, azok, akik emitt nevelődtek ? Ha német.­ volnék, megint csak azt a kutyát emlegetném, amely itt aluszsza örök álmát. Hanem azért kár lesz rám megharagudni: nem a cselédek pártján vagyok, hanem a ma­,­gunkén, akiknek élete a cseléd körül forog. Akik rossz kedvűek vagyunk mikor pedig a nap süt,, s a gondok is elpihentek valahogy, mert a fe­leség vagy másnak a felesége haragszik a cselé­dekre. A más felesége csak azért érdekel, mert ennek a másnak tőle függ a hangulata. Hiszen ezekkel a másokkal van dolgunk, s ez a dolog nem folyhatik a rendes mederben, mert föl-­ túrta odahaza az idegesség és a haragos izga­tottság. A világ folyásának is rontja a medrét... már pedig ebben, a folyamban úszunk vala-.s mennyien.

Next