Pesti Hírlap, 1898. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1898-01-07 / 7. szám

1898. január 7. 3 PESTI HÍRLAP négy szóból áll: felelős kormány, népképviseleti par­lament. Négy szó ez csak, de hogy létesüljön, romba kell dőlnie az egész alkotmánynak. De hogyan ? A szót, az írást a cenzúra korlátozta. Csodák csodájá­nak kell történnie, ha a népszabadság fölvirrad. Föl­virradt. Míg az 1846—47-iki országgyűlés tanácskozott, egyszer csak láthatatlan kép jelent meg, amely elő­jele volt a bekövetkezendőknek. Ez a lengyel nemes­ség forradalma volt, amelynek elnyomására mihamar kitört az ellenforradalom, a parasztlázadás. E kettős forradalomnak a lengyel nemesség esett áldozatul. A magyar nemességnek ebből a példából kellett meg­tanulnia, hogy a szabadság­jog és nem privilégium. Egykori jegyzeteiben talált egy adatot, amely élénk fényt vet akkori viszonyainkra. Az országgyű­lésben arról volt szó, hogy engedtessék meg a job­bágyságnak az erdei vad gyümölcs szedése. Csekély­ség az egész, s a nemesség részéről mégis a leghe­vesebb ellenállásra talált. Hátha még a dézsma és a robot megszüntetése került volna szóba! Ekkor kiütött a francia forradalom, s ezzel egy időben keletkezett a lombard-velencei mozgalom. Visszhangjuk ide is elhatott. Kossuth Lajos föliratot intézett az országgyű­léshez a felelős minisztérium kinevezése, a szellem szabadsága, a honvédség rendezése és a jobbágyság fölszabadítása dolgában. Az alsótábla el is fogadta egyhangúlag a föliratot. A méltóságos rendek azonban egyszerűen megszöktek előle­­ Bécsbe. Március 13-án kitört a bécsi utcai forradalom. Mindamellett a pesti mozgalomnak nem a bécsi volt a keresztanyja, mert hiszen két nap alatt ennek a híre sem jött ide az akkori közlekedési eszközök hiányossága folytán. A pesti március 15-ikének in­dító oka a pesti körnek egy határozata volt, amely 12 pontban foglalta össze a nemzet követeléseit. Azon­,­ban a kör e föliratot nem az országgyűléshez akarta benyújtani, hanem előbb köröztetni akarta me­­gyénként, ami a végtelenbe húzódolt volna. Az esz­mének ez elmocsárosodása ellen kelt ki a magyar if­júság. Jókai itt név szerint fölsorolta azokat a fiatalo­kat, akik a mozgalomban részt vettek. Költők, hírlap­írók voltak mindannyian. Nyáry Albert magyar típus volt, tele szeretetreméltósággal és humorral, akit a halálveszedelemben is mosolyogni látott. Czakó Zsig­­mond, a nagytehetségű drámaíró, már nem várta be a nap fölvirradását. Meglőtte magát. Petőfi arca és alakja nem volt daliás. Arcvonásai komorak, válla szűk, hangja tompa. De amikor az élet, a lelkesedés lángja elragadta, arca megszépült, termete magasabb lett, hangja ércesebb. Vasvári Pál bálványa volt a fiatalságnak. Ő is kar­dot fogott, amikor a toll és szó sikere megszűnt. Csapatja élén esett el az erdélyi havasok között. Egymásután jellemzi ezután Degré Alajost, Sárosy Gyulát­, Táncsics Mihályt, Vajda Jánost, Sükey Ká­rolyt, Dobsa Lajost, Vadnay Károlyt, Tóth Kálmánt, Lisznyait, Egressy Bénit, Egressy Gábort, Oroszhegyi Józsefet, Vass Gerebent stb. Most pedig — így fejezi be — bezárom a kriptaajtót, amíg csak én fogok rajta kopogtatni. Akkor majd zúgjatok mindannyian, hogy: Szabad! Az ősz költőt percekig éljenezte viharosan a lelkesült hallgatóság. Most Ifj. Ábrányi Kornél fölolvasta Iván című versesregényének egy énekét s elragadta vele a hallgatóságot, mely hosszas tapsokkal jutalmazta a kitűnő költőt. A programút következő pontja Gyar­­mathy Zsigáné elbeszélése Manassesről, aki Petőfit állítólag Szibériában látta, az idő el­haladása miatt elmaradt. Jízász Gerő néhány költeményével nagy sikert ért el, valamint Rákosi Viktor Oroszlánszívű Ignác című humoros elbeszélésével, mely befejezte a Petőfi-társaság huszonkettedik nagygyűlésének érdekes programmját. A lakoma. Az akadémiából a társaság tagjai és a vendé­gek, mintegy 50-en, az István főrig szálló első emeleti termében lakomára maradtak együtt. Az asztal fejénél Jókai Mór elnök és Bartók Lajos alelnök mellett két hölgy foglalt helyet: Sza­bó­ié Nogáll Janka és Ábranyiné Katona Klementin. Odább id. Ábrányi Kornél, ifj. Ábrányi Kornél, Áb­rányi Emil, Szana Tamás, Jakab Orion, Szász Gerii, Vastagh György, Teleki Sándor gr., Kenedi Géza, Rá­kosi Jenő, Feszty Árpád, Szabó Endre, Kiss József, Abonyi Lajos, Pósa Lajos, Prém József, Endrődi Sándor, Sebők Zsigmond (a lakoma rendezője), Bár­sony István, Bercsényi Béla, Ambrus Zoltán és még­­ sokan. Az első felköszöntőt Bartók Lajos tartotta. Lendületes és lelkes beszéde Petőfi szellemi hagyo­mányait idézte föl s párhuzamot vont közte és társa, Jókai Mór között az irodalmi hatás dolgában. Mikor Jókai nevét említette, az egész társaság fölállott az asztalok körül s igy hallgatta meg Bartók beszédének végét, mely viharos éljenzésbe fűlt bele. Sietett min­denki Jókaival koccintani, aki láthatólag meg volt hatva. Utána Szana Tamás főtitkár köszöntötte fel, irodalmi szolgálataikat fölemlítve, a két új tagot, a távollevő dr Ferenczi Zoltánt és a jelenlevő dr Ke­nedi Gézát. Kenedi Géza köszönő beszédében a kor iro­dalmi küzdelmeire röviden kitért s a többi közt a kö-­­­vetkezőket mondotta: »A­ magyar élet szertelen bővülése és gazdago­dása, amelyet megérni a mostani nemzedéknek ada­tott, a fölfogások, gondolkozások és érzések ezernyi új formáját teremtette meg. Tudjuk, hogy az ezzel járó nyugtalanságok a nemzet fejlődésének élettani tüneményei, s lényegükben nem mások, mint a ser­dülő ifjú ismeretes csontfájdalmai. És — hogy egy rossz szójátékkal is éljek, — tudjuk, hogy a sok új irodalmi »izmus«, melylyel küzködünk, voltaképen a­­ nemzet »izmosodását« jelenti (Derültség és méltat­­­­­ankodás), m­égis gyakran aggodalom fog el, kivált­­ minket, akik a harcoló sorokban állunk, vájjon mind­­, ez nem nyomja-e el a nemzeti Charakter önálló al­­j kötő erejét s nemzeti erő képes lesz-e diadalmasan­­ befejezni a rohamosan elkövetkezett ,értelembeli és a kedélybeli gazdagság asszimilálását,­­ és eredeti sajáto­s­ságaink lényeges csorbulása nélkül? Az én hitem azt mondja, hogy igen, képes lesz,­ annál hamarabb és annál biztosabban, minél tisztábban és hatáso­sabban érvényesülnek az irodalmi tevékenység min­den ágában nemzeti szépirodalmunk szent hagyomá­nyai és az a tisztaság, mely azt mindenkor jelle­mezte.« Beszédét a nagy irodalmi hagyományok élő leg-­­­nagyobb képviselőjének, Jókai Mórnak éltetésével fe­­­­jezte be. (Viharos éljenzés.) Jókai Mór szólalt föl ezután, fölvetve azt a nagy kérdést, hogy jobb volt-e az írók és irodalom sorsa 50 évvel ezelőtt? Pár szóval vázolta a régi irodalom szinte reménytelennek látszott küzdelmeit s nagy megelégedéssel, szinte látnoki szemmel pillant a jövőbe. Ma — úgymond — az irodalom sok ágra van szakadva, de minden egyes ágának sokkal jobb dolga van, mint 50 évvel ezelőtt. A haladás szembe­szökő és nagyon örvendetes. Az írók minden irány­ban uj irányt törnek. Ő nagy gyönyörűséggel látja az irodalom minden ágának munkáját s azokra üríti po­harát, akik őt túl fogják élni 50 évvel ! (Viharos és hosszas éljenzés.) Ezután a szokásos irodalmi kedélyesség tört rést magának. Szász Gerő, aki Vízaknánál harcolt Jókaival »az utolsó márciusi ifjúval« szemben magát »utolsó márciusi kamasznak« mondja s Bartók alel­­nököt köszönti föl; Rákosi Viktor Prém Józsefre m­ondott vidám, humoros toasztot, amit Prém József sikerrel és közderültség közt parírozott; majd Pósa Lajos lelkes beszédben Jókait köszöntötte, Szabó Endre pedig" ifj. Ábrányi Kornélt kezdte ki, akit arra buzdított, hogy még fél esztendőre zárassa el magát, hogy az »Iván« verses elbeszélés másik részét is be­fejezhesse, mivel ezt többre becsüli, mint Ábrányi politikáját. Egészen visszakívánná őt az irodalomnak. Erre ifj. Ábrányi Kornél szép rögtönzésben vá­laszolt. Humorosan említette föl, hogy ő megfordítva csinálta pályáját, mint a márciusi ifjak, mivel azok »rabságon« kezdték. Politikai pályája tövises volt, de épen a tövises pályát legnehezebb elhagyni. A már­ciusi öregekről szólva, szellemesen jegyezte meg, hogy azoknak a fejét is hó födi, de nem decemberi, ha­nem márciusi hó, mely alatt ibolyák­­nyílnak s illa­tuk az irodalmi idealizmus, mely nem felülről jön, hanem a haza földjéből tör elő s az élet tökéletlen­ségeit szebbé teszi, vagy mint Augier mondja: »Az ideál a valóság. Sajnos, hogy ezt már csak vénülve veszszük észre.« Ezután egy fordulattal Abafi La­josra, a társaság legnagyobb idealistájára köszöntött, aki még mint könyvkiadó is tudott az ideálnak hódolni. (Éljenzés.) Utána még Jakab Ödön köszöntötte föl Szász Gerőben a papot, aki hazájához is ép olyan hű, mint oltárjához s félgyerek korában karddal harcolt érette. Ezzel a lakoma, Jókai Mór eltávozván, véget ért, de a fiatalabb nemzedék vidám beszélgetés közt egész besölétedésig, régi szokás szerint, együtt maradt. SPORT. — Karusszel. A Budapesti Lovasegyesületnek Bulyovszky­ utcai lovardájában érdekes lovasjátékra készülnek. Fővárosi előkelő hölgyek és úrlovasok vesznek részt e Karusszelben,­­ amelyet Strobl Alajos szobrásztanár s ismert űrlovas, továbbá Fischer Gyula, lovasegyesület igazgatója, rendez. I Five o’clock th­ea. Ilyen cím alatt igen érdekes művészestélyt ren­deztek ma a Poliklinika kórházának berendezése ja­vára a Royal dísztermében. Nagyszámú, előkelő kö­zönség foglalta el a tág, szellős terem minden zugát. Egyaránt volt képviselve mind a három elem: a szel­lem, a születés és a pénz arisztokráciája ; a nemzeti lovarda mögötti és az újépület előtti negyed egy­formán érdeklődött a jótékonycélú estély iránt. Ez az érdek­lődés indokolt is volt: az előkelő, igazán művészi színvonalon álló hangverseny és a remek fölolvasás a legkényesebb ínyenc igényeit is kielégítette. A művészestély dús, változatos műsorát gr. Csehi Albinná nyitotta meg, bemutatván Heine-fordí­­tásaiból három szemelvényt. Nem is fordítások ezek, hanem az eredeti költeményeknek meglepően hű, költői átültetései. Mindenik költeményt zajos tapssal fogadta a hallgatóság. Majd Buday Jenő lépett a dobogóra és művé­­­szi hegedüjátékával gyönyörködtette a közönséget, utána pedig neje, Cebrian Róza grófnő, a legtehet­ségesebb dilettánsok egyike, énekelt néhány dalt és valósággal bámulatba ejtette hallgatóit előkelő, ízléses­­ előadásával, meleg, érzéstelt énekével. Hubaynénak­ kellemesen csengő, nem túlságosan erős, de hajlé­­­kony és kitűnően iskolázott szoprán hangja igen jól érvényesült férjének két hangulatos szerzeményében,­ Agyházynak egy kedves dalában és a Grieg-féle Soli­­veys song-nak finoman nüanszírozott előadásában. A közönség szűnni nem akaró tapssal fogadta mind­egyik dalát. És most következett az est fénypontja. Tor-­­­dainé-Grail Erzsi, az ismert nevű szavaló­művésznő,­ fölolvasta a magyar irodalom egyik fejedelmécnek, Mikszáth Kálmánnak „Ugyan, eladj a Rákócziddal!“ című pompás rajzát, mely viharos derültséget keltett. A felséges harapru, eleven közvetlenséggel megírt, genre-képnek mindn egyes részletét zajos tetszéssel fogadták és a fölolvasás befejeztével fölzúgós tapsból "egyaránt kijutott úgy a jeles felolvasónőnek valamint a távollevő szerzőnek is. Mikszáth Kálmánnak ezen legújabb remekmű­vét itt közöljük egész terjedelmében. * * 4. A Kállayak közt sok mindenféle ember élt. Akadt egy kegyetlen, aki a saját feleségét lefejeztette — amihez végre is semmi közünk. Hiszen az övé volt az asszony. És a pallos­ joga" is megvolt hozzá. Volt egy másik: Miklós, az alispán, akit holta napjáig egyhangúlag választottak meg. Büszke is volt rá és a választás előtti beszédjében mindig kijelentette: ♦— Ha csak egy lélek volna is önök között, aki nem akar, tessék, álljon elő és én akkor nem válla­lom el az alispáni tisztet. Soha egyetlen egy lélek se állott elő; jól tudta, hogy ha előállna, menten igazi lélek lenne belőle, mert az ittas kortesek rövidesen agyonütnek. Volt aztán egy harmadik Kállay, a dicsekvő Kristóf, aki olyan gyémántgyűrűt viselt (magam is láttam később ezt a gyűrűt), hogy mikor, a bécsi udvari színházban hallgatja vala egy páholyból az előadást és tapsol a kezeivel, a gyűrű vibráló fénye majdnem a szeme világát veszejtette a szemben ülő császárnénak (I. Ferenc feleségének), ki is azt üzené (persze Kristóf úr előadása szerint) a hopmesterétől: »hogy szépen kéreti, legyen szives a gyűrűje kövét befelé fordítani.« Gáláns ember lévén a tekintetes ur, hát megtette. A negyedik Kállayt a a dölyfös« melléknév illeti. Mikor engedély nélkül ültetett dohányt s felelős­ségre vonatván a törvényellenes vétségért, a fölhábo­rodott nemes jegyzőkönybe­­vétette a gravamensét, hogy őt nem kötelezik meg az alkotmányos törvények, sem, ő azt ültethet a saját földjébe amit akar, mivel­hogy az alkotmány csak valami későbbi dolog. A föld már régebben volt az övé. ■ Ilyen famíliából nagy ritkaság, ha egyszer az anyatermészet egy demokratát vet ki. Egy demokrata Kállayt. Egy fehér­ szerecsenyt. Mindnyájan ismertük Kállay Ákost, ott ült köztünk a Házban, azaz, hogy átellenben, a függet­lenségi párton. Szelid ábrándozó kedélyű, alacsony­­termetű öreg úr volt, aki mindig verte a mellét, némi

Next