Pesti Hírlap, 1898. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)

1898-09-01 / 241. szám

Budapest, 1898. XX. évf. 241 (6480.) SZ&m? Csütörtök, szeptember I. * ---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­­ ......... ■ —-------------------------------------------—«.j Előfizetési árak: Szerkesztőség: · Egész évre . . 14 frt - kr. ______ Budapest, váci­ körut 78.1 Félévre^. .... 7 „ » HHfek Hj Hj hová a lap szellemi részét .•Tétűi,1. ^ hová az előfizetések és Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fék és vasárnap után is. szólalások intézendők. Államjog­ és kenyér. Igen bámulandó az az állítás, hogy a ko­rona tekintélye alatt történt bécsi megállapodá­sok a magyar államjogi álláspontot nem érvé­nyesítették, vagy hogy épen annak kijátszására szolgálnak. Hát mi érvényesült ott, ha az nem ? Az államjogi zabhegyezés művészete ugyan sohasem volt a mi kedvünk szerint való. Azt gondoljuk, hogy az ország közvéleménye sem tiszteli többé értékén felül. Az örökkévaló köz­jogi gravamenektől utóvégre sem lakik jól még csak egy magyar napszámos család semm Mivel azonban még mindig vannak hazafiak, akik egy közjogi nádparipáért szívesen beleegyeznének, hogy koplaljanak i t. i. a többiek, hát igenis meg kell nyugtatni mindenkit,­­hogy a magyar államjogi álláspont a törvényesség és alkotmán­­sság teljes szigora szerint érvényesült. De­­el mi a kiaszott államjogi formalizmuson túl szeretjük Magyarországot s azonfelül a gazda­­ági és pénzügyi vívmányokra is igen nagy figyelmet fordítunk (reméljük, hogy ez megen­gedett dolog), föl kell bontanunk két részre a bécsi megállapodásokat úgy, ahogyan azok ma már pozitívebb és megbízhatóbb értesülések alap­ján állanak szemeink előtt. Az államjogi rész miben állott? Abban, hogy Thun­er. osztrák miniszter­­elnök az osztrák reichsrathot júliusban fölosz­­latta s ezáltal lehetetlenné akarta tenni, hogy a quota-tárgyalások alkotmányos megkísérlése annak módja szerint megtörténjék (1867. XII. t.-­, 21. szakasz), de meg akarta hiúsítani a kiegyezési javaslatok alkotmányos tárgyalásának megkísér­lését is, jóllehet ez Magyarország önálló tör­vényes intézkedési jogának előföltételét képezi, amint ezt az 1867. XII. t.-cikk 61. és 68. sza­kaszaiban mindenki elolvashatja. És így történt ez annak ellenére, hogy júniusban Thun gróf a magyar kormánynyal szemben kötelezettséget vállalt volt arra, hogy a javaslatok tárgyalá­sát szeptemberben a reichsrath előtt megkísérli. Világos tehát, hogy ha a magyar állam­jogi álláspont — mely az osztrák reichsrab­ megígért összehívását követelte — nem érvé­nyesül, akkor nemcsak a magyar önrendelkezési jog előföltétele hiányzik, hanem a quota-kérdés­­ben a korona döntési jogának előföltétele is és ennek következtében most már államjogi vi­szály és törvényen kívüli állapot következik. És mi a megállapodás? Az, hogy a korona tanácsában a magyar államjogi álláspont, az 1898. I. t. cikket is ide­értve, egész teljességében helyesnek ismertetett el, hogy Than gróf minden ellenkező terve el­lenére kénytelen a reichsrathot összehívni, hogy ott a quota-kérdést és a kiegyezési javaslatokat az 1867: XII. t. cikk medrében tárgyaltatni fogja, avagy ennek lehetetlenségét konstatálják. Azok tehát, akik Magyarországon az utóbbi időben annyi lelkesedéssel védik Deák Ferenc­nek általuk máskülönben mindig becsmérelt alkotását, föltétlenül kötelesek elismerni, hogy az 1867: XII. t. c. álláspontja az osztrák kor­mány ellen még Magyarország önálló rendelke­zési jogára vonatkozó részeiben is tökéletesen érvényesült. Meglehet, hogy ez által a mi tör­vényünk 25. §-ában provideált »teljes osztrák alkotmányosság« is támasztékot talált; meglehet, hogy ezt a szolgálatot osztrák pártok Magyar­­országnak megköszönni mai elvadult állapotuk­ban képtelenek; de az bizonyos, hogy közjo­gunk a »strictum jus« erejével győzött az osz­trák praktikák fölött, amit elismerni mégis csak illendő dolog, habár valakinek Bánffy Dezső b. és Lukács László személye nem is kellemetes. Egy ország politikai életét utóvégre nem lehet egészen a rokonszenvek és az ellenszenvek sze­rint berendezni. A második az, ami az államjogi subtvitá­sokon túl van­ a Magyarországot illető pénz­ügyi és gazdasági előnyök biztosításának kér­dése. És itt kezdődnek a mi skrupulusaink. Ez a kérdés ugyanis két új kérdést szül és azokra egyenként kell válaszolni. Az egyik: vajon a magyar kormány tett-e a quotában engedményeket ? A másik : vajon elalkudott-e valamit azok­ból a gazdasági előnyökből, amelyek a két kor­mány által beterjesztett 18 törvényjavaslatban (vulgo­r Badeni-féle megállapodások) foglal­tatnak ? Az elsőre egészen pozitív a felelet. A ma­gyar kormány quota-engedményeket egyáltalán nem tett! Mint a tárgyalások kezdetén, ma is az az álláspontja, hogy a quota semmiféle re­­kompenzáció tárgya nem lehet s mivel afölött a quota-bizottságoknak van alkotmányos hatáskö­rük, a magyar kormány semmiféle állásfogla­lásba bele nem mehet, annál kevésbbé quota­­emelési ígéretekbe. Tehát sem junctim, sem quota-emelés. Az osztrák reichszathon fordul meg, akar-e egyáltalán uj quota-bizottságot választani a tár-’ gyalások befejezése végett s ha igen, lehetséges lesz-e azzal a megállapodás, de ha mindez meghiúsul — ami előrelátható : — az 1867. XII. t.-c. alapján csakis a korona dönti és döntheti el, még pedig az 1867. évi osztrák törvény miatt újból egy évre a quota-arányt. Ha pedig az osztrák reichsrath tárgyalni akar, akkor a­ magyar bizottság a kormány minden ígérete nélkül szabadon alkudozhat vele s kezét meg Pusztai titkok. A Pesti Hírlap eredeti tárcája. Irta: Tömörkény István. I. Tanyai irányban lévén, csak igy tanyai irányból szerkesztem ezen pár sor írásomat. Csak egészen alpári módon. Hoztam ki tintát, de bent feledtem a városban a tintatartót, a dugóból való tolltok pedig nem szolgál bele a tintás üvegbe, így hát egy sótartót kellett elő­keresni, annak van olyan öble, amely rendes időkben fogpiszkálók befogadására szolgál. Eb­ben van most a tinta. Továbbá­­­utó sok légy van itt az ereszet alatt az ászt? Ilyenkor van mit enniük. De mikor nem vagyunk kint, mit esznek? Ki tudná megmondani? ■ mégis meg­vannak, mégis élnek, szaporodik Ami ételt eszünk, azt födött tálban kell fölhozni, másként ellepi a kellemetlen állat. Harcolunk v­elük. Ar­­ravaló üvegek és ragadós papirosok rettentő so­­kat elfognak belőlük, de azért mégis marad. Senki sem mondhatja, hogy itt valami költői hangulatban­ volna az ember, vagy egalább oly állapotban, mely álmodozásokra való. Az ereszeten kivül zúgnak ugyan a jege­nyék s kopog lefelé öreg diófákról a korán el­szakadt gyümölcs. Az ebek is behúzódtak. A kutya sem az esőt sem a havat nem bánja, de még a fagyot sem, ellenben a szél járásától óvja a fülét. A füle neki az a sarka, azait a görög katonáról neveznek. Ha a legvadabb pusztai eb­állat fejét egyszer olykép kaphatja ölébe az em­ber, hogy megvakarhatja a füle tövét, az ugyan többé nem bántja, ellenben ha évek múlva vi­szontlátja, oly mosolyogva néz rá a kutya, hogy kevés ember állja meg az ilyesmit lelki derű és őszinte kacaj nélkül. Továbbá bőgnek a babócék, a jó kövérek, kik annyira anyák, hogy délben is fejelnek, a lovak alszanak, a kotlósok szavalnak, a konyhában zörögnek az elmosni valóval, és senki sem tagadhatja, hogy ősz ember Sebők Antal. Sebők Tóni itt a kapás ezen a földön egy kisdedebb emberöltő óta s most, hogy pipát akasztott önmaga elébe, azt mondja: — Tegnap hótt embert láttam kapálni... Benjámin halott kapás. Semmi dolog sem lévén itthon, úgy állt a bál, hogy a kapást fölszólította valamely külső sógora, menne hozzá egy napra kapálni. Többen mentek hát,­­ egy egész kocsival voltak. Haladnak jó ideig. Egyszer a dűlőben, amint igyekeznének az átokházi puszta felé, lát­ják, hogy kapál Faragó Benjámin. Borozdára kapált (ami nehéz munka, kisebbfajta szántás­sal fölér) s Faragó Benjámin már a negyedik borozda végén kapált. Amint a kocsi ott elha­­­­ladt, megütődve néztek rá az emberek. Mert Benjámin abbahagyta a dolgot, álla alá vette a kapát s nagy szép szőke szemeit a kocsinjá­­rókra függesztette. Senki sem köszönt neki, mert mindenki meg volt rémülve, még Muladi is, a kocsis és Sebők, a kapás, kik pedig mint régi katonák , annak idején többféle emberöléseket vittek vég­­­hez. Miután ugyanis épen ezt az embert, aki­­ most borozdára kapált a földjében s már a negyedik borozdára kapált, harmadnapja ehe-­ mették. Szombati napon volt az a menés és szerdán temették Faragó Benjámint. Ép ezért kapálásától meg volt rémülve mindenki. Hogy visszajött a halott. Ezért nem is köszöntek, pedig köztük volt a szent ember is. Vadlövő Kispéter Imre — azonban még ez sem mert szólni. Csak mikor már jóval elhaladták, kezdtek beszélni róla. Vadlövő állította, hogy bizonyosan meghalt a Benjámin sógor, mert ő jelenleg volt a temetésén. A többiek, kik a temetésen nem voltak, azt mondták, hogy mesét beszél, mert holt ember nem szokott borozdát kapálni. Efölött aztán sokat is tárgyaltak. Este, hazafelé jövet ismét a Faragó-féle földek dű­lőin óvakodtak keresztül s ekkor határozatba ment a kocsin, hogy, bemennek a Faragó-ta­nyába. Hogy igaz-e, hogy az öreg Faragó meg­halt ? Hogy igaz-e, hogy halála után hazajár ? Özvegy Faragó Benjáminné erről nem tudott semmit. Igazolta, hogy kedves urát szer­dán eltemették, mert a hétfőről keddre virradó éjjelen halt meg. A hirtelen halál találta el. Azt mondja a kapás:­­ — Folyjon ki a szemem, ha ma reggel nem láttam itt a föld végin, amint borozdát kapált. A Pesti Hirlap mai száma 22 oldal. )

Next