Pesti Hírlap, 1898. október (20. évfolyam, 271-301. szám)

1898-10-01 / 271. szám

Budapest, 1998. XX. évf. %71 (CólI.) szala. Szombat, Október 1. Előfizetési érák: Szerkesztőség: „ . . ., .. . Budapest, váci­ körút 78. Egész évre . . . frt -­kx. I. emelet. Félévre. . . t • 7 » ^ g|j hová a lap szellemi részéi ü li^ hová az előfizetések és Megjelenik minden nap, ünnep • i szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. _ rssz________________________ szólalások intézendők. Egy kis juncuimocska. Igaz, hogy nem olyan szándékkal tette, de azért mégis elismerés illeti meg Apponyi Albert grófot, hogy a miniszterelnöktől megnyug­tató nyilatkozatot szerzett ama bizonyos „meg­állapodások” tekintetében a kétkedők számára. Azt nem mondjuk, hogy diadalt is Bánffy Dezső báró politikájának. Előttünk s némely mások előtt régen tisztázott dolog, hogy Bánffy ischli és bécsi megállapodásai a magyar állam­jognak épen úgy megfelelnek, mint Magyaror­szág gazdasági érdekeinek s igy az olyan epi­­zódszerű sikerek, mint a mai, ha szembetűnők is, nem változtatnál azon a nagy tényen, hogy a miniszterelnök az ország érdekeit diadalmasan képviseli a kiegyezési taktikák szövevényeiben, és hogy ma is ura a helyzetnek. De azért ez a mai epizód mégis igen jelentékeny volt; annyira az, hogy az obstruk­­cióval inficlált ellenzéki lelkiismeretek is egy­szerre meghökkentek tőle és az egész képviselő­­házon meglátszott, hogy Bánffy b. egyenessége és határozottsága szinte nyomasztólag uralko­dott fölötte. Ez a ■ juncuim-dolog különben nem új. Ha­si dalos ama bizonyos vörösfonálhoz, mely az angol haditengerészet hajóköteleibe végig be van fonva. A magyar kormány az alkudozások min­­den egyes fázisában találkozott vele. Miadenitől kezdve Thunig minden osztrák kormány meg­kísértette, hogy a fogyasztási adók átutalásánál Magyarország javára mutatkozó, különben jo­gosnak elismert pénzügyi előnyt és még azon­felül is minden lehető előnyt a quota emelése útján kaparjon vissza Ausztriának. Evégből az osztrák-német ellenzék is nagy izgatást folyta­tott s a bőbeszédű Lec­er egész rendszert csi­nált belőle. Azonban az egész idő alatt egyet­len esetben sem sikerült a magyar kormányt Bánffynak arról az álláspontjáról eltéríteni, hogy a quota egészen különálló kérdés, amely­nek kivételes közjogi fóruma van s amit termé­szeténél fogva nem lehet kompenzáció tárgyává tenni. Ugyanazért a magyar kormány minden ilynemű igénynyel szemközt és mindenkor ki­jelentette, hogy a quota a két parlament tár­gyalása alá tartozik s ha ezek meg nem bír­nak egyezni, ő felsége a király dönt, még pedig az osztrák törvény eltérő rendelkezésénél fogva, egy évre, így döntött ő felsége a folyó eszten­dőre is a régi arány értelmében. Ez a tényállás senki előtt sem volt isme­retlen s csak pár napja, hogy mi is ilyen érte­lemben beszéltünk róla. Csak épen az ellen­zék volt az, mely akciója érdekében folytono­san táplálja az ellenkező gyanút, t. i. hogy Bánffy a quota-fölemelés bekapcsolását az egyez­ségbe megengedte, amit közönségesen »junctim­­nak« szokás nevezni. A junctim — a quota­­fölemelés. Még ma nem tisztázott dolog, hogyan ke­rült mégis az osztrák átutalási törvényjavaslat indokai közé az a passzus, hogy a fogyasztási adók átutalásánál Magyarország javára eső mintegy másfél millió előny — ami, hogy jogos és méltányos alapon nyugszik, ott is el van is­merve, — ahhoz a föltételhez lenne kötve, hogy az Magyarország quotájában recom­penzáltassék. De akármennyire csodálatos is legyen ez a be­csempészett tétel, annyi bizonyos, hogy az a junctimot és a quotafölemelést jelenti. Hogy Thun­er. ezzel ismét egy újabb »megállapodás-ellenességet« csinált volna (ez elég szelíd kifejezés), azt elhinni bajos, mivel csak pár hete győződött meg róla, hogy a tak­tikának ez a kissé nagyon is naiv módja Magyarországgal szemben abszolúte nem ér semmit és hátulról szokott elsülni. Inkább föl­­teszszük azt, hogy ezt a tételt valamelyik régibb tervezetből redigálta bele a maga szakállára a szövegbe az osztrák pénzügyminisztériumnak egyik erősen magyargyűlölő beamtere; vagy ha ez nem, akkor nem marad más föltevés hátra, mint az, hogy az osztrák kormány csakis a reichsrath-tal szemben akart ezzel taktikázni, hogy t. i. a dühös képviselő urakat egy kissé megszelídíthesse, mivel azt egy pillanatra sem hihette, hogy a magyarokkal szemben ennek valami becse volna. Ez a legenyhébb fölfogás, ami azonban annyit mindenesetre mutat, hogy a bécsi Gemüthlichkeit még mindig virágjában van, még az olyan dolgokban is, ahol az állam­férfim komolyság és szigor elkerülhetlen. A kiegyezést legalább a magyar kormány soha sem tekintette tréfadolognak s erről az osztrák kormány többször is meggyőződést szerezhetett magának. Meglehet, az osztrák ellenzék szeliditésé­­nek ezen áriáiban Thun grófnak kezére állott ez a kis juncu­m, de az bizonyos, hogy Bánffy bárónak kényes pillanatot szerzett. Apponyi gr. fölszólítása következtében kénytelen volt nyi­latkozni ebben a kérdésben, amiről máskülön­ben épen Thun gr. helyzetére való tekintettel egyelőre hallgathatott volna. És ha ebből most Thun grófnak kellemetlenségei származnak a reichsrathban (ahol a juncu­m a szentség-dogma A kerékpár. Irta : Lave don Henri. (Személyek: Galon­né, negyvenöt éves; Galon úr, negyvenöt éves. A cselekmény színhelye: a boulognei erdő. Kerékpáros ruhába öltözve mindketten egy bér­kocsiból szállnak ki. Galonné kiemeli a kocsiból a kerékpárját, amelyet magával hozott. Galon egy köny­vet cipel a hóna alatt s ki akarja fizetni a kocsis.) Galon (a kocsishoz): Mivel tartozom ma­gának ? A kocsis (a bakon állva): Ó, azt maga is na­gyon jól tudja ! Borravaló nélkül negyedfél frankkal. Galon (megbotránkozva): Ugyan mi jut az eszébe ! A kocsis (közönyösen): Nekem semmi se jut az eszembe. Galonné (a férjéhez): Igaza van, adj neki négy frankot. A kocsis: Ohó! Mit nem mond! A Douane­­utcától idáig hozom s csak fél frank borravalót akar adni! Vasárnap! Ugyan, elnök úr! ne tegye magát nevetségessé! Galonné (férjéhez): Adj neki ötödtől frankot. Galon : De kérlek . . . Galonné (parancsolólag) : Adj neki ! (Galon szomorúan fizet a kocsisnak ötödfél frankot. A kocsis meg se köszöni s büszkén tovább hajt. Galonné nagyot sóhajt.) Galon: Tehát itt vagyunk. Milyen drága mu­latság ez a kocsizás! Legalább meg vagy elégedve ? Azt hiszem, jó helyre jutottunk. Galonné (föl akar ülni a kerékpárra): Nem , menjünk még egy kicsit odább. Galon: Amint tetszik. Azt kívántad, hogy jöj­jünk az erdőbe. No hát itt vagyunk az erdőben. No, mit szólsz hozzá ? Mi kell még ? Igazán, olyan arcot vágsz . . . Galonné: Hagyj békén! Galon : Rosszul vagy ? Galonné: Ó nem. Hanem valami motoszkál a fej­emben. Galon: Félsz talán? Galonné: Ó nem. De azért óvatosnak kell lenni. Galon: Igen, igen. Noha itt nincs semmi ve­szedelem , itt az erdőben nem járnak omnibuszok. Nézd csak (körülnéz), itt talán lehetne. Galonné (körülnéz)­: Nem, itt nagyon sokan járkálnak. ■ • ■ Galon : Én nem látok senkit. Galonné : De én mondom, hogy nagyon so­kan járnak itt. Menjünk félre valamelyik mellékútra. Galon: Menj előre , jövök én is utánad. Galonné: Nem, jöjj mellettem. Galon : De hiszen jövök utánad! Galonné: Jöjj mellettem, mert azt hiszik, hogy egyedül járkálok itt az erdőben. Galon : De nem vagy egyedül, ha jövök utánad. Galonné: Úgy illik, hogy mellettem jöjj. Galon: Igen, de bepiszkolsz a kerékpároddal. Galonné : Jöjj a másik oldalon, mondhatom, hogy valósággal kínzasz engem. Galon : Én ? Hiszen mindent megteszek, amit csak parancsolsz ! Azt hiszed talán, hogy én a magam kedvéért jöttem ide s az én mulatságomra fizettem ötödfél frankot a kocsiért? Galonné: Istenem, hiszen csak most az egyszer kocsiztunk ! Ezt igazán nem kellene szememre hány­nod. És tehetek én arról, hogy friss levegőre van szükségem ? Beteg vagyok. Nem emlékszel rá, az or­vos is azt mondta, hogy »ez az asszony el fog sor­vadni !« Galon: Ohó! Galonné: Ne hazudj ! Mondta vagy nem? Galon : Igen, igen , mondta. Galonné: »Ez az asszony el fog sorvadni; betegsége ellen csak egy orvosság van: a kerékpár.« Galon: És már másnap vettem neked kerék­párt. A legdrágábbat, 350 frankért. No most mondd, hogy nem vagyok gavallér férj ! Galonné: Csak kötelességedet teljesítetted. Galon: S kerékpáros­ ruhát is vettem. Galonné: De mennyit kellett érte rimán­­kodnom! Galon : Jobb szerettem volna, ha szoknyában ültél volna a gépre. Galongé: Hahaha! Szoknyában! Hiszen a kerékpározás közben a szoknya rendkívül veszedel­mes dolog. Beleakad a kerékbe, az ember lezuhan s aztán a kerékpár harminc-negyven méternyire is maga után vonszolja. Galon: Te összetéveszted a kerékpárat a lóval. Galonné: S ami a fődolog: nekem a nadrág jobban tetszik. Galon: Nos, van nadrágod. Mit akarsz még ? A Pesti Hírlap mai száma 24 oldal.

Next