Pesti Hírlap, 1898. november (20. évfolyam, 302-331. szám)
1898-11-01 / 302. szám
1898. november 1. PESTI HÍRLAP 3 európai koncert ellen, melynek tulajdonítja, hogy Oroszország »jogszerű« preponderanciája kiszorult Konstantinápolyból s helyét elfoglalta Németország. Vészjóslókig hirdeti, hogy Oroszország kötelessége a még török fönhatóság alatt álló szlávokat védelmébe venni, amibe semmiféle idegen beavatkozást nem tűr meg. Ezen fenyegetés természetes kapcsánhírül adja a bámuló világnak azt is, hogy Macedóniában pár hét múlva nagy dolgok, más néven forradalmi események fognak történni. Itt azután újból fenyegetőleg a sok erősségre, a még több páncélos hadihajóra s arra a 100,000 emberre mutat, ki Oroszország déli részében, a Fekete-tenger partjainál, készenlétben áll. Ezenkívül még egész kéve villámot szór Európára a Nowoje Vremja. Csakhogy nem ijed meg tőle senki. Macedóniából homlokegyenest ellenkező hírek érkeznek. A bujtogató vezérkar Macedóniában maga is belátta, hogy hiábavaló volna minden izgatás s ez idő szerint inkább a békés iskolaügy, fejlesztésében keresi a nemzeti propagandát. A hivatalos orosz politika pedig kereken visszautasítja a Novoje Vremja harcias békebontó kapálódását. Európa többi hatalmaival együttesen munkál Kréta pacifikációján s igy nem kerülhetett Európával ellentétes álláspontra. Abban sincs semmi titkos cél elrejtve, hogy az odesszai katonai hatóságoknak elrendelték Pétervárról, hogy a szolgálati idejüket végleg betöltött katonákat ne bocsássák meg haza s tartsák zászló alatt. Ezen intézkedésnek egyszerű magyarázata, hogy Port-Arthur s általában a chinai vizeket ezen déli vidékről látják el a szükséges szárazföldi és tengeri haderővel. Azonkívül Kréta szigetére is fog még pár ezer katonát küldeni Oroszország, hol neki csak 2000, mig Angliának 8000 embere van. A Novoje Vremja alárméire tehát mindezek után sokat veszit hatásából s csakis néhány bolgármacedón-montenegrói intrikusnak sugalmazására vezethető vissza. Bulgáriából az árulás megjutalmazásáról hoznak hírt a lapok. Dimitriew Badko alezredest, az Oroszországba menekült árulót is besorozta Ferdinánd fejedelem a bolgár hadseregbe, hol mint vezérkari főnök fog szerepelni. Ez a Dimitriev volt a legkíméletlenebb azok közül, kik 1886. aug. 8-án éjjel Sándor fejedelmet palotájában megrohanták és lemondásra kényszerítették. A jelzett éjjelen bolgár katonatisztek és hadapródok betörtek a sophiai palotába. Az álmából felriadt fejedelem hiányos öltözékben kirohant az előcsarnokba, hol a tisztek s hadapródok rögtön körülvették, revolvert szegeztek a mellének, piszkolták, szidalmazták s arra akarták kényszeríteni, hogy ott az előszobában megírja lemondását. Sándor fejedelem körültekintett — írja a P. L. sophiai levelezője — s csaknem kizárólag oly tiszteket ismert föl, kiket a szlivnicai csatában diadalra vezetett s személyes jótéteményekben részesített. Leggarázdábbul viselkedett az akkor még százados Dimitriew Badko, ki a fejedelmet kényszeritette, hogy öltönye zsebéből vegye ki kezét, s mikor Sándor ezt megtette, megjegyezvén, hogy nincs nála revolver, hozzá ment és megmotozta. Azután a félig ittas Dimitriew a portás asztalához ült, a látogatók névjegyzékéből egy lapot kiszakított, hogy arra a lemondást szövegezze. De nem tudott vele boldogulni, mire egy hadapród ellökte a székről s kezébe ragadta a tollat, hogy megfogalmazza az iratot. A további események Tagadó választ kapva, megállt az ajtónál, mint a feszület és várni kezdett. — Kergesd a pokolba! Mondd’ neki, hogy majd szombaton! — hallotta hosszas várakozás után belülről a kapitány reszelős hangját. Ugyanezt hallotta szombaton is, meg a rákövetkező szombaton is. Egész hónapon át hiába járt a századoshoz, hiában várt órákig az előszobában, pénz helyett mindig azt az ajánlatot kapta, hogy menjen a pokolba s jöjjön el a jövő szombaton. Hanem ő ezt nem unta meg, nem panaszkodott, ellenkezőleg . . . Még meghízott bele . . . Roppantul tetszett neki a hoszszas várakozás az előszobában s az az utasítás, hogy „kergesd a pokolba,“ angyali melódiaként hangzott a fülébe. — Mindjárt meglátni, hogy ki az igazi úr! — örvendezett mindannyiszor, valahányszor a századostól hazament. — Pétervárott is csupa ilyenek voltak . . . Merkulov kész lett volna élete végéig járni a kapitányhoz s várakozni ott az előszobában, ha Akszinya a sarkára nem áll s nem követeli tőle vissza a tehén árát. — Elhoztad a pénzt ? — állt az ura elibe, valahányszor az hazajött; — nem ? Hát mit akarsz te én velem, te veszett kutya ? Mi ? Miska, hol az a szénvonó ? ! Egyszer egy este felé Merkulov a piacról jött s egy zsák szenet cipelt a hátán. Utána Akszinya tipegett. — No, majd adok én neked otthon, megismeretesek, csak arról a bebizonyult, de nyugati fogalmak szerint képzelhetlen tényről tud keveset a világ, hogy a »derék« tiszt urak felhasználták az alkalmat, hogy a fejedelem értéktárgyait elemeljék. Mialatt a fejedelmet később a hadügyminisztérium palotájából elhurcolták, Dimitrieiv százados szidalmakkal illette legfőbb hadurát, pedig Sándor fejedelem volt az, ki nagy összeggel fizette ki a százados urnák piszkos adósságait. És ugyanez a Dimitriev most vezérkari főnöke a rusztcsuki hadosztálynak! A Svoboda következőleg aposztrofálja Dimitrievnek rangfölemeléssel való újbóli beosztását a bolgár hadseregbe. »Ilyen botrányt még nem látott a világ, a demoralizációnak ilyen jele, egy hadsereg becsületének és tisztességes voltának ilyen megsértése még elő nem fordult. Az a tiszt, aki fejedelmének hűséget esküdött, ki revolverrel fenyegette s szidalmakkal kényszeritette lemondásra, ki leköpte — ma a bolgár katonának mintaképe, tanítója, kit hűségi kötelességeire kell, hogy oktasson! — A fejedelem ezt egy napon keserűen meg fogja bánni, csak hogy akkor már késő lesz.« TUDOMÁNY. ] (Jókai a honfoglalás magyarjairól.) Jókai Mórnak van a Nemzeti színháznál egy elfogadott történeti színműve, „Levente“, amelyhez a koszorús költő érdekes utószót írt arra az önmagának fölvetett kérdésre vonatkozólag, hogy mik voltak a magyarok ezer év előtt? Ezt az utószót olvasta föl Jókai az akadémia nyelvtudományi szakosztályának ma, hétfőn, d. u. 5 órakor tartott fölolvasó ülésén. Mindenekelőtt kijelenti, hogy az ő fölfogása szerint a magyarok nyelve ezer év előtt is magyar volt, s lehetetlennek tartja, hogy a magyarok Árpád idejében török nyelven beszéltek volna, mert nem hiszi, hogy egy győztes, honfoglaló erős nagy nemzet, a legyőzöttek kedvéért elhagyja a nyelvét, vallását, szokásait, életmódját és kedélyhangulatát. És ugyancsak nem fogadja el a finn-ugor nyelvtudósok álláspontját sem, s tagadja a magyar nyelv azonos eredetét a finn-ugor nyelvcsaláddal; legfölebb csak a rokonságot ismeri el. — A magyar nyelv — úgymond — a jó hangzás és összhangzás elvei szerint alakult, amit a világ egyetlen más nyelvéről sem lehet elmondani . . . Ezt a tételt rendkívül sok nyelvtani szabályival igazolja, mellesleg kiterjeszkedve a magyar nyelv sajátságainak egyes figyelemreméltó részleteire, többek közt arra a nyelvre, amelyet a gügyögő gyermekek beszélnek. Ennél a pontnál fölsorolt, nagy szógyűjteménye iránt a hallgatóságnak különösen hölgy tagjai nagy érdeklődést mutattak. Áttérve az ezer év előtt élt magyarok viszonyaira, következőket mondja: Hogy nemzetüket száznyolc nemzetségre osztották fel, kétségtelenné teszi a családi élet, a patriarchális rendtartás bevett szokását. A többnejűséget másokban kigúnyolták, maguk közt nem tűrték, ami állj csak ! — dörmögött az asszony ezúttal is a tehén árára gondolva. Egyszerre csak Merkulov megállt, mintha gyökeret eresztett volna és örvendezve kiáltott föl. A »Vidámság« című vendéglőből, amely előtt elhaladtak, hanyatt-homlok rohant ki egy vörös képű, ittas szemű, mundéros úr. Utána Urcsájev kapitány, kezében egy dákóval, hajadon fővel, egészen rendetlen, cibált állapotban. Új mundérja csupa kréta volt, az egyik hajtókája télre állt, a hátulsó zsebénél három gomb hiányzott. — Majd adok én neked csalni, gazember! — kiabált a százados, dühösen hadarva a dákóval és törülgetve az izzadságát; — megtanulak én téged, hogy kell tisztességes emberekkel játszani. — Nézd csak, te liba! — suttogta Merkulov a feleségét meglökve és heherészve. — Mindjárt meglátni, ki az igazi úr. Ha valamely kupec varrat magának egy öltő ruhát, hát amíg él, azt hordja; ez meg már tönkre tette a mundérját. Akár mindjárt másat varrathat. — Eredj hozzá és kérd meg a pénzedet, — monda Akszinya. — no, mozdulj! — Mi jut eszedbe, vad liba ? az utcán ? Hát ezért a városért! De akárhogy védekezett Merkulov, a felesége végre is odatuszkolta őt a pénzért a dühöngő századoshoz. — Takarodj! — rivalt rá a kapitány, — meguntalak már. — Én, nagyságos uram, értem a dolgot, világosságot vet erkölcsi életükre. Az idegen történetíró följegyezte róluk, hogy hadjárataik alatt az ostrommal elfoglalt városokban a női erényt soha meg nem sértették. A magyarok istene (ahogy mi nevezzük) nem engedte, hogy ismétlődjék ugyan e hazában a hun nemzet katasztrófája, melyet világhódító diadalai után, az egymással versengő Etele-fiak testvérgyilkos harca semmisített meg. Az istenkéz letörölte mind a négynek a nevét a történelem lapjáról. Adott helyettük egy ötödiket, akit már e haza földje csókolt meg születésekor s választott számára rokonvérbül való társat. Olyan momentuma ez a magyar nemzet történetének, mely egyfelől alapot vet a világtörténelembe játszó jövendőnek, másfelől a megragadó drámai és idilli jelenetek képét idézi képzeletünk elé, amit fölélénkítenek a hajdankor tündérekkel együttélő mesealakjai. Rendkívül érdekes felolvasását következőleg fejezte be: „Legyen nekem megbocsátva, hogy ez a tüneményes korszak a nemzetünk életének engemet egész életemen át arra csábítgatott, hogy azt képzeletem segélyével láthatóvá tegyem s hogy e csábításnak életem alkonyán engedtem. Talán jön még utánam nagyobb idők szülte, jobban látó szellem, aki azt, amit én gyönge kézzel alkottam, megteremti erősebb kézzel! “ A nagyszámú, díszes közönség, amelynek soraiban az elnöklő ifj. dr Szinnyei Józsefen és Gyulai Pálon kívül ott voltak Wlassics Gyula kultuszminiszter, Zsilinszky Mihály államtitkár, Berzeviczy Albert, Hegedűs Sándor, Enyedi Lukács, K. Eötvös Loránd, az akadémia elnöke, Fraknói Vilmos stb., a zajos tapssal köszönte meg az ősz költőnek az élvezetes fölolvasást. Jókait Hegedűs István egyet, tanár követte a fölolvasóasztalnál. Hegedűs Bakhylides egyiptomi sírokból előkerült busz költeményének és összes töredékeinek műfordítását mutatja be. Bevezető tanulmányában kimutatja, hogy a Pindaros lángesze által háttérbe szorult kecsi költőnek igen kedves és vonzó egyénisége van. Hegedűs azokat a dicskölteményeket, melyek a Pindarosnál és Bakhylidesnél is egyazon diadalra vonatkoznak, egybehasonlítva mintegy példákkal világította meg a két költő közt levő különbséget. Ezután behatóan ismertette a Bakchylides költeményeinek versformáit és fölhasználva az újabb fölfedezett zenei maradványok rithmikai méltatását, Bakchylides két főfaju rithmus-rendszerét párhuzamba állítja a magyar lassú és gyorsmenetű ütemekkel és kimutatta, hogy a magyar fül rithmus-érzékének a megsértése nélkül is lehet ütemekre osztani a legkülönbözőbb hosszúságú sorokat. Hegedűs mutatványul néhány részletet is fölolvasott fordításából. A hallgatóság őt is lelkesen megtapsolta. IRODALOM. * »Reform a munkáskérdéshez« címmel a nemzeti munkáspárt kiadásában hasznos füzet jelent meg, mely a munkáskérdésnek hazafias irányú megoldását alapos tudással és kipróbált szakértelemmel tárgyalja. Én nem is ... de a feleségem ... az egy esztelen asszony! állat . . . Hiszen tetszik tudni, hogy mennyi esze van az asszonyi nemnek ... — Mondtam már, hogy megúntalak! — ordított a kapitány, ráméregetve zavaros-ittas szemét. — takarodj a szemem elől! — Értem, nagyságos uram. Én csak az asszony végett, mert tetszik tudni : a tehén árát adtuk a posztóért . . . Egy tudásnak adtuk el a tehenet . . . — Ááá! hát te még okoskodol, kecske ? A százados egyet hadarintott és — püff! Merkulov hátáról szétgurult a szén, szeme szikrát vetett, kezéből kiesett a sapka. Akszinya elképedt , néhány pillanatig úgy állt ott, mint Lóthnak sóbálványnyá vált felesége, aztán elindult és félénken nézett az ura arcára . .. Nagy csudálkozására azonban a Merkulov arcán boldogságos mosoly játszott s nevető szemében köny csillogott: — Mindjárt meglátni, hogy ki az igazi úr! — motyogott magában; — ilyenek a művelt, finom urak . . . Tökéletesen igy volt akkor is . . . épen ezen a helyen, mikor Spaczel bárónak, Karlycs Eduárdnak vittem haza a köpenyegét . . . egyet hadarintott és — püff! Hasonlóképen Zombulatov hadnagy úr is . . . Elmentem hozzá s ő fölugrott egész erejéből . . . Eh, feleség, elmúltak a szép idők! Te persze ezt nem érted. Elmúltak . . . Merkulov egyet legyintett a kezével, öszszeszedte a szenet és hazacammogott.