Pesti Hírlap, 1899. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1899-03-01 / 60. szám

_________________ alkudott. A békekötés maga így jó dolog és az új helyzethez való alkalmazkodás lehetőségét egészen korrekt módon konstatálta Széll Kálmán beszéde után Lukács Béla és Tisza István gr. fölszólalása is. És most mind­ezek szorosan megállapíttatván, miután a több­ség programmjának szegletkövei ott állanak a maguk helyén, nem gondoljuk, hogy akár a disszidensek visszatérése, akár a nemzeti párt­beli képviselők belépése, — ámbár az utóbbi most még a furcsább politikai látványok közé fog tartozni, — akármit is változtathasson a tényeken. Széll Kálmán kipróbált és sokra­­becsült politikai egyénisége pedig, kivált annak hagyományosan szabadelvű kharaktere, a sze­mélyi aggodalmakat is törpékké teszi. Igaz, hogy ez az új rend többé nem az, ami az előbbi volt. Bánffyval visszavonult az események előteréből a magyar nemzeti politiká­nak az az impetuózus, akadályt nem ismerő és partikuláris ellenhatást meg nem tűrő irányzata, ami, ha sikerül, a legegyenesebb úton és leg­rövidebb idő alatt elvezette vagy elhajtotta volna orsz­águnkat ideáljaink megvalósulásának stádiumáig. Az új politikai rendszer azonban ennek, — úgy amint ma mutatkozik, —■ nem mond ellene, csak épen mértékre nézve kevesebb. Meglehet ennélfogva, — s erről már most hiába vitáznánk, — hogy ha lassúbb, de biztosabb is. A Bánffy-féle irányzat azonban nem veszett el, csak a háttérbe vonult s leszerelve is van annyi ereje, hogy az előrehaladó nemzeti egység gya­korlati gondolatát visszaesni többé ne engedje, sőt ha az idők és körülmények úgy hoznák magukkal, kedvezőbb eshetőségek közt ismét élére álljon az országnak. Nagyon jó az, ha annyi divergens erők egyesülésénél a háttérben ott van a koncentráció gondolata, ami ha mást nem tehet, legalább az egyensúlyt őrzi s a ha­ladást, ha bágyad, ösztökéli. Afelől a nemzeti partikularizmus nyugodt lehet, hogy Bánffy k­­épességgel nem halt meg. Ami minket illet, akik a szabadelvű nem­zeti politikának ezen előrehaladottabb programm­­ját, azt hiszszük, senki meg nem tagadhatja, hogy következetesen és önzetlenül, egész szí­vünkkel szerettük és támogattuk ; mi a helyzet új alakulásában nem látunk semmit, ami hit­i­tünket megkissebbítené és meggyőződésünket sértené. Mivel az inaugurált politika a dua­izmus sértetlenségének és a nemzeti állam egységes és liberális megvalósításának lobogója alatt foly­­tatja a régi küzdelmet, lényegében bizonyosan , a mi politikánk is. Ami jó benne és előretör, támogatásunkat nélkülözni nem fogja , de hami visszaesés, tökéletlenség, ellágyulás vagy köz­érdekellenes esik benne, — idetartozván az er­kölcsök tisztaságának becses exigenciája is, — bizonyosan szemben talál bennünket. Mert a politikai törekvésekben árnyalatok is vannak s a haladás sohasem történik egy arcvonalban. Vannak, akik előbbre vannak s ismét olyanok, akik hátrább maradnak el, vagy azért mivel nem egész szívvel haladnak előre vagy azért, mivel arra nem elég erősek. A mi programmunk marad a régi, az t. i., hogy min­denütt azok között s ha lehet, azok előtt jár­junk, akik a tiszta szabadelvűség és az egységes nemzeti politika megvalósításáért a legforróbb lelkesedéssel harcolnak. Todott elő, hogy minekutána a versek olyan kitűnőek, hát a lapoknál elhelyezzem. Ő senki­vel sem ismerős, a neve még idegen, a szerkesz­tők pedig a kezdőkkel szemben nagyon is elfo­gultak. Nekem könnyen fog menni minden, hi­szen az én egyszerű ajánlatom is elég ahoz, hogy ő hírnévhez és dicsőséghez jusson. Igen természetes, hogy az előzmények és a történtek után ezt a kérést meg nem tagad­hattam, ha mindjárt tisztában voltam is azzal, hogy fáradságomat a siker aligha kiséri. Meg­ígértem hát mindent s Kender Jancsi eltávozott, hogy Kenderesre visszatérjen és várakozó ál­lásba helyezze magát. Másnap hozzá fogtam a versek elhelyezéséhez s nagy küzdés és könyör­gés után három darabnak a nyakára hágtam. Ez a három vers a következő hónapban meg is jelent, kissé eldugott helyen és igen apró betűkkel szedve. A »Kenderesi Közlöny« természetesen nagy hűhót csinált. A három verset a vezércikk helyén lenyomatta s az egész környéket tele­kürtölte, hogy Kender Jancsi milyen országos hirű költő. Hogy verseit a legelső központi lapok közük, még pedig egymással versenyre kelve. Ettől az időtől kezdve Kenderesen és a vidéken minden más poétát mellőztek s még Kiss József örökszép balladáit sem szavalták. Akármilyen alkalom adta is elő magát, csak Kender Jancsit rántották elő, aki alkalmi és nem alkalmi költeményeket irt, még­pedig meg­döbbentő mennyiségben és minőségben. Azt persze mondani sem kell, hogy ver­seit folyton kaptam, ama ismétlő kérése kap­csán, hogy elhelyezzem. Egy ideig csak ment valahogy a dolog, de később alig tettem be a lábam valamelyik szerkesztőségbe, máris csata­orditás hangzott s mindenki védekező állásba vágta magát a Kender Jancsi-féle versek ellen, így hát a legjobb akarattal sem tudtam többé rajta segíteni, aminek a következménye az volt, hogy Jancsi kaján irigynek nevezett s azt fogta rám, hogy mint költőtárstól félek tőle s azért igyekszem elnyomni, mert túlszárnyalna. Az összeveszés után persze nagy nyuga­lom szállt meg s ettől kezdve minden elisme­rést és küldeményt óvatossággal fogadtam, el­lentétben ama kollegákkal, akikkel Kender Jancsi kikezdett s akik végre is az én sorsomra jutottak. A tiszteletbeli aljegyző más hivságos uraknak kezdett kurizálni s igy történt, hogy versei bizonyos időközökben megint előkerül­tek, még olyan lapokban is, amik válogatósak szoktak lenni, kétségtelen bizonyságául annak, hogy Kender Jancsi módszere elég jól bevált. Ami minket kettőnket illet, mi többé nem kerültünk össze s a furfangos poéta pályafutá­sának csak távoli szemlélője voltam. Láttam, hogy a »Kenderesi Közlöny« mindegyre üti mellette a doboz s hogy ott a messzi vidéken, ahol az emberek az irodalmi viszonyokkal egy­általában nem ismerősek, Kender Jancsit mind­egyre jobban ünnepelik. Itt fönt, egy-egy be­csapott s csak később kijózanult iró és szer­kesztő ugyan morgott és dühösködött, de ott kint a hegyek között a föl­cseperedett poétának a hívei és tisztelői erősen szaporodtak. Az ünneplés, a diadalmi mámor ez idején Kender Jancsi az állásában is előlépett, meg azután meg is nősült. A menyasszonya, amint akkoriban hallottam, igen szép és igen jómódú leány volt. Erősen megtermett, pirospozsgás, élni vágyó leány, nagy prózával véve körül. Kender Jancsinak a verseit nem igen olvasta s ha olvasta is, nem talált bennük semmi élveze­test vagy mulatságost, ami iránt a leánynak legnagyobb érzéke volt. Arról sem igen lehetett szó, hogy a poétával valami lángoló szerelem kötötte volna össze. A párt a leány nagynénje boronálta össze, aki öreg leány volt s aki a verseket, meg a macskákat különösen kedvelte. Jancsi menyasszonya még az utolsó héten sem volt tisztában magával s még ekkor is azt­ mondta, hogy legjobb volna visszalépni. Az esküvő azért mégis megtörtént s »a költő pelyhes fészekbe vonult vissza«, mint a Kenderesi Közlöny írta. A mézeshetek alatt Kender Jancsi tömérdek verset írt, egytől-egyig a feleségéhez, aki azonban a csókokat sziveseb­ben fogadta. Ezek a dalok kivétel nélkül a helyi lapban jelentek meg, amely boldogan hir­dette, hogy a nagy költő ezentúl kizárólag az ő hasábjait tiszteli meg. Mondani sem kell, hogy Kender Jancsi hírneve és tekintélye oly nagy volt, hogy ekko­riban néhány lelkes híve arról tanácskozott, hogy ama ház falába, amely a költő születését mintegy ujongva látta, ne illesszenek-e emlék­követ? Ekkor persze senki sem gondolt arra, hogy ez a kérdés mihamar aktuális lesz, amint­hogy az is lett. A költő ugyanis valami vadászaton meg­­hűtötte magát s néhány napi szenvedés és két évig tartó boldog házasság után a temetőkertbe került. A temetése nagyszerű volt. Az egész megye megjelent és annyi koszorú verődött össze, amennyit egyszerre Kenderesen még so­hasem láttak. Erről a temetésről legalább is két hétig beszéltek az egész környéken. Az érdeklődés a költő halála után az öz­vegye felé fordult, akiről csakis mint a nagy költő özvegyéről beszéltek. Hogy hogy nem, egy­szerre csak az a hit, az a meggyőződés kelt. if h 5 x i Ü í lí L A if loa», umjuiuö L Bucsuzás báró Bánff­y Dezsőtől. A szabadelvű párt tagjai ma délelőtt bu­­csutisztelgésen megjelentek Bánffy Dezső báró­nál, a volt miniszterelnöknél. A bucsuzás a miniszterelnökség nagytermében volt. Ez a híres terem, melynek közepén a rokokó arany csillár fényük, III. Napoleon-stilű bútorokkal van be­rendezve. A falak márványszinre vannak be­vonva, közbe-közbe tükrök vannak. A kormány­párt tagjai már tizenegy óra előtt összegyűltek. Érdekes volt megfigyelni, ahogy a párt egyes ár­nyalatai egymáshoz húzódnak. Az elégedetlenek összeverődtek az ablak­fülkékben, ám köztük is vannak árnyalatok, őszinte békétlenek és akik intésre várnak. Egymás közt diskurálgattak, míg a fogadtatás ideje elérkezett. Bánffy Dezső b. a belső termekből jött ki pontban 11 órakor. Vele szemben állott Podmaniczky Frigyes báró, a szabadelvű párt elnöke, az ünnepi szónok. Beszédét hatalmas hangon kezdte. Szinte az ablakok is reszkettek, amikor kiáltotta: — Tisztelt elvtársunk és barátunk! A szónok háta mögött állott Tisza Kál­mán s itt ebben a csoportban a miniszterek. Köztük volt Széll Kálmán, Bánffy b. utódja is, kinek megjelenése kellemes hatást keltett. Széli különben a bucsúzás egész ideje alatt úgy vi­selkedett, mintha csak egyszerű közkatona volna a pártban. Az ő közelében foglaltak helyet a párt előkelői. A kormánypárt egy régi tagja a jelenle­vőkről ezt jegyezte meg: — Látok itt sokakat, kik örömmel jöttek föl, másokat, akik szégyennel, és némelyeket, kik sajnálkozással. Bánffy báró hosszú fekete kabátjában jelent meg. Az utóbbi idők nyomai nagyon meg­látszanak arcán. Az arcszíne sokat vesztett bar­naságában, valami szürke szín van rajta, amit a megpróbáltatások és elnyomott indulatok köl­csönöznek az arcnak. Podmaniczky b. beszéde alatt Bánffy b. teljes mozdulatlan nyugalommal állott a helyén. Csak szokása szerint egyszer­­kétszer a gallérját dörzsölte a kezével. Egy izben, amikor a szónok a legbensőbb érzelmeket tol­mácsolta, Bánffy b. a szeméhez nyúlt, de úgy el tudta palástolni a megindultságot, hogy senki se vette azt észre. Beszéde rövid és igen egyszerű volt. Mikor beszélni akart, a viharos éljenzés miatt percekig nem juthatott szóhoz. A tisztelgés bevégzése után sorra ment a képviselőkhöz, velük kezet szorított és szívélye­sen beszélgetett. Egy ablakfülkéből Jeszenszky Sándor, Bánffy báró legodaadóbb munkatársa, nézte a bucsuzkodást. A szomszédos terem ajtaja félig nyitva volt s azon túl valószínűleg gyöngéd női hall­gatója volt a búcsúbeszédeknek. Mikor a tisztelgők elmentek, Bánffy báró visszavonult volt minisztériumával és velük ta­nácskozott. A szabadelvű párt tisztelgéséről a következő tudósítás számol be: Az országgyűlési szabadelvű párt tagjai ma délelőtt fél tizenegy órakor nagy számban gyülekeztek a szabadelvű pártkör helyiségeiben, ahonnan tizenegy óra felé a kocsik hosszú sora vitte az egybegyűlteket a miniszterelnöki palota felé, amelynek tágas, díszes fogadótermét színültig megtöltötték. Bánffy Dezső bárót beléptekor riadó, percekig tartó viharos éljenzés fogadta, melynek csillapultával Fodmaniczky Frigyes báró a párt nevében a követ­kező szavakkal üdvözölte a távozó miniszterelnököt : Nagyméltóságu ur! Tisztelt elvtársunk és barátunk ! Mindenekelőtt legyen szabad nekem a szabad­elvű párt nevében köszönetet mondanom azért, hogy szíves valát megengedni, miszerint e mai napon bu­­csúzásra jelenjünk meg előtted. Azon négy év, mely alatt te, nagyméltóságú úr, miniszterelnök és pártvezér va­ll, mélyen be van vésve emlékünkbe (igaz ! ügy van !); de nemcsak

Next