Pesti Hírlap, 1899. április (21. évfolyam, 91-119. szám)

1899-04-11 / 100. szám

. (Rossz napok.) Az adófizető polgárok a pár hónapig uralkodott exlexre való tekintetből sem az idén, sem a múlt évről maradt hátralékos adót nem fizették, amivel azután nem kis jókedvet szereztek maguknak, mert ez a nemfizetés még tüntetés-számba is ment s holmi hazafiságról akart bizonyság lenni. Az exlex persze véget ért s az állam, amely kénytelen volt meghúzni magát, újból érvényesülni kezd, mégpedig annál is inkább, mert pénztárainak tartalma erősen megcsökkent. Az pedig, hogy az állam a sarkára áll, igen sok rossz napot fog okozni azoknak az adófizető polgároknak, akik az obstrukció tartama alatt a „nem fizetünk párt“-hoz tartoztak, mert hát az adó behajtása olyan szigorúsággal fog megtörténni, amilyen szigorúságra még a legöregebb adófizető, illetőleg nem fizető polgárok sem emlékeznek. Az intések utolsó része is szétmegy ezen a héten, hogy a rákövetkező nyolc nap eltelte után a végrehajtások minden vonalon megkezdődjenek. Az alatt, hogy az adóbehajtás szigorúan fog történni, azt értjük, hogy a szokásos kibúvóknak nem igen lesz helyük. A szegény végrehajtott polgár a licitáció előtt hiába megy halasztást kérni, aminthogy hiába könyörög azért is, hogy részletekben törleszthesse legnehezebben eső polgári kötelességét. Az államnak sürgősen kell az az összeg, amihez jussa van s amihez a gyászos emlékűvé váló obstrukció miatt nem juthatott. És mert kell a pénz, hát a miniszter úr kiadta a maga utasítását, aminek végeredménye alighanem a tömeges árverés lesz, annak bizonyságául, hogy az obstrukciónak s az exlexnek nem épen muszáj örülni. Az természetesen egészen más kérdés, hogy a nagy összegre rugó adóhátralékokat mily gyorsasággal lesz képes az állam behajtani, mert elvégre a legbuzgóbb adóvégrehajtó is csak ember s nem képes három helyett dolgozni. Arról, hogy a végrehajtók számát megszaporítsák, mit sem hallottunk s tamások vagyunk abban, hogy ezt a létszámot emelni fogják, mert hát a pénzügyminiszter nem volt oly óvatos, mint Darányi miniszter, aki gondoskodott arról, hogy a nagy munka, az aratás idejére tartalékos munkások várják a behívást s a hiányon segítsenek. A pénzügyminiszter tartalékos végrehajtókat nem ránthat elő, ami azonban épen nem zárja ki azt, hogy az adófizető polgárokra a jósolt rossz napok be ne következzenek. (A fő whip.) Elis Thomas, Merionethshire képviselője, az angol képviselőház szabadelvű pártjának első whipje, influenzában meghalt. Egy walesi majorosnak volt a fia és sokat tett szűkebb hazájáért. 1886-ban került be a képviselőházba és Gladstone tette meg whippé, amely minőségben nagy hasznára volt pártjának. (Matrózok sorsa.) Illetékes helyről kapjuk a panaszt, amely a matrózok szomorú helyzetéről szól s amely sürgős orvoslást kiván. Arról van szó, hogy a budapesti csavargőzös átkelési vállalat matrózait elég gyakran éri apróbb baleset, aminek következtében egy kis időre munkaképtelenek lesznek. A vállalat ezeket a matrózokat a nemzeti baleset ellen biztosító társulatnál biztosítja. Nézzük most már, hogy mi történik. Egy matrózt baleset ét s a balesetet a társulatná bejelentik. A forma megkívánja, hogy a bejelentésül szolgáló lapot, valamint a végbizonyítványt is a kerületi betegsegélyző pénztár orvosa töltse ki, akinek ezért a két bizonyítványért összesen három forint jár, amit a szegény matróznak okvetlen ki muszáj fizetni. Most már, ha a bizonyítványokat megszerezte, ami fáradságba kerül s a három forintot is leszúrta, akkor a biztosító társaságtól kap öt forintot. A szegény, balesettől sújtott matróznak tehát mindössze két forintja marad, egy egész forinttal kevesebbje, mint a betegsegélyző pénztár orvosának, akit pedig baleset sem ért. Mindezek után arra vagyunk kiváncsiak, hogy mit szól ehez a budapesti kerületi betegsegélyző pénztár, mert hogy anagyközönségnek a maga véleménye meglesz, az kétségtelen. (A fürge villamoskocsi.) A közúti villamos vasút egyik kocsija ma éjjel 11 órakor elütötte Marinovics Károly 25 éves kőmivest, aki homlokán megsebesült. Hogy azonban melyik számú villamos ütötte el, eddigelé rejtély, mert az illető kocsi vígan tovább ment és sem rendőr, sem senki nem látta, hogy a baleset mikor történt. Marinovicsot a mentők a Rókus-kórházba vitték. (Egy szerkesztő Jubileuma.) Sopronból írják lapunknak: Marbach Ernő, az »Oedenburger Zeitung« pol. napilap főszerkesztője, e napokban ünnepli meg írói működésének negyven éves, szerkesztői tevékenységének huszonöt éves jubileumát. Marbach Ernő, ki idegen származású, már régebben magyar állampolgár lett és hazafias szellemben szerkesztette az »Oedenburger Zeitung«-ot, mely az ő vezetése alatt napilappá alakult át. Városunkban a kettős jubileum alkalmából a közkedvelt és tisztelt iró és szerkesztő-veterán iránt közvetlen őszinteséggel nyilatkozik meg most a rokonszenv és nagyrabecsülés. Marbach Ernő eredetileg katonatiszt volt s csak később lépett a hírlapírói pályára. Marbach Ernő (Poller Gyula báró) 1835-ben született Veronában. Atyja egy érdemes törzstiszt volt. Marbach Ernő a bécsi katonai mérnöki akadémiában nyerte kiképzését. 1867-ben a párisi követség attacae-ja lett s itt III. Napóleon császár a »Művészetért és tudományért« című nagyéremmel tüntette ki őt. Ugyanott szerzett érdemeiért a királytól a koronás arany érdemkeresztet nyerte. A blumenaui ütközetben tanúsított bátor magatartásáért is katonai kitüntetést nyert. Művei közül az »Am Strande« c. verskötet, egynéhány kiválóbb regény, legismertebb a »Der Parvenu« c. és a »Trotz in der Liebe«, »Vermächtniss«, »Selbstverleugnung«, »Melusine« és a hazafias szellemben írt »Vörösmarthy« c. színművek a legkiválóbbak. Marbach számos előkelő külföldi folyóiratnak, többek között az »Auf der Höhe«-nek állandó munkatársa volt. Hírlapírói tevékenységét Magyarországon mint a »Pressburger Zeitung« szerkesztője kezdte meg. 1871-ben lépett az »Oedenburger Zeitung« élére, mely az ő vezetése alatt politikai napilappá alakult át. (Szabori beteg.) Labori ügyvéd, aki mint Zolának védője nagy hírnévre tett szert, egy párisi távirat szerint fertőző lázban megbetegedett. (Halálozások.) Hirsch Lipót, Szolnok- Doboka vármegye bizottsági és Deés város képviselőtestületi tagja, a deési izr. hitközség egyik alapitója, Deésen elhunyt. Özv. Tarnay Jánosné szül. Nánássy Anna, dr Tarnay Gyula, Borsodmegye alispánjának anyja, 72 éves korában Egerben elhunyt. Bartalus Sámuel, a maros-szent-benedeki ev. ref. egyháznak 48 éven át lelkésze, a küküllői egyházmegyének 28 év óta közügyigazgatója, sok éven át egyházkerületi képviselő, az egyházmegyei tanács- és fegyelmi biróság tagja, a lelkészt özvegy és árvai gyámintézet felügyelő bizottságának és a vámos-gálfalvi lelkészi értekezlete fiókkörének elnöke életének 79-ik évében Maros-Szent-Benedeken elhunyt. Özvemeszleni Mendelényi Istvánná született felső-eőri Rába Mária életének 90-ik évében Temesváron elhunyt. Tekintélyes nagy család gyászolja. Váradi és micskei id. Baranyi Mnnós, Debrecen szab. kir. város tanácsnoka és 1848—49-ik honvédszázados, életének 74-ik évében, boldog házasságának 49-ik évében Micskén elhunyt. A szatmári ev. ref. egyház első lelkésze, Tabajdi Lajos, egyházkerületi tanácsbiró e hórikán váratlanul elhunyt. A boldogult kiváló szónok, ritka tevékenységű férfiú volt, kit az egész város lakossága felekezeti különbség nélkül osztatlan szeretetben, becsülésben részesített. Az egyházi és iskolai ügyek mintaszerű kormányzásán kivül a városi közügyek, társadalmi mozgalmak előharcosa, oszlopos intéző férfia volt, kinek elhunyta épen ezért alig pótolható űrt hagy maga után. Testvéröcscse volt az évekkel ezelőtt elhunyt sok érdemű aradi és krassószörényi főispánnak, Tabajdi Károlynak. Halálát özvegyén, három fián, egy leányán s a kiterjedt Tabajdi családon kivül az egész város és megye gyászolja. Ozarowsky Henrik háztulajdonos, mázoló mester tegnap Budapesten István ut 40 sz. a. levő lakásán hirtelen rosszul lett s néhány perc alatt meghalt. Temetése e hó 11-én, kedden, délután 3 órakor lesz a gyászházból. Schnabel Gyula oravicai kereskedő 48-as honvéd-főhadnagy, 77 éves korában Temesvárott meghalt. (A naive hajója.) Párisban még a Théâtre-Français harmadrangú művésznőinek is igen jól megy a dolguk. Így pl Marsy Marie-Louise kisasszony aki valószínüleg nagyon takarékos leány, kétszázezer forintért egy 320 tonnás yachtot építtetett Angliában. A hajót a minap keresztelte el nagy meghívott vendégsereg jelenlétében Fleur de Lys-nek. (A világ királya.) Bécsben hétfőn délelőtt egy huszárkapitány hajtatott fiakeren a Burgba. Amikor a kapu elé ért, kiugrott kocsijából és harsányan kiáltotta: Kverausz! Az őrség az első pillanatban nem tudta, mit csináljon, de rögtön tisztában volt a dologgal, amikor a huszárkapitány tovább beszélt : »Én a világ királya vagyok, vezessetek az osztrák császár elé.« Az őrség vezetője becsalta a katonai irodába a szerencsétlent, aki mindenáron a királyt akarta látni. Azt mondták neki, hogy ő felsége Sehöbrunnban van, majd elviszik oda kocsin. Csakugyan fiakerbe ültek vele, de nem Schönbrunnba szállították, hanem a helyőrségi kórházba. Megállapították, hogy az elmebajos katonatiszt Krantil Ljubomir, a Nyíregyházán állomásozó 10. huszárezred kapitánya. (Az isaszeghi emlékünnep.) Az egyetemi ifjúság és egy csomó öreg honvéd tegnap ünnepelte meg az 1849. április 6-iki isaszeghi győzelemnek ötvenéves évfordulóját. A kirándulók reggel 9 órakor érkeztek Isaszeghre, ahol a pályaudvaron várakozó közönség éljenzéssel fogadta őket. A menet aztán tarackok durrogtatása és zeneszó mellett, fehér ruhás leányok kordona közt, indult a község határában levő erdőbe a honvédsírokhoz. Itt Ullrich Nándor elszavalta egy, erre az alkalomra írt költeményét, mely után Bertalan Pál műegyetemi hallgató fölolvasta Bartók Lajos ünnepi beszédét, aki az ünnepélyen nem jelenhetett meg. Antony Rudolf elbeszélte az isaszeghi csata történetét, Illyés Bálint a függetlenségi párt nevében beszélt, Havalda Endre pedig elszavalta Kossuth imáját, s a mérnök-daloskor elénekelte a Hymnuszt. A sírokat mind megkoszorúzták. Az ünnep végeztével az olvasókör helyiségében ötszáz terítékű lakoma volt. — (Luccheni.) Erzsébet királyné gyilkosának fogságáról rémes dolgokat közöltek a lapok Luccheni perének tárgyalásakor; azt adták hírül a genfi táviratok, hogy Luccheni hat hónapig egy földalatti mély, sötét börtönben fog lakni, s ágyat sem adnak neki, csak egy csomó szalmát. A British Medical Journal egy munkatársa most alaposan megcáfolja e híreket. Március 29-ikén Genfben meglátogatta Lucchenit, akinek fogsága csak annyival szigorúbb a többi foglyokénál, hogy egy félévig nem lehet sétálnia. Luccheni egy két méter magas, három méter széles és négy méter hosszú szobában lakik, amelyet egy tejüveggel ellátott ablak világít meg. Luccheni szobája mintaszerűen van berendezve minden szükséges dologgal, az ágya is teljesen kifogástalan. Luccheni igen jó egészségben van s az a legnagyobb vágya, hogy olvashasson valamit, az első hat hónapban azonban ezt a kérését sem teljesítik. (Régi sírkövek.) A nyugati pályaudvar mögött levő régi zsidó temető sírkövei ügyéről az Egyenlőség ezeket írja : A pesti Chevra-Kadisának négy hónap előtt tartott rendkívüli közgyűlésén, a módosított alapszabályok tárgyalása révén, szóba került a régi temető sírköveinek a kérdése. Olyan sírkő ugyanis, melyet a külső váci úti régi zsidó temetőben nyugvók hozzátartozói eddig nem reklamáltak, vagy 15.000 van. Mi történjék ezekkel a sírkövekkel ? A tetemeket, melyekből különben már csak a csontok vannak meg, exhumálják és elszállítják az új temetőbe, de mi történjék a sírkövekkel ? 15.000 sírkőnek az elszállítása legalább 100.000 írtjába kerül a Chevrának. Voltak azért, kik azt ajánlották, hogy a sírköveket adják el egy sírkőkereskedőnek olyan feltétel mellett, hogy azokat másra mint újból csak sírjelölés céljára fölhasználnia nem szabad. Erre fölszólalt Deutsch Sámuel, a hitközség elnökhelyettese és a Chevra-Kadisa választmányi tagja, utalva a pesti rabbiság ama döntésére, hogy a sírkő a halott tulajdona,, hogy ennél lógva ép oly kevéssé szabad fölhasználni, mint ruháját, vagy koporsóját. A sírköveket eladni tehát semmiképen sem szabad. Sőt szegényeknek ajándékozni sem illik. Nem marad azért hátra más, mint az, hogy a sírköveket átszakíttassuk az új temetőbe és ott, mint ezt Prágában tették, a temetői fal köré állíttassuk föl őket, hogy ottmaradjanak, míg csak temető lesz az a temető. Ha föloszlik, szólt Deutsch, utódaink majd látják a mi példánkat és úgy fognak cselekedni, mint mi. Igaz, ez a Cnevra-Kadisának több mint 100.000 itjába fog kerülni, de az mindegy. A 100.000 frtért nem olyan kár, mint a Chevra-Kadisa reputációjának legparányibb csorbításáért.« Az egyesület Deutsch indítványát egyhangúlag elfogadta. (Menyasszonyok faluja.) Április 9-én tizenhét házasságot kötött egy kis francia falucskának, a vendéei Saint Nicolas de Brem-nek a matre-je. Ebben a látszólag érdektelen hitben az az érdekes, hogy Saint Nicolas de Bremnek összesen csak 151 lakosa van; e napon tehát e falucskában minden ötödik ember vagy vőlegény, vagy menyaszony volt, — ami mindenesetre elég ritka eset. — (Öngyilkos tanító.) A horvátországi Virje község lakosságát szomorú meglepetés érte húsvét napján. Délelőtti idő volt, mindenki a misére készült. Az iskolásnak is összegyülekeztek, hogy, mint rendesen, tanítójuk kiséretében a szentegyházba menjenek. Ámde a mindig szorgalmas és pontos fiatal tanító, Jakopovics István, ez alkalommal csak nem érkezett. A templomszolgának kellett az ifjúságot az Isten házába vezetnie. A mise után keresni kezdték a tanítót. Délután aztán rá is akadtak. A helységen kívül fekvő szőlők között egy fán lógott fölakasztva. A 41 éves embert a nyomor hajtotta erre a végzetes tettre. Szülei és testvérei levelét találták meg zsebében, akik arra kérték, hogy segítsen rajtuk és küldjön egy kevés pénzt számukra, mert különben nincs mit enniet a nagy ünnepeken. A szegény tanító, aki maga is csak nyomorgott és a kért segítséget megadni nem birta, ezen annyira elkeseredett, hogy életének véget vetett. PESTI HÍRLAP 10 1899. április 11.