Pesti Hírlap, 1899. június (21. évfolyam, 150-179. szám)
1899-06-01 / 150. szám
2 PESTI HÍRLAP 1899. junius 1. sincs többé, mely a méltányos gazdasági kiegyezés nagy politikai célszerűségét fölismerje? Ausztria letört! A németeket igazán sajnáljuk, mivel azok voltak a dualizmusban egyedüli természetes szövetséges társaink. Erősebbek, mint mi, önzőbbek is, de politikai érdekközösségben csakis ők állottak velünk. Amíg a Hi a nálunk műveltebb és gazdagabb osztrák-német népfajt jelentette s azt minket, addig a dualisztikus vegyület, ha nem is volt egyenlő, teljes volt. De ez ma már nem így van. A németek elvesztették politikai térfogatuk nagy részét, de nem a mi javunkra, hanem a csehek és a többi osztrák szlávok javára, akikkel mi állandó érdekközösségben nem vagyunk képesek vegyülni, ők se mivelünk. Badeni nyelvrendeletei ütötték agyon tehát végképen a gazdasági szövetséget. Azóta van az, hogy minden tárgyalás és megállapodás hiábavaló. Nem azért, mintha Ausztriában a németek is, a szlávok is nem látnák jól, hogy a megegyezés célszerű is, lehetséges is; de azért, mivel a megegyezésben odaát egyik népfajnak sincs többé elhatározó politikai érdeke. A németeknek azért nincs, mivel a vezető szerepről le vannak lökve, a szlávoknak pedig azért nincs ... hát kell azt magyarázni, hogy miért nincsen ? Igen könnyű és olcsó dolog volna most Luegert, Schlesingert s a többi ex asse osztráknémet ellenségeinket visszaszidni és a Lajthán át dobált sarat nekik kamatostul visszadobálni. De ezek az emberek nagyon kis pozíciók ebben a nagy harcban. Bennük csak a vak elkeseredés és a buta mindennapiasság deklamál. Ők csak szimptomák s a himlős beteget az orvos sem azzal gyógyítja, hogy a bőrön kiütött hólyagocskák vakarását ajánlja neki. Az osztráknémeteket a kormányok politikája emésztette föl s — fájdalom — bennük nem is volt meg az a történeti érzés és politikai ellenálló képesség, ami a magyar fajban megvan. Vezérembereik gyatrasága is mutatja, akik a harcból félreállottak s bankigazgatókká lettek, mint pl Plener is. De bármiképen volt is, Badeni alatt ésazt hiszem, annál nagyobb, mentől finomabb. Ó, mily gyönyörűséges fürdés az a teremtés fénytengerében, mikor azt érezzük, hogy Shakespeare, a minden, belőlünk is vesz valamit, parányi csöppséget, de mégis sokat. Képzelmünk ama dolgozása, mikor a némajátékot kíséri alig egyébbel, mint az értelem kommentárjával; vagyis mikor bővebben és világosabban fejezi ki magában, magának, ami jeleket a színen lát, csupa bábuzás. Nem mondom, hogy ez nem ugyancsak művészi munkája az elmének , de sokkal durvább amainál, és legtöbbször gyermekes. Pierrot jelleme a bábuból fejlődött. És története körülbelül ugyanaz, ami az én Polichinelleemé. Kezdetben vidám, fecsegő, együgyű és mais szolgalegény vola. (A lassan kérem azt a magyar nyelvtudományt, mely a német Briefbeförderungsamt nem igen nehéz taposása nyomán jár, ne üssön agyon ezért a francia szóért. Nem élnék vele, ha nem volna francia fogalom. Tehát egy értékes nélkül való a világ minden más nyelvében és lelkében. Mint ezt egy okleveles és különben is jeles doktor, Arthur Schopenhauer is vallotta.) Később, e század első felében, a párisi Funambules-színház deszkáin komorodott Pierrot azzá a fekete sipkájú, kísérteties alakká, kinek fehérre meszelt, merev ábrázata mögött félelmes aljasság lappang. „Ez a mai Pierrot“, mondja nagy Larousseamn, „nem mais, nem is együgyű többé; alattomos, szemtelen, gyáva, torkos, tolvaj; tele van gazsággal, kitellik tőle minden gonosztett. Nincs barátja, nincs felesége, nincs szeretője; és nincs a szívében egy szikra jóság. Mikor gazdáját, a szép Léandret, megöli Annequin, a halottat megbúbozza, mert amily alázatos az erősek előtt, ép oly hatalmas azokkal szemben, akik nem árthatnak többé neki. Indulat soha sem látszik lisztes képén, csak szájának egy-egy elfintorításával, szemöldökének egy-egy összeráncolásával árulja el konok szenvedélyét és mohó vágyait.A következett az az állapot, hogy Ausztriában a német faj a maga egykori legnagyobb támaszát, a kiegyezést dobta oda martalékul a fajharcnak. Igaz, ez volt kezükben a leghatásosabb eszköz és ez talán még ma is , de az osztrák-németek nem gondolták meg, hogy ezt is elveszítve vezérszerepüknek legnagyobb és utolsó biztosítékát pocsékolták el. Ezt nem lett volna szabad tenniük ! A magyar közvélemény kérve kérte őket, hogy ne tegyék, de már meg van téve s a biztosíték, úgy látszik, odaveszett. Ausztria a szláv federalizmus karjaiba van lökve s ma a múltakból nekünk már csak tanulnunk lehet, de ahoz kötni a mi politikánkat nem lehet többé! Észre kellett vennünk, hogy egyedül maradtunk s ehez képest kell cselekednünk, hogy a dualizmust megtarthassuk anélkül, hogy mi is az ebek harmincadjára kerüljünk. Nem dicsérjük magunkat vele, csak önérzetünket emeljük a kellő fokra, amikor fölismerjük, hogy a Badeni—Bánffy-féle javaslatokhoz való törhetetlen ragaszkodásban s a gazdasági elválás gondolatának rohamos térfoglalásában a magyar nemzet politikai éleslátása van kifejezve. Ez nem opportunizmus, nem ijesztés, nem taktika, hanem a dualizmus természetének helyes fölismerése, a múltakból levont tanulság s a nemzeti életérdeknek még jókor való általános belátása. Ez hajtotta vissza Széll paktumának kötelékébe a legnagyobb személyi ellentéteket is; ez küldte Bánffyt csöndes exiliumába és ez áll Széll Kálmán miniszterelnök háta mögött. Az egész magyar nemzet, az ő erős faji és történeti intuíciójával. Most tehát mi nem hiszszük, hogy a Széll és Thun miniszterelnököknek adott gondolkozási idő akármiféle pozitív eredményre vezethessen. Ausztria a kiegyezést elrontotta s Magyarország nem akar részesévé lenni az ausztriai dekadens politikának. Egyszerűen a magyar nemzetet és államot s vele a dualizmus megmaradt megbízható alapját akarjuk megmenteni a jövő számára az osztrák politika disszolut hatásától. Vagy a Badeni-Bánffy-féle Nos, a Catuile Mendes némajátékában ezt a Pierrolt űzi a halálba a lelkiismeret. Mégpedig ugyancsak vastag bottal A szegény 'hand d' habits sokkal erőszakosabb és kézzelfoghatóbb kísértet mindazoknál a hazajáró lelkeknél, akiket én még színről-színre láttam tiroli parasztszínpadokon,m ama középkori félelmes ritterdrámákban. Teringette, hát ez kell ma Párizsnak? Tökéletesen értem, hogy a sok fűszerszámtól a nyelv bőre megkérgesedik egy kicsit, aztán olyan borsot kíván, amely erősebb a borsnál. A tompult érzékre hatni akaró számítás és furfang minden alávaló praktikáját jogosnak vallom és becsülöm, ha elmés és új. Sőt ám kaparja ki Krafft-Ebing Psychopathologia sexualisából a korcsmáros mindazokat a bolondgombákat, amelyeknél eszkimónak való kábító italt lehet főzni. Az eszkimó elvégre is okvetetlenül el akar kábulni, de nem kábul el mástól, csak a légyölő galóca decodumától. A korcsmáros meg azért korcsmáros, hogy italt mérjen. Eszkimók között működvén, azt árul, ami ott kelendő. És újdonság és alaposabb hatás kedvéért a galócát megszerzi egy kis valódi nadragulyával. És az eszkimó hálás. És Párizs hálás. Habeat sibi. De azt már épenséggel nem értem, mikor a nagy, izgalmas drámai hatásoktól megedzett és megromlott idegű Párizs, mely még egyszer hátborsódzásban akar gyönyörködni, a borzalomnak valamely új, mesterkélt és finomságában rettenetes fajtája helyett viszszanyúl a lomtárba, és előkotor onnan a harmincas-negyvenes évek recipéje szerint gyártott ős mélet, és némajáték képében színpadra viszi. Én a hátat, mely ettől borsódzik, nem sokra becsülöm. Az a hat nem fin de siecre hát. Nem is szecessziós hát. Se nem naturalista vagy impresszionista hát. Hanem jó, becsületes, jámbor, polgári Prudhomme-ház. Én itt az én hétszögletű kuckómban mindig azon töprengek, hogy repül ez a változó javaslatok a maguk teljességében vagy a gazdasági terület teljes elválasztása! Mi ezt az utóbbit látjuk ma egyedül lehetségesnek, de mindenesetre a dualizmusra nézve is jobbnak, mint a kényszeregyezséget, amiről már Deák Ferenc megmondta, hogy az ilyent a meg nem tartás gondolatával kötik meg. Váljunk el, ez mind a kettőnkre nézve természetesebb és jobb lesz. A válság. Riasztó hírek Budapesten. A bécsi kiegyezési tanácskozásokban a megegyezés nagy akadályai már eléggé ismeretesek. Tudvalevő az is, hogy a magyar kormány, élén Széll Kálmánnal, nem engedhet a Bánffy-Badeni-féle megállapodásokból, melyek Magyarország részére az eddigi feltételekhez képest jelentékeny előnyöket tartalmaznak, így különösen nem engedhet a magyar kormány a bankparitás kérdésében, mely ellen pedig Ausztriában az agitáció óriási módon megnövekedett. Szinte fölösleges azt emlegetni, hogy hasonlóképen nem engedheti a magyar kormány, hogy érvényesüljön az osztrákok azon vágya, hogy a fogyasztási adók visszatérítését Magyarország magasabb qvótával fizesse meg. Igen, de Ausztriában különösen a bankkérdésben a folytonos agitáció olyan állapotokat teremtett, hogy Thun gróf mosolyogva nézheti a magyarok erőlködését és bízvást bizhatik a korona döntésében, mert az uralkodónak számolnia kell épugy, mint a magyarok kívánságaival, az osztrákokéval is. Az osztrákok pedig váltig hangoztatják inkább az elszakadást, mintsem hogy most a bankparitás lépjen érvénybe. Ily körülmények közt mindenki el volt készülve arra, hogy ha a magyar kormánytól új engedményeket követelnek, melyek az ország érdekeivel ellenkeznek, Széll Kálmán és kabinetje a megbízatást leteszi a király kezébe, annál is inkább, mert a magyar parlamenti pártokkal kötött paktumban a legtüzetesebben meg van jelölve a kiegyezés elintézési módja, melytől a magyar kormány programmjának megtagadása nélkül el nem térhet. Vasárnapi tudósításunkban rá is mutattunk ama körülményekre, melyeknek bekövetkeztével a magyar kormány el van tökélve, sőt a szombati miniszteri tanácsban erre vo--------1MiiiiiilBi----------------—A világ az ismeretlen, a rejtelmes új századba — nélkülem. Uram fia, hol maradok én! Maholnap bizony meg se fogom már érteni a művészetnek semmi nyelvét. A képírás máris japánusul vagyis Szlanyi-nyelven szól hozzám. Hát majd mikor a dráma kezd így beszélni! Mondhatom, nem aggodalom nélkül mentem a minap egy színházba, megnézni egy szecessziós, sőt sátánságos vígjátékot. Haj, ez lesz ám a fekete mise! Az ördögi mesterség a mai tudománynak csak idegorvosok előtt ismert titkos eszközeivel nevetőgörcsöt fog sugallani az egész közönségbe. Kacagni fogok én is, mint akit Torjána asszony halálra csiklandozott. De nem fogom tudni, miért ráz ez a rettentő, nyavalyás, sötét kacaj, mert én világtól elmaradt ember már nem érem föl észszel az új művészet finom problémás rejtelmeit. S a vége az lett, hogy hanyatt estem a zsöllyémben a bámulattól. A sötét mysteriumok démoni vígjátéka ugyanis ötvenes években jámbor Lustspiel volt, amineket a szolid és mérsékelt elmességű Charlotte Birch- Pleiner néni szokott kirázni a kantus-ujjból. És én azon vettem magamat észre, hogy — ordíts kapu, kiálts város - - modern ember vagyok. Ép ilyen meglepetés ért tegnapelőtt, a ’hand d’ 'habits előadásán. Tartottam tőle, hogy én öreg mammuth már nem is értem meg a ragyogó, a friss, a finom, a mély Paris lelkének e revelációját a magam durva agyamvelejével. E szomorú gyanúval mentem a színházba. Képzelhetik hát önök örvendő csalódásomat, melynek e rossz logikai rendű cikkben már előbb adtam okát. Szóval az én hátam derék s ami fő: újmódi hat, mert nem borsódzott egy csöppet sem. Teringette, nem ilyen kísértetektől ijedek én meg. Sőt azt gondolom, engem már csak egy hazajáró lélek rettenthet meg: mikor a reakció kikelni készül sírjából, a pöcegödörből.