Pesti Hírlap, 1899. augusztus (21. évfolyam, 211-241. szám)

1899-08-02 / 212. szám

t említjük. Vadászati célok ürügye alatt óriási er­dőterületeket vásárolnak össze külföldiek. Te­gye ugyanezt arisztokráciánk. Tegye hazafias­ságból, de ha ebből nem, szintén vadászati cé­lok miatt. Erdélyben nem lévén rendszeres er­dőgazdaság, ott meg kell teremteni a vadállo­mányt, mint megkezdték az Andrássyak. Bár­mely indokból, de valahára kezdődjék meg a­ nemzeti akció. A hazafias indok volna legmél­tóbb arisztokráciánkhoz. Ez indokot nem is nél­külözhetjük a nagyméretű akciónál. Dehát csak oly arisztokráciának van létjogosultsága, amely nemzeti. Ha az osztályérdek nem simul a nem­zeti érdekbe, önmaga idézi föl saját vesztét. Arisztokráciánkról azonban fölteszszük, hogy az érdeksimulást nem fogja gátolni. Annál kevésbbé, mert anyagi kárával nem fog járni, sőt ellenke­zőleg gazdagodni fog a csere által. Miután ő van birtokban, drágán fog eladni és olcsón venni. Drágán adja el szántóföldeit, hogy olcsón jusson erdőkhöz. Ez üzlet mellett legalább 50 percent haszna lesz. A nemzeti akció tehát meg fogja gazdagítani arisztokráciánkat. És hozzá a hitbizományok elvi kérdése soha sem fog szóba kerülni, ha a hitbizományok Erdélyben és Felső-Magyarországon vannak. Az értékcsere e kép sehol sem fog okozni kárt, csak hasznot. És megnyitja a széles látó­kört a fényes nemzeti jövendőre. Beksics Gusztáv: Belpolitikai hírek, Az aradi román püspök beiktatása. Ara­don ma történt meg Goldis Jánosnak, az aradi új román püspöknek beiktatása. Az ünnepélyre Aradon megjelentek az aradmegyei, bihari, békési, Csanádi románok és a bácskai óhitüek küldöttjei. Jelen volt több a megyéből való országgyűlési képviselő, kép­viselve volt továbbá a helyőrség, Arad megye, Arad város és Bihar megye hatósága és a hitközségek. Dél­előtt kilenc órakor harangzúgás között bevonult a templomba Goldis püspök és Popea karánsebesi püspök. A templom küszöbén az aradi és a karánse­besi archimandrite fogadta. Popea karánsebesi püs­pök, a metropolita képviselője, román beszédet mon­dott. Nagy öröm érte, úgymond, az egyházmegyét i . ................................................................................................................... Goldis megválasztásával. Visszapillantást vetett az egyház siralmas helyzetére. Amikor az autonómiát megalkották, a gondviselés küldötte Saguna püspököt, aki sikerrel harcolt az egyház javáért. Őt állítja Gol­dis püspök elé mintául. Azután Pop Ignác szent­széki ülnök fölolvasta M­­etianu metropolita leiratát, amely érdemesnek mondja Goldist uj méltóságára. Popea püspök erre beültette Goldist a püspöki székbe s tovább beszélve elmondta az uj püspök érdemeit, amelyeket az egyház s a kultúra terén szerzett. Méltósága — úgymond — nehéz, de meg­könnyíti a szeretet. Goldis János, a most már beiktatott püspök, ezután román nyelven megtartotta programmbeszédét. Kifejezte, hogy különösen öröme telik abban, hogy ott viselheti új méltóságát, ahol ezelőtt harminc évvel pappá szentelték. Törekvése az, hogy kötelességét minden irányban teljesítse. A cél elérésére egyház­megyéjének legjobbjait gyűjtötte maga köré. Minta­képe Saguna lesz, aki mint Mózes, megalkotta a ro­mán egyházi országot. Saguna örökségét érintetlenül fogja föntartani. Az egyházmegyét az autonómia ér­telmében nem egyedül, hanem az összes hivatott elemekkel karöltve fogja vezetni. A papságnak és a tanítóknak kell a népet nevelni és pedig szeretekre, mert a szeretettel nagygyá tehető az egyház. Csak a tehetségre és érdemre tekint, a törvénytelenséget kí­méletlenül ostorozza. Végül megköszönte az ünne­­p­eltetést. A beszédet viharos se frenske ! kiáltásokkal fogadták. A beiktatás után tisztelgések voltak s mint tudósítónk jelenti, az ezen alkalommal az üdvöz­letekre adott válaszaiban szépen megnyilatkozott az uj püspök hazafias gondolkozásmódja. A bihar­­megyeiek küldöttségének élén Beöthy főispán a a nemzetiségekkel való kölcsönös megértést hang­súlyozta. A tisztelgések után bankett volt, melyen főkép Tisza István gróf tartalmas felköszöntője aratott nagy tetszést. A románokat éltette, mert ez a testvér-nemzet természetes szövetségese a magyarnak magasztos hi­vatások teljesítésében. Popea Miklós karánsebesi püs­pök válaszolt e letköszöntőre, kijelentve, hogy Tisza István szavainak nagy politikai jelentőséget tulajdonít. A fatális nemzetiségi összekülönbözéseknek eddig az volt az oka, hogy a magyarok és románok nem ér­tették meg egymást, pedig egy évezred óta egymásra vannak utalva; ezt be kell végre látniok. A lát­szólagos súrlódások is ritkábbak volnának, ha a románok és a magyarok nem zárkóznának el egymás elől; most pedig itt az ideje lett egy kastély és park is van, amelynek ura, De Chaville, azonban nem szünet a felesége mellett. A kastélyban lakik unokanővére, Ara­bella is, egy harminchárom éves fiatal leány, aki azonban legfölebb csak harminc-harminkét évesnek látszik. Nagyon regényes hölgy, aki ed­dig még csak azért nem ment férjhez, mert gyermekkorában megesküdött, hogy csak az lesz a férje, aki ezer kalandon, ezer halálos ve­szedelmen átmegy és végül föláldozza az életét érte ; mivel azonban ilyen emberek a keresztes háborúk megszüntetése óta már nincsenek, Ara­bella hajadon maradt. S miután Arlais így be­mutatta regényének hősnőjét, mindjárt a regény elején így szól: »Most még tulajdonképen nem volna szabad önöknek elárulnom, de nem tudok magamon uralkodni. — Arabella a regény vé­gén férjhez megy és boldog lesz.« S miután a szerző a hősnő sorsa iránt érdeklődő olvasókat megnyugtatta, mindjárt bemutatja a leendő fér­jet is. Ez az úr Jules Fléchard, Arabella torna­­tanítója. Jól nevelt fiatalember, akinek azonban nincs semmi vagyona, s aki azért lett tornata­­nító, mert az orvosa sok mozgást ajánlott neki. A regényben szerepel még Hautpertuis báró is, egy igen elegáns párisi úr, aki rokonainál, Cha­­villeéknál, nyaral. Fléchard természetesen imádja a tanítványát, aki azonban erről nem tud sem­mit. Arabella egyszer csak levelet kap, amely­ben valaki ezt írja neki: Kisasszony! Okvetlenül meg kell tudnia, hogy valaki ti­tokban nagyon szereti önt! Egy kétségbeesett fiatal­ember. Aztán több ilyen levelet is kapott még Arabella, anélkül, hogy tudta volna, kitől. Egy­szerre csak nem kapott több levelet, s ugyan­annak, hogy a múltak tévedését helyrehozzák. Mangra Vazul szerint, ha a románok eddig is olyan beszé­deket hallottak volna, mint a Tisza Istváné, akkor nem élesedett volna el a nemzetiségi kérdés; ha pe­dig a kormány tettekkel is fogja igazolni, hogy úgy gondolkozik, mint Széll Kálmán, akkor nem lesz többé nemzetiségi kérdés. A bankett olyan lelkes hangulatban ért véget, hogy a románok és a magyarok össze is csóko­­lóztak. Délután hangverseny, este pedig táncmu­latság volt. Az új püspök, székfoglalója alkalmából, pásztor­levelet bocsátott ki, melyben többek közt a következő­ket fogadja: — Legelső és kedves kötelességemül veszem az evangéliumi szeretet ápolását egyházmegyém fiai között, hogy mindnyájunk dolgai a legrendesebb mederben úgy folyjanak, ahogy az egyházunknak és híveinek egyaránt legjobb érdeke. Egyesíteni törekszem mindazokat, akik az egyházmegyében arra hivatvák, hogy egyetértő munkával föntartsuk a meglevő intéz­ményeket és alapjait vessük újaknak, a békesség és közerkölcsök emelésére, s hogy kulturális és egyház­szervezeti ügyeinket úgy a központban, mint kint a megyében, az Úr szellemében, szent kánonaink parancsolatai szerint mozdítsuk elő. Sima Ferenc csődüg­ye. Sima Ferenc ügy­védje kérvényt adott be a szegedi törvényszékhez, hogy csődvagyon hiányában szüntessék meg a csődöt Sima ellen. A törvényszék, mint lapunknak telegra­­fálják, ma elutasította ezt a kérelmet, mert Simának az összes vagyona még nincs is leltározva s a csőd­tömeghez pótlólag még jelentékeny vagyont fognak csatolni. Az interparlamentáris konferencia első összejövetele ma volt Kristiániában, hol a tanácsko­zásokat holnap kezdik meg. A konferencián az ösz­­szes parlamentek képviselői megjelentek. A magyar országgyűlés Apponyi Albert gróf vezetése mellett tizenkét taggal van képviselve. A norvégek a vendé­geket rendkívül szívélyesen fogadták. A holnapi ülé­sen előterjesztik a múlt évi konferencia által elhatá­rozott munkálatokat. A Blaireau-ügy. — A Dreyfus-ü ügy paródiája, — Alphonse Allais, a kiváló francia humorista, kinek képtelenül bolondos apró történeteit a Pesti Hírlap olvasói is jól ismerik,­­ regényt írt a Drey­­fus-ügyről. Mint Ailais minden művében, úgy ebben a regényben is a feje tetejére van Állítva minden s érdekes, hogy az a páratlanul kémikus történet, amelylyel regényében foglalkozik, a nevetségesség legszélső fokáig eltorzított alakjaival együtt mennyire hasonlít a szomorú Dreyfus-ügyhöz és ennek sötét alakjaihoz. Lehet, hogy Blumauer nagyobb művészet­tel travestálta az Aeneist, de azért kétségtelen, hogy Ailais Dreyfus-paródiája sokkal mulatságosabb. A regény előszavában Arlais művéről a tőle már megszokott szerénységgel nyilatkozik : »Művem alakjai a legnagyobb gonddal vannak megrajzolva és megfestve; a cselekmény pedig oly ügyesen van szőve, hogy az ember azt hinné, hogy géppel ké­szült, pedig nem így van. Ami a szilt illeti, az min­denütt oly nemes és világos, mint egy szerző művei­ben se; ezt a nemességet és világosságot a szerző eddig még ismeretlen találmányokkal tudta elérni.« Ily elismerő kritika után azt tűtszszük, nem is kell többet beszélnünk a regényről, — elég, ha elmondjuk a tartalmát, Montpaillard jelentéktelen városka, alig van tízezer lakosa. A polgármestere nagyon büszke arra, hogy Montpaillard lakosságának nyugalmát a város alapítása óta soha sem za­varta meg semmi. Tíz embert egyszerre soha­sem lehetett itt látni az utcán, csak vásár ide­jén. Ellenzék azonban Montpaillardban is van, de mindössze csak tizenhét választó ellenzéki; a vezérük Guilloche ügyvéd, aki természetesen barátságban van a polgármesterrel, de politikai ügyekben nagy ellensége neki. A városka mel­ ekkor egy más esemény is történt Montpail­­lardban. Élt itt egy Blaireau nevű csavargó, aki soha életében nem dolgozott semmit, s akiről senki se tudta, hogy miből él, valószínűnek tar­tották, hogy nagy tolvaj. A város nyugalmára és biztonságára féltékenyen őrködő polgármester szemében már régóta szálka volt ez a Blaireau, de nem tehetett ellene semmit; a város éjjeli őre és rendőre, Parju, nem tudta tettenérni soha. Egy este azonban Parju, mikor a Cha­­ville-park mellett elment, látta, hogy egy em­ber be akar mászni a park kerítésén. Odaro­hant hozzá nagy kiabálva, de még mielőtt föl­ismerte volna, hogy ki az ott a kerítésen: az ismeretlen leugrott, megfordult s úgy vágta fejbe Parjut, hogy a szegény rendőr „ingyen megláthatta, hogy milyen lénye lehet 36.000 gyertyának.“ Mikor Parju magához tért, akkorra az ismeretlen már eltűnt. Másnap reggel elbeszélte a polgármester­nek, hogy mi történt vele. A polgármester rög­tön kijelentette, hogy a „merénylő“ senki más nem lehet, mint Blaireau. Parju nem látta ugyan, s fogalma sincs róla, hogy ki ütötte meg, de a polgármester meg van róla győződve, hogy Blaireau volt, s ebbe Parju is belenyugszik, mert nagyon tiszteli félebbvalóit. Blaireaut le­tartóztatják, s bármennyire bizonyítgatja is ár­tatlanságát, három hónapi fogságra ítélik, mert mint a bíró mondja: „Épen az a körülmény, hogy a vádlott folyton csak ártatlanságát han­goztatja és alibijét bizonyítgatja, arra vall, hogy megrögzött gonosztevővel állunk szemközt.“ Blaireaut tehát becsukják. A börtönben azonban jó dolga van, mert az igazgató nagyon vidám fiatal­ember s­ jól bánik a foglyokkal. Blaireau például egész nap halászgat a tóban az igazgató konyhája számára s olyan derék i­ h­a­i­i­ii­i­it L­a­r­lottiUgliaZlUB­a.

Next