Pesti Hírlap, 1899. október (21. évfolyam, 272-302. szám)
1899-10-11 / 282. szám
1899. október 11. PESITI HÍRŰ 1* 17 A só és a spongya. Mind a két csacsi hegyezte a füleit, mikor azt hallotta, hogy a karaván vezetője igy szólott embereihez: — A spongyát az egyik szamárra tegyék tek, a sós zsákokat pedig a másik szamárra. A szamári társadalomban ez a két füles tökéletes ellenlábasa volt egymásnak. Az egyik Franciaországban született és ifjúkorában egy olyan családnál szolgált, ahol nem volt egyéb dolga, mint hogy játékszerül szolgáljon a gyermekeknek. Mindig a gyerekek mellett volt, még akkor is, amikor a gyerekek tanultak, így tehát nem közönséges műveltségre tett szert. . Különösen az irodalomban, oly jártas volt, hogy megszégyenített volna a tudompányával egy félvér lovat is. Az idegen nyelvekből azonban épen úgy nem ragadt rá semmi, mint a fiúkra. Lafontaine meséit kitűnően ismerte, egyszer azonban azt a szomorú tapasztalatot szerezte, hogy ezeknek a meséknek a tanulsága (?) nem ér semmit, és hogy Lafontaine szégyenére válik a francia irodalomnak. A másik füles angol származású volt; már kora ifjúságában arra oktatták, hogy még hajnalban fölkeljen és nyomban munkához lásson. Valami nagyon művelt szamár tehát nem lehetett. „ Keveset beszélt, de annál többet dolgozott. Mindig jól megfigyelt maga körül mindent, s meglehetős tapasztalatokat szerzett, amelyeket nyomban tudományos rendszerbe is foglalt. Jacknak hívtak. Honfitársam pedigeddig elfelejtettem megmondani, de még nem késő a hibát jóvátenni) a Baptiste névre hallgatott, ha ugyan egyáltalán jónak látta az ember szavára hallgatni. A karaván vezetője így szólt az emberéhez : , , Különösen arra legyen gondja, William, hogy az árukat jól becsomagolja és jól felkötözze a szamarakra, mert igen sok folyón kell átmennünk és nem szeretném, ha az áraimat elhordaná a víz. Mivel a szóban forgó két szamár egyenlő erejű volt, William nem törődött vele, hogy melyik szamárra mit csomagoljon s a szamarak is tudták, hogy először arra raknak terhet, amelyik előbb áll William mellé. Baptiste agyában régi klasszikus emlékek ébredtek föl. — Spongya . . . só . . . folyó ... Ha nem csalódom, Lafontaine írt erről egy szép mesét: »A spongyát szállító szamár és a sót szállító szamár« a címe. Persze, persze! . .. . S mi a tanulság belőle ? Az, hogy igyekezni fogok, hogy jót tegyenek a hátamra, a só majd szépen elolvad a vízben, míg ennek, a nyomorult angolnak eleget kell bajlódnia a spongyával, ha a spongya tele iszsza magát vízzel. A bntish donkey azonban, miután egy pillantást vetett a sóra meg a spongyára, így okoskodott:— Tehát sót viszünk és spongyát . . . Az áruk mind olyan zsákokba vannak csomagolva, amelyekbe nem megy bele a víz. Ezer Szerencse, hogy az emberek már ilyen zsákokat is készítenek. Azt hiszem, legjobb lesz, ha a spongyás zsákokat választom, először azért, mert ezek könnyebbek, másodszor pedig azért, mert az archimedesi elv következtében, ha vízen kell átkelni, ezek a spongyás zsákok engem állandóan a víz színén fógnak tartani. Albion szamara helyesebben gondolkozott, mint a klasszikus francia szamár, amely egészen agyoncsigázva ért az út céljához, míg az angol jó erőben volt és örvendezve gúnyos pillantásokat vetett francia társára. A családapák tanulhatnának a francia szamár szomorú Sorsából, s erre a példára gondolhatnának, mikor azt a nehéz kérdést kell eldönteniük, hogy az élet komoly küzdelmeire klaszszikus vagy gyakorlatias neveléssel készítsék-e elő fiaikat. Alphonse Állaté, Gr. Lónyay Elemér. Mikor kegyelmes úrnak nagyszámú gyermekei összetűztek és panaszra mentek a nagyanyjukhoz, ez rendesen így vigasztalta a legjobban pityergőt: „No ne siri, tiéd lesi Bari. Sttárival biztathatta az Urfiakat a whtthender Patvarist, Beősz Károly is, ahogy Valpurge kisasszony, a francia nevelőnő elnevezte az andiásui., mikor legsürgősebb dolgában estek rá, hogy faragjon nekik kalaraust, meg ragaszszon össze pappendekliből sárkányt. Mikor aztán regénysorba kerültek, az egyik gróf, aki fogalmazó volt a tengermelléki kormányzóságnál, szerelmes lett egy országszerte híres szép leányba, Jankovich Antóniába. A kegyelmes úr kedvetlenül nézte ezt az érzelmet. Már csak azért is, mert pápista volt a szépséges leányzó, a vőlegény-jelölt családja pedig rettenetesen erős magyar lnta familia. A kegyelmes úr aztán egy napon így szólt a fiához: „Verd ki a fejedből Jankovich Tónit, fiacskám, tudok én neked jobb menyasszonyt. Híres neves, magyar familiából valót, akinek a szive, de meg a hitsas magyar. Ami pedig jó, szörnyű módon szerencsés a famíliája. Károly gróf szelíd erkölcsű, engedelmes fiú volt, megfogadta az édesapja tanácsát. Kiverte a fejéből Jankovich Automat és beléházasodott a szerencsés familiiim. Nyomon is érte a szerencse. Még a Bari uradalom is az övé lett, amelylyel a nagyanyjuk kecsegtette a . . . fiúkat. Nem is került máig sem idegen kézre, az ivadékaira szállott dús örökség ...holott meg egynek a kivételével a többi testvérek mind elpusztultak. Ez a favunla pedig, melyet mint szerencsést jelölt meg fiának * * „ kegyelmes úr, nem más mint a Lónyay család, melynek most egyik tagja, a mind hangosabbá váló hír szerint, valóban a lehető legnagyobb szerencsét csinálja. Noha a grófi korona csak nemrégen diszesiti meg a kettős oroszlán-t, a Lónyay család egyik legrégibb nemzetsége hazánknak. Eredetét a honfoglalásig fölviszi, s első őse Keme, azokból a törzsökös sátoraljakból való, amelyek Árpád idejében a Tisza mentén letelepedtek. Gurg de Lóna 1060-ben már mint Member emlittetik s I. Béla király alatt Magyar és Erdélyországban nagy birtokok ura. Fejér codexében pedig egy Lónyay Lászlóról találunk említést, akinek atyja és testvérei IV. Béla alatt a bécsújhelyi csatában, vitéz harcolás után leltek hősi halált. Lónyay Jakab szerencsés házasság utján 1270-ben visszaszerezte a család primae occupationis, birtokát, Lónyát,mely máig is a családbirtokában maradt. Nevezetes tagja volt a családnak Lónyay Zsigmond, Belien Gábor, tanácsosa és vezére, aki fejedelme nevében, 1626-ban apozsonyi, békét irta alá, s a linzi béke megkötésében is nagy érdemeket szerzett. Jeles magyar asszonyaink közt említtetik a fiutód nélkül elhalt Zsigmond egyik leánya, Lónyay Anna, aki 116,000 tallérért zálogba vetve ékszereit, kimentette a tatár rabságból vőlegényét, Kemény Jánost, a későbbi erdélyi fejedelmet. A kuruc hadjáratrais tömérdek pénzt áldozott Lónyay Anna, ezért összes birtokait el is kobozták, de később, I. Lipót császár azokat mind visszaadatta. •. 11. Rákóczy Ferencnek rendíthetien hívei voltak a Lónyayak, Ferenc sok ideig főhadbiztosa is volt a fejedelemnek, s a szabadságharc bukása után Pozsonyországban keresett menedéket. A múlt század végén ismét föltűnt a Lónyay család. Legtekintélyesebb tagja volt ekkor Gábor — e néven a VII. — aki hosszabb ideig viselte Bereg és Iiány vármegye főispáni tisztét. Mint ev. ref. fekurátor, hatalmas oszlopa volt egyházának is és Kazinczy Ferenc kortársa és barátjaként lelkes barátja, támogatója a hazai literaturának. Fia Gábor — táján épen ennél a meleg barátságnál fogva,— a Kazinczy családból is nősült, jeles írónk Kazinczy Gábor nővérét, a ritka nagy szellemű Ottiliát vezetve oltárhoz. Lónyay Gábor mér nagyon fiatalon lépett közpályára s az 1836-iki pozsonyi, diétán mint Zemplénmegye követe ■ foglalt helyet a Rendek sorában. Mindig az ellenzéken foglalt helyet s az úgynevezett ellenzéki-hazafi, pártban vezérszerepet vitt. Elveit tollal is szolgálta s a régi Pesti Hírlap egyik legbuzgóbb munkatársa volt. Mint zemplénmegyei nagybirtokos, a szintén zempléni genialis, de vagyontalan Kossuth Lajost ő vezette be az országgyűlési körökbe, főrangu szalonokba s mikor országgyűlési tudósításai miatt fogságba került, nagy gondokkal küzdő szüleit, nővéreit nemzelelkűleg segélyezte. • Sógorának, Kazinczy Gábornak, a révén később összeköttetésbe jött az irodalom jeleseivel, akik mindig tárt karokkal fogadott vendégei voltak házának. A család nagy szerencséje leginkább talán abból a példás összetartásból, rendkívüli szeretesből eredt, amely nem hiába vált közmondásossá. A Lunyay-családnak minden egyes tagja egész életében arra törekedett, hogy egymásnak örömet szerezzen, hogy egymást segítse, emelje, érdekeit anyagilag, szellemileg előmozdítsa. Lónyay Gábor és neje Kazinczy Ottilia hasonlítottak az ókori Philemon és Barnáshoz s még agg korukban is öröm volt nézni a jeles házaspárt, milyen gyöngéd szeretettel, előzékenységgel viseltettek egymás iránt. Rá jöttek a sátoros-ünnepek, karácsony, húsvét, olyankor, az egész család összegyűlt Lónyay Gáboráknál. A földhitel-intézet sas-utcai palotájában lakott az öreg pár számos éven át s a nagy termek szűknek bizonyultak néha a sok vidám unokának, akikhez már később dédunokák is járultak. Nagy családdal áldotta meg az isten Lónyay Gábort, akár egy bibliabeli patriárchát, és mert jelmondatuk az óra öt labora volt, mindegyiket jó Sorsba is helyezték a menyei hatalmak. Legifjabb leánya Pállffy-Dauh Lipót teanoi herceg neje lett, akinek nevét minden filantróp intézményünk élén olvashatjuk, unokái pedig a legelőkelőbb magyar arisztokrata családokba házasodtak. Hat leány közt egyetlen új gyermeke volt Lónyay Gábornak, Lónyay Ödön, akinek férfikora jobbadán a pangó politikai viszonyok idejére esvén, közéletünkben nem igen vehetett részt. Lónyay Ödönnek és Pázmándy Vilmának a híres ellenzéki követ Pázmándy Dénes leányának fia, Lónyay Elemér, aki rövid idő előtt Gábor nevű testvérbátyjával együtt kapta a grófságot. Már gyermekkorában nagy eszű, ritka talentumnak bizonyult s egész lényének kiváló eleganciájával tűnt ki kortársai közt. Ezért is érzett talán hajlamot a diplomáciai pályára, mely leginkább megfelel a reprezentálásnak, a külső eleganciának. Noha modora, allűrjei, öltözködése, szokásai teljesen a Tuemse-parti gentlemanre vallanak, szívében, lelkében olyan igaz magyar Lónyay Elemér, , akár csak az az őse,aki a nagyságos fejedelem zászlaja alatt harcolt, mint a nagyatyja, Lónyay Gábor, reform-törekvéseink egyik legkimagaslóbb bajnoka. A Kazinczy-vér sem tagadja meg magát nála s megnyilatkozik a művészetek és irodalom szeretetében. Ha itthon van, Lónyay Elemér buzgó látogatója a tárlatoknak és külföldre is maga után küldeti a hazai alteratura minden kiválóbb termékét. Ha csakugyan megerősítést nyer a ma annyira kolportált hir, Lónyay Elemér grófnál válik be leginkább a família szerencséje, mert még a mai demokratikusvilágban is nagy sor az, ha valakinek az anyósa királyné, még pedig a feledhetetlen nagy nádornak, Józsefnek a leánya, a felesége pedig egy nagy birodalom néhai trónörökösének a volt felesége. Így aztán hazakerülne a Habsburgok magyar ágának szép virágszála, Stefánia, akinek az elvesztett korona helyett forró imádsággal kíván sírig tartó boldogságot minden igaz magyar. És talán kedvesebb is: lesz a bodrog-olaszi-i kúria tűzhelyének melege a trón hideg fényénél, amely annyi martyr-asszony szivét fagyasztotta már meg, — kedvesebb a töviskorostánál, amely gyakran együtt jár a hatalommal, .. . . .. . Barraginan.