Pesti Hírlap, 1900. november (22. évfolyam, 301-330. szám)
1900-11-25 / 325. szám
1900. november 25., vasárnap. 31 PESTI HÍRLAP REGÉNY-BLANOK. Két tűz között. — Bűnügyi regény. — 33 Irta: Mrs CHOKER, B. M. 84. FEJEZET. Különös találkozás. Egy szép májusi délután kocsi-korzó volt a Hyde-Parkban s a tolongás oly nagy volt, hogy a hintónknak meg kellett állni. Amint igy álltunk, egyszerre csak egy másik kocsi farolt mellénk s ebben a másik kocsiban a nagyanyám ült. Oh, hogy megöregedett ! Az arca sáppadt, beesett, ráncos volt, szemei elvesztették régi fényüket, egész alakja meggörbült és összeesett. Egy darabig szótlanul néztünk egymásra s aztán ő is megismert engem. Nagy álmélkodásomra kidugta fejét a hintó leeresztett ablakán s gyönge, reszkető hangon mondta: — Jöjjön el hozzám holnap, Ellen, látogasson meg . . . A következő pillanatban a kocsi-torlódás megszűnt és a nagyanyám hintója elvágtatott. — Ugye, ez más Le Marchant volt ? — kérdezte anyósom. — Nos, ha meghívta önt, akkor holnap el kell mennie hozzá. Nagyon gazdag öreg lady, — igazán nagyon gazdag. — Én is hallottam, — feleltem közömbösen. — Egy idő óta nagyon visszavonult. Legutóbbi betegsége egészen tönkre tette, pedig még nemrég is a legszebb öreg asszonyok egyike volt. Ön talán el sem hinné, hogy jóval idősebb, mint én? — Oh, hogynem hisz ez az első pillanatra szembe ötlik, — feleltem udvariasan. Másnap csakugyan elmentem nagyanyámhoz. Morris, a jó öreg Morris fogadott és nagyon örült, hogy láthat. — Áh, miss Ellen, alig ismerem meg, hogy megszépült! De a szegény nagymama annál jobban megöregedett. Az a szörnyű eset mi Bellamyval nagyon megviselte ... és a betegsége is. . . — Nos, Morris, hát vezessen föl hozzá. — És ön, miss Ellen, mégis csak férjhez ment ... és milyen szép, fiatal férjet kapott . . . . ráadásul katonatiszt is! Oh, hányszor szerettem volna meglátogatni önt, de nem mertem ! féltem a nagymamától, aki mindig gyanakszik és — mindent megtud. — Mindent? — gondoltam magamban. — váljon azt is tudja-e, amit én: Jimről, Kantról és apámról? Mikor beléptem hozzá, nem mozdult meg, csak föltette a pápaszemét és merően rám nézett. Én pedig éreztem, hogy még most is csaknem úgy félek tőle, mint régen s már szinte meg is bántam, hogy eljöttem hozzá. — Nos, Ellen, úgy-e, nagyon megváltoztam ? — kérdezte végre. — Érzem, hogy az időm nemsokára lejár. Jöjjön, üljön le ide mellém. Nagyon megszépült, ezt ugyan soha sem hittem volna. Mélyen elpirultam, s nem tudtam, mit feleljek. — Csak jól használja szépségét és idejét, kedvesem, legyen boldog, örüljön az életnek. Nekem úgy sem sok van már hátra belőle. Egy év múlva bizonyosan nem leszek és nem is fog sajnálni senki. De mindegy, ne beszéljünk erről. Rég szerettem volna már látni önt, hisz ön az egyetlen rokonom, unokám és a közelgő halál szelídebbé teszi az embert. Nem szólok a „botrányról“ sem, amelynek következményeit én viseltem. Azóta ön a kedvére férjhez ment, s remélem, boldog is ? Oly élesen nézett rám, hogy akaratom ellenére is lesütöttem a szememet, de ez ép elég volt neki; mindent kitalált. — Tehát nem az! — szólt halkan, vontatva. — S miért nem? Talán a férje iszik, kártyázik, nők után futkos? Vagy ön a hibás és a levelem igazat jövendölt? Ugye, Ellen, nem ön ? — De én vagyok,fj nagyanyám — és mindent apámért tettem, — feleltem hirtelen, önkénytelenül. — Oh, nagyanyám! — folytattam lázasan, — én mindig nagyon féltem öntől, de most már nem félek . . . azaz, hogy nem annyira félek ... És ön apámnak az anyja . . . róla akarok beszélni . . . mert ártatlan, oh! apám ártatlan ... és egy különös, hihetetlen újságom is van . . . — Mi az ? — kérdezte nagyanyám suttogva izgatottságában. — Apám él, itt van Angliában. Én sokszor beszéltem vele. — Él? és hol van? — kiáltott fel nagyanyám egész testében remegve. — Azt nem tudom. Sandgateban találkoztam vele legutoljára a múlt szeptemberben. — És Philip él! Ah, látnom kell őt még egyszer! Fiam, egyetlen fiam! szegény Philip . . . micsoda élet! S visszaroskadva karosszékébe, ráncos, remegő kezeibe temette arcát. — Oh, nagyanyám, hát még ha mindent tudna! Apám ép oly ártatlan a gyilkosságban, mint ön, vagy én. Én mindent tudok és . . . Egész közel húztam székemet az övéhez és kezemet rátéve nagyanyám karjára, halkan mondtam: — Ha meghallgatja, elmondom a történetét .. . azaz két történetet: az övét is, meg az enyémet is . . . — Hallgatom, kedvesem, hallgatom . . . Oh, hisz mit is tehetnék egyebet, mint hogy hallgassam ! Philip . . . szegény Philip! Elmondtam az egészet, elejétől végig. Nagyanyám egyetlen egyszer sem szakított félbe, csak néha emelte kezeit az égre, mikor egyegy meglepőbb fordulat következett; s mikor elvégeztem s még egyszer ismételtem, hogy apám ártatlan, — a nagyanyám fölkelt, egész magasságában büszkén kiegyenesedett, mint hajdanában s merően, élesen az arcomba nézve, igy szólt: — Ellen, te jó, kedves, hűséges leány vagy. Minden szavadat elhiszem ... sőt Philipnek is hiszek: érzem, hogy ártatlan. Mert ha nem lenne az, te sohasem tetted volna érte kockára boldogságodat és jó hitedet. Oh, leányom — szólt és hozzám hajolva megcsókolt — én már öreg vagyok s nem törődöm többé a világgal; jöjj hozzám lakni, légy az én szerető unokám! Lásd, annyiszor akartam írni neked, de a büszkeség mindig visszatartott . . . s tegnap úgy örültem, mikor megláttam édes, szomorú arcodat! Jöjj hozzám lakni, hisz a nagyanyád vagyok és én neveltelek . . . igaz, hogy nem nagy szeretettel, ... de légy te jobbszivű, légy vigasztalása hátralevő napjaimnak! Furcsa volt,hogy a nagymama tegezett és kedves leányának hívott! Kények közt köszöntem meg neki ezt is, meg szives meghívását is, de kijelentettem, hogy nem merem otthagyni anyósomat, mert akkor Jim ezt bizonyára úgy tekintené, hogy másodszor is megszöktem. — Ebben igazad van — dörmögött a nagymama. — De miért zsarnokoskodjék rajtad ? Hisz önálló és független vagy ? Fájdalom, nem voltam az! Nem volt egy shilling érő vagyonom sem, s bár keserű volt a kegyelemkenyér, mit más Karslake házában ettem, mégsem utasíthattam vissza, mert máshová nem mehettem. — Oh, hogy eszembe juttatod — szólt nagyanyám hirtelen —gombostű-pénzed csak van? — Van, de hozzá sem nyúlok, — feleltem röviden. — Látom, te is büszke vagy, de mostantól fogva nem leszel szegény. Holnap ötszáz font sterlinget teszek be számládra a Couttsbankba. A fiatal asszonyok mind kapnak hazulról is gombostű pénzt ... . s először is végy magadnak egy ríj kalapot, kedvesem, — tette hozzá nagyanyám, s rosszalólag nézett a kalapomra. — Most már nem törődöm a ruhákkal, kalapokkal! kinek a kedvéért is törődném ? — Ez gyerekség ! majd meglátod, hogy minden jóra fordul! — Eleinte én is reméltem, de most már!... Nézze meg apámat, húsz esztendeig küzködött, remélt és mégis... — Detektívek kezébe adom a dolgot, s majd meglátjuk. Oh, miért nem irtatok nekem, te, vagy Philip! Szerencsétlenek, egyenesen belerohantatok az oroszlán torkába! Ha rám bíztátok volna! . . . . Ah, csöngetnek, ez bizonyosan anyósod a kocsival. Természetesen, nem akarok vele találkozni, különben sem fogadok senkit. Mondd meg neki, hogy szívemből köszöntöm, s kérem, minél gyakrabban küldjön téged hozzám. Most pedig csókolj meg . . . úgy! ... Ha Karlslake kapitánynak volna esze, bizonyára nem gyanúsítana téged. Mondd meg őszintén, Nellie : ő nem miatta szöktél el mi Bellamy elől ? — Nem, nagyanyám, — feleltem egész komolyan, — igazán nem. Abban az időben Jim meg én gyűlöltük egymást. Ő azt hitte, hogy szörnyű vad, rakoncátlan vagyok, bár inkább most is ezt hinné s ne azt, amit hisz! — Jól van, jól , majd jóra fordul minden. Most menj, ne várakoztasd Mrs Karslaket s jöjj el minél előbb ... ha lehet, már holnap. 35. FEJEZET. Megdöbbentő újság. Miután a jég megtörött, majdnem minden nap átjártam nagyanyámhoz s minden szabad időmet nála töltöttem. Fölolvastam neki, elbeszéltem azt a mendemondát, ami a társaságban forgott s amit ebéd vagy vacsora közben Mirandától hallottam, leveleket írtam nagyanyám nevében, megvásároltam neki, amire szüksége volt, szóval tőlem telhetőleg igyekeztem kedvében járni és mulattatni őt. Londonból csak július utolsó felében mentünk el, mert Miranda végig akarta élvezni az egész szezont, s napról-napra kényszerítette szegény anyját, hogy kivilágos kivirradtig tartson ki vele és mellette a bálokban. Nagyon szeretett volna férjhez menni, — de a kérők csak nem jelentkeztek; a férfiak valószínűleg úgy gondolkodtak, hogy ez a „ királynői alak “ jól illenék ugyan az operai páholyba, — de otthon . . . Isten mentsen tőle! Én nem igen vágytam sem a társaságba, sem a mulatságokba. Egészen a háttérbe vonultam, Mirandának nagy örömére, aki aligha szerette volna, hogy én is ott „maradjak“ melette, s talán még el is homályosítsam. Mivel ezt tudtam, soha sem mentem le a szalonba, mikor vendégek voltak, s a délutáni tea-estélyeken sem vettem részt soha. Apámnak többször írtam Drumdearbe poste restante, de sohasem kaptam tőle választ. Kértem hogy látogasson meg bennünket, — engem és nagyanyámat,— s egyik levelemben tíz font sterlinget is küldtem neki, hogy ne legyen egészen pénz nélkül. Mikor semmi feleletet nem kaptam, írtam a drumdeari postamesternek, hogy nem tudja-e, hová utazott Dominik Kelly ? A postamester pedig azt írta vissza, hogy valószínűleg Amerikába ment, ámbár az is lehet, hogy visszatért Angliába. Július végén kimentünk nyaralni Karslakebe, szegény nagyanyám végtelen bánatára. Meg kellett neki ígérnem, hogy onnan is bejövök hozzá. — Természetesen, csak úgy, ha mis Karslake megengedi. Karslake — ez volt a falusi kastély neve, — sir Anthony tulajdona volt. Ez a sir Anthony, Jimnek nagybátyja és baronet, soha sem lakott ebben a kastélyában, melyet egészen átengedett más Karslakenek és Mirandának. Ámbár a kastély ódon, és kissé toldott-foldott volt, nekem nagyon tetszett, különösen a nagy park, melyben gyönyörű árnyas helyek, félre eső, magányos ligetek voltak. Nagyon szerettem sétálni, s mikor Shawnnal, a régi jó idők e hit tanújával sétálgattam az árnyas fák alatt, vagy a kényelmes kerti székbe telepedve olvasgattam, néha boldog is voltam. Látogatók persze itt sem hiányoztak tennis-játszmák, - kerti mulatságok, s egyéb e fajta szórakozások minden nap voltak,, de én sohasem vettem részt bennük, s Mirandára meg más Karslakere bíztam, hogy mulattassák vendégeiket. Ilyenkor rendesen elvonultam a park legfélreesőbb ligeteibe, vagy fölmentem szobámba, hogy ne is találkozzam velük. Egy esős délután, beleunván az olvasásba, hirtelen eszembe jutott az a kis láda, amelybe „családi kincseimet“ raktam el, s amelyet, mióta Sandgateben leszögeztek, még sohasem bontottam föl. Moss mindjárt vésőt és kalapácsot hozott és fölfeszítette a láda tetejét, én pedig, leülve a földre, egyenkint kiszedegettem a drága ereklyéket. (Folyt. köv.)