Pesti Hírlap, 1900. november (22. évfolyam, 301-330. szám)

1900-11-25 / 325. szám

1900. november 25., vasárnap. 31 P­ESTI HÍRLAP REGÉNY-BLA­NOK. Két tűz között. — Bűnügyi regény. — 33 Irta: Mrs CHOKER, B. M. 84. FEJEZET. Különös találkozás. Egy szép májusi délután kocsi-korzó volt a Hyde-Parkban s a tolongás oly nagy volt, hogy a hintónknak meg kellett állni. Amint igy álltunk, egyszerre csak egy másik kocsi farolt mellénk s ebben a másik kocsiban a nagyanyám ült. Oh, hogy megöregedett ! Az arca sáppadt, beesett, ráncos volt, szemei elvesztették régi fé­nyüket, egész alakja meggörbült és összeesett. Egy darabig szótlanul néztünk egymásra s aztán ő is megismert engem. Nagy álmélkodá­­somra kidugta fejét a hintó leeresztett ablakán s gyönge, reszkető hangon mondta: — Jöjjön el hozzám holnap, Ellen, láto­gasson meg . . . A következő pillanatban a kocsi-torlódás megszűnt és a nagyanyám hintója elvágtatott. — Ugy­e, ez más Le Marchant volt ? — kérdezte anyósom. — Nos, ha meghívta önt, akkor holnap el kell mennie hozzá. Nagyon gaz­dag öreg lady, — igazán nagyon gazdag. — Én is hallottam, — feleltem közöm­bösen. — Egy idő óta nagyon visszavonult. Leg­utóbbi betegsége egészen tönkre tette, pedig még nemrég is a legszebb öreg asszonyok egyike volt. Ön talán el sem hinné, hogy jóval idősebb, mint én? — Oh, hogyne­m hisz ez az első pillanatra szembe ötlik, — feleltem udvariasan. Másnap csakugyan elmentem nagyanyám­hoz. Morris, a jó öreg Morris fogadott és na­gyon örült, hogy láthat. — Áh, miss Ellen, alig ismerem meg, hogy megszépült! De a szegény nagymama an­nál jobban megöregedett. Az a szörnyű eset mi Bellamyval nagyon megviselte ... és a be­tegsége is. . . — Nos, Morris, hát vezessen föl hozzá. — És ön, miss Ellen, mégis csak férjhez ment ... és milyen szép, fiatal férjet kapott . . . . ráadásul katona­tiszt is! Oh, hányszor szerettem volna meglátogatni önt, de nem mer­tem ! féltem a nagymamától, aki mindig gya­nakszik és — mindent megtud. — Mindent? — gondoltam magamban. — váljon azt is tudja-e, amit én: Jimről, Kant­ról és apámról? Mikor beléptem hozzá, nem mozdult meg, csak föltette a pápaszemét és merően rám né­zett. Én pedig éreztem, hogy még most is csak­nem úgy félek tőle, mint régen s már szinte meg is bántam, hogy eljöttem hozzá. — Nos, Ellen, úgy-e, nagyon megváltoz­tam ? — kérdezte végre. — Érzem, hogy az időm nemsokára lejár. Jöjjön, üljön le ide mel­lém. Nagyon megszépült, ezt ugyan soha sem hittem volna. Mélyen elpirultam, s nem tudtam, mit fe­leljek. — Csak jól használja szépségét és idejét, kedvesem, legyen boldog, örüljön az életnek. Nekem úgy sem sok van már hátra belőle. Egy év múlva bizonyosan nem leszek és­­ nem is fog sajnálni senki. De mindegy, ne be­széljünk erről. Rég szerettem volna már látni önt, hisz ön az egyetlen rokonom, unokám és a közelgő halál szelídebbé teszi az embert. Nem szólok a „botrányról“ sem, amelynek kö­vetkezményeit én viseltem. Azóta ön a kedvére férjhez ment, s remélem, boldog is ? Oly élesen nézett rám, hogy akaratom ellenére is lesütöttem a szememet, de ez ép elég volt neki; mindent kitalált. — Tehát nem az! — szólt halkan, von­tatva. — S miért nem? Talán a férje iszik, kártyázik, nők után futkos? Vagy ön a hibás és a levelem igazat jövendölt? Ugy­e, Ellen, nem ön ? — De én vagyok,fj nagyanyám — és mindent apámért tettem, — feleltem hirtelen, önkénytele­nül. — Oh, nagyanyám! — folytattam lázasan, — én mindig nagyon féltem öntől, de most már nem félek . . . azaz, hogy nem annyira félek ... És ön apámnak az anyja . . . róla akarok beszélni . . . mert ártatlan, oh! apám ártatlan ... és egy különös, hihetetlen újságom is van . . . — Mi az ? — kérdezte nagyanyám suttog­va izgatottságában. — Apám él, itt van Angliában. Én sok­szor beszéltem vele. — Él? és hol van? — kiáltott fel nagy­anyám egész testében remegve. — Azt nem tudom. Sandgateban találkoz­tam vele legutoljára a múlt szeptemberben. — És Philip él! Ah, látnom kell őt még egyszer! Fiam, egyetlen fiam! szegény Philip . . . micsoda élet! S visszaroskadva karosszékébe, ráncos, remegő kezeibe temette arcát. — Oh, nagyanyám, hát még ha mindent tudna! Apám ép oly ártatlan a gyilkosságban, mint ön, vagy én. Én mindent tudok és . . . Egész közel húztam székemet az övéhez és kezemet rátéve nagyanyám karjára, halkan mondtam: — Ha meghallgatja, elmondom a történe­tét .. . azaz két történetet: az övét is, meg az enyémet is . . . — Hallgatom, kedvesem, hallgatom . . . Oh, hisz mit is tehetnék egyebet, mint hogy hallgassam ! Philip . . . szegény Philip! Elmondtam az egészet, elejétől végig. Nagyanyám egyetlen egyszer sem szakított félbe, csak néha emelte kezeit az égre, mikor egy­­egy meglepőbb fordulat következett; s mikor elvégeztem s még egyszer ismételtem, hogy apám ártatlan, — a nagyanyám fölkelt, egész magasságában büszkén kiegyenesedett, mint haj­danában s merően, élesen az arcomba nézve, igy szólt: — Ellen, te jó, kedves, hűséges leány vagy. Minden szavadat elhiszem ... sőt Phi­­lipnek is hiszek: érzem, hogy ártatlan. Mert ha nem lenne az, te sohasem tetted volna érte kockára boldogságodat és jó hitedet. Oh, leá­nyom — szólt és hozzám hajolva megcsókolt — én már öreg vagyok s nem törődöm többé a világgal; jöjj hozzám lakni, légy az én sze­rető unokám! Lásd, annyiszor akartam írni ne­ked, de a büszkeség mindig visszatartott . . . s tegnap úgy örültem, mikor megláttam édes, szomorú arcodat! Jöjj hozzám lakni, hisz a nagyanyád vagyok és én neveltelek . . . igaz, hogy nem nagy szeretettel, ... de légy te jobbszivű, légy vigasztalása hátralevő napja­imnak! Furcsa volt­,hogy a nagymama tegezett és kedves leányának hívott! Kények közt kö­szöntem meg neki ezt is, meg szives meghívá­sát is, de kijelentettem, hogy nem merem ott­hagyni anyósomat, mert akkor Jim ezt bizo­nyára úgy tekintené, hogy másodszor is meg­szöktem. — Ebben igazad van — dörmögött a nagymama. — De miért zsarnokoskodjék raj­tad ? Hisz önálló és független vagy ? Fájdalom, nem voltam az! Nem volt egy shilling érő vagyonom sem, s bár keserű volt a kegyelemkenyér, mit más Karslake házában et­tem, mégsem utasíthattam vissza, mert máshová nem mehettem. — Oh, hogy eszembe juttatod — szólt nagyanyám hirtelen —gombostű-pénzed csak van? — Van, de hozzá sem nyúlok, — feleltem röviden. — Látom, te is büszke vagy, de mostan­tól fogva nem leszel szegény. Holnap ötszáz font sterlinget teszek be számládra a Coutts­­bankba. A fiatal asszonyok mind kapnak ha­zulról is gombostű­ pénzt ... . s először is végy magadnak egy ríj kalapot, kedvesem, — tette hozzá nagyanyám, s rosszalólag nézett a kalapomra. — Most már nem törődöm a ruhákkal, kalapokkal! kinek a kedvéért is törődném ? — Ez gyerekség ! majd meglátod, hogy min­den jóra fordul! — Eleinte én is reméltem, de most már!... Nézze meg apámat, húsz esztendeig küzködött, remélt és mégis... — Detektívek kezébe adom a dolgot, s majd meglátjuk. Oh, miért nem irtatok nekem, te, vagy Philip! Szerencsétlenek,­­ egyene­sen bele­rohantatok az oroszlán torkába! Ha rám bíztátok volna! . . . . Ah, csöngetnek, ez bizonyosan anyósod a kocsival. Természete­sen, nem akarok vele találkozni, különben sem fogadok senkit. Mondd meg neki, hogy szívemből köszöntöm­, s kérem, minél gyakrab­ban küldjön téged hozzám. Most pedig csókolj meg . . . úgy! ... Ha Karlslake kapitánynak volna esze, bizonyára nem gyanúsítana téged. Mondd meg őszintén, Nellie : ő nem miatta szök­tél el mi Bellamy elől ? — Nem, nagyanyám, — feleltem egész komolyan, — igazán nem. Abban az időben Jim meg én gyűlöltük egymást. Ő azt hitte, hogy szörnyű vad, rakoncátlan vagyok, bár inkább most is ezt hinné s ne azt, amit hisz! — Jól van, jól , majd jóra fordul minden. Most menj, ne várakoztasd Mrs Karslaket s jöjj el minél előbb ... ha lehet, már holnap. 35. FEJEZET. Megdöbbentő újság. Miután a jég megtörött, majdnem minden nap átjártam nagyanyámhoz s minden szabad időmet nála töltöttem. Fölolvastam neki, elbe­széltem azt a mende­mondát, ami a társaságban forgott s amit ebéd vagy vacsora közben Miran­dától hallottam, leveleket írtam nagyanyám ne­vében, megvásároltam neki, amire szüksége volt, szóval tőlem telhetőleg igyekeztem kedvében járni és mulattatni őt. Londonból csak július utolsó felében men­tünk el, mert Miranda végig akarta élvezni az egész szezont, s napról-napra kényszerítette szegény anyját, hogy kivilágos kivirradtig tart­son ki vele és mellette a bálokban. Nagyon sze­retett volna férjhez menni, — de a kérők csak nem jelentkeztek; a férfiak valószínűleg úgy gon­dolkodtak, hogy ez a „ királynői alak “ jól il­lenék ugyan az operai páholyba, — de otthon . . . Isten mentsen tőle! Én nem igen vágytam sem a társaságba, sem a mulatságokba. Egészen a háttérbe vonul­tam, Mirandának nagy örömére, aki aligha szerette volna, hogy én is ott „maradjak“ me­­lette, s talán még el is homályosítsam. Mivel ezt tudtam, soha sem mentem le a szalonba, mikor vendégek voltak, s a délutáni tea-esté­lyeken sem vettem részt soha. Apámnak többször írtam Drumdearbe poste restante, de sohasem kaptam tőle választ. Kértem hogy látogasson meg bennünket, — en­gem és nagyanyámat,— s egyik levelemben tíz font sterlinget is küldtem neki, hogy ne legyen egészen pénz nélkül. Mikor semmi feleletet nem kaptam, írtam a drumdeari postamesternek, hogy nem tudja-e, hová utazott Dominik Kelly ? A postamester pedig azt írta vissza, hogy való­­színűleg Amerikába ment, ámbár az is lehet, hogy visszatért Angliába. Július végén kimentünk nyaralni Karsla­­kebe, szegény nagyanyám végtelen bánatára. Meg kellett neki ígérnem, hogy onnan is bejö­vök hozzá. — Természetesen, csak úgy, ha mis Karslake megengedi. Karslake — ez volt a falusi kastély neve, — sir Anthony tulajdona volt. Ez a sir An­thony, Jimnek nagybátyja és baronet, soha sem lakott ebben a kastélyában, melyet egészen át­engedett más Karslakenek és Mirandának. Ám­bár a kastély ódon, és kissé toldott-foldott volt, nekem nagyon tetszett, különösen a nagy park, melyben gyönyörű árnyas helyek, félre eső, magányos ligetek voltak. Nagyon szerettem sétálni, s mikor Shawn­­nal, a régi jó idők e hit tanújával sétálgattam az árnyas fák alatt, vagy a kényelmes kerti szék­be telepedve olvasgattam, néha boldog is vol­tam. Látogatók persze itt sem hiányoztak­ ten­­nis-játszmák,­ - kerti mulatságok, s egyéb e fajta szórakozások minden nap voltak,, de én sohasem vettem részt bennük, s Mirandára meg más Karslakere bíztam, hogy mulattassák ven­dégeiket. Ilyenkor rendesen elvonultam a park legfélreesőbb ligeteibe, vagy fölmentem szo­bámba, hogy ne is találkozzam velük. Egy esős délután, beleunván az olvasásba, hirtelen eszembe jutott az a kis láda, amelybe „családi kincseimet“ raktam el, s amelyet, mióta Sandgateben leszögeztek, még sohasem bontot­tam föl. Moss mindjárt vésőt és kalapácsot ho­zott és fölfeszítette a láda tetejét, én pedig, leülve a földre, egyenkint kiszedegettem a drága ereklyéket. (Folyt. köv.)

Next