Pesti Hírlap, 1902. augusztus (24. évfolyam, 209-239. szám)

1902-08-06 / 214. szám

Borostyány Nándor f. (1848—1902.) Meghalt ma Párizsban egy kedves régi munkatársunk, Borostyány Nándor, a Pesti Hírlap „párizsi leveleinek“ írója, a sokat tudó, tudását és tapasztalatait a magyar közélet és társadalom javára hasznosító, szellemes és gazdag tartalmú tárcaíró. Minket, akik pár heti betegségének kezdete óta aggódva vártuk a híre­ket állapota felől, mélyen megrendített a halálhír, mert csak legutóbb annak a tudósításnak örvend­­tünk, hogy a festett beteg állapota javult s életét megmentik. Az örömet gyorsan váltotta fel a bánat. A Pesti Hírlap olvasói a legutóbbi hetekig, amikor a betegség ágyba döntötte, gyakran ta­lálkoztak e lap hasábjain Borostyány Nán­dor szellemes dolgozataival. Itt megismer­kedhettek vele és megszerethették, mert az ő nagy szeretete az emberek és a tár­sas élet iránt minden sorából kisugárzott és nemes lelkének kincseit a már 54 éves író bőven osztotta. Igazi hivatott újságíró és író volt. Akik régebbre emlékeznek, Borostyáni Nándort a Pesti Hírlap belső munkatársa, ve­zérszelleme gyanánt is ismerték. Míg ezelőtt tíz évvel Párizsba nem ment, tíz évet töltött a lap szerkesztőségében, csodálatos munkaerejével és tudásával napról-napra gazdagítva a lap tar­talmát és emelve népszerűségét, mert úgy publi­cisztikai, mint szépirodalmi dolgozatai a legbe­csesebbek közé tartoztak. Párizsban sem szűnt meg hazája javáért munkálkodni. Míg a Pesti Hírlapnak és Pester Lloydnak hűségesen küldte az odavaló események­ről,társadalmi és politikai mozgalmakról az ismer­tetéseket, a párizsi lapokban is szorgalmasan dolgozott és felvilágosító, okos cikkeivel nagyon sokat tett arra, hogy a magyar állam tekinté­lyét és megbízhatóságát, a magyar nemzet jeles tulajdonait a külfölddel megismertesse. Életét, épúgy mint itthon, a külföldön is a magyar szellem nemesítésének szentelte. Erre szolgált hosszú és nehéz zsurnalisztikai munkálkodása és egész irodalmi működése, finom ízlésével és rendkívüli széles hatáskörének felhasználásával. Az idegenben sokan megfeledkeztek róla, de idehaza becsülőinek és tisztelőinek sorából egy hű gárda folyton érdeklődött a finom lelkű, becsületes, már őszülő író, Borostyány Nándor munkálkodása iránt. Nem azok közül való volt, akik munkásságukból más hasznot keresnek, nem járt állások és sinekurák után. Ő csak olvasóit akarta oktatni és gyönyörködtetni. Hát szegényen költözött el a munkás újságíró egyet­len pihenő helyére, a sír ölébe. Derék jó barátunk azonban betegségében a távol idegen­ben is hű ápolóra talált nővére, Kempf Józsefné született Borostyány Irma fővárosi tanítónő és írónő személyében, mert e szintén poéta lelkű hölgy a betegség első hírének hal­latára Párizsba sietett és el nem mozdult bátyja ágya mellől. A beteget a nyakán keletkezett mérges kelevény ölte meg, amit az operáció nem tudott veszélytelenné tenni. Amikor most a halála hírét tudatják, az elhunyt nővére az ő utolsó kívánságát is közli, hogy itthon hazai földben, az ő szép Budapest­jének temető­kertjében helyezzék nyugalomra. Hogy e kívánsága teljesülhet-e, még nem bizo­nyos, mert a hazaszállítás sok akadályba üt­közik. Ám a magyar olvasóközönség iránta való hálája a távolba is elhat, a meleg részvét sze­retettel kíséri utolsó útján. Mi pedig mély meg­hatottsággal kívánunk zaklatott földi pályája után csendes nyugodalmat kihűlt porainak. * * * Borostyány Nándor, hirlapiró, szül. Szegeden 1848. jan. Tanulmányait a szegedi gimnáziumban és a budapesti egyetem jogi és bölcsészeti karán végezte. Irodalmi dolgozatokkal már 1865 óta foglalkozott. 1869-ben a Csernátoni Lajos alapította Ellenőr szerkesz­tőségébe lépett s csakhamar a lap egyik vezércikk­írója lett. Az 1870-iki német-francia bábor kitörése­kor, mint a Hon tudósítója Párizsba utazott; félév múlva visszatért s ujra belépett az Ellenőr szerkesz­tőségébe. A fuzió után a nagy lapoktól megválva 1874—78-ig a Vasárnapi Ujsák­ állandó és kedvelt tárcaíró­a és a Politikai Újdonságok segéd­szerkesztője volt; 1876 szeptembertől 1877 júniusig a régebbi Bp. Napilapot, 1878 kezdetétől Lukács Bélával együtt a Közvélemény pofit. napilapot szerkesztette, az utóbbit 1879-től 1880. közepéig egyedül; 1881—1885. a Pesti Hírlap főszerkesztője volt és egyúttal felelős szerkesztője 1883—84. Mikszáthtal együtt a M Magyaror­­szág és a Nagyvilágnak. Azonkívül még több lap szer­kesztésében is részt vett és nagyszámú politikai, tár­sadalmi, szépirodalmi cikkeket és tárcákat irt; dol­gozott német és francia lapokba is. Riadó (1878) és A polgárháború (1885) politikai és társadalmi röpiratai és Utazás a Duna v­egén (1884) c. regénye külön is megje­lentek. A Don Juanok c. tréfáját előadták a Nemzeti színházban (1891-ben.) Egyéb munkái: Magyarország útirajzokban, a magyar koronához tartozó országok leírása turistái szempontból (többek közreműködé­sével), Bpest, 1891; Három világrészben, rajzok a Keletről (u. o. 1891); Mindszenti Katalin, történeti elbeszélés (Budapest, 1902. M. Szalon.) 1893-ban Párizsba költözött s mig francia napilapokba és folyóiratokba cikkeket irt, szorgalmasan levelezett a Pesti Hírlap és P. Lloyd részére, mely lapok sűrűn közölték tartalmas és népszerű tárcáit, mig csak a halál ki nem ütötte kezéből az iratallat. PESTI HÍRLAP 1902. augusztus 6., szerda. — Esti levél. — Borostyáni Nándor. — Borostyáni Nándort személyében alig is­mertem. Kevés szót váltottunk a bemutatáskor is, aztán még kevesebbet. Szinte bizonyos, hogy ő idegenkedett tőlem, én meg húzódoztam őtőle. Ennek oka legfőképpen korunk különb­sége volt. Csekély különbség, alig egy­, semmi ma, két egyformán őszbecsavarodott hajú em­bernek, de sok ezelőtt tizenöt évvel. A korán öregedett Borostyáni szörnyen fitymálta bennem a tacskót, főképpen azt a tacskót, aki har­mincadik esztendeje körül is csak tacskó. Különben sem szerette a legifjabb nemzedéket; hát még azt, amelyik konokul a legifjabb ma­rad ! A külsőségekben is erősen különböztünk. Ő igen komoly, kimért, angolosan hideg vise­letű úr volt. Arra született, hogy egy nagy világjáró hajó avagy egyéb cosmopilisi fogadó tahié de’Ause-jának amaz alakja legyen, akit a társaság hallgatagon szeretve tisztelt elnökének ismer el, noha soha sem szól egy hangos szót sem, de kávés kanállal eszi a narancsot. Bocsáttassák meg nekem, hogy a sze­gény párizsi halott egyszerű ágya fölött ilyen léha beszédet folytatok. De ez a külsőség, azt hiszem, mélyen hat, befelé. Meg az a másik is, hogy Borostyáni Nándor — mint egy könyvé­ben meg is vallotta — báró Podmaniczky Fri­gyest ítélte Magyarország egyetlen „aesthetikai módon“ öltözködő emberének. Ideálját híven követte a ruházkodás terén. Fehér kürtőkalap, kockás nadrág, örökös redingote és még örö­­kösebb világos bokavédő, — így járt Borostyáni Nándor Budapesten — másodmagával. És fel­tűnt. Azért, mert csak egy Podmaniczky és egy Borostyáni volt a városban. Párizsban, London­ban észre sem veszszü­k az ilyen igazán úriasan öltöző urakat, annyian vannak, sőt előáll az a bolond csalódásunk, hogy ott tulajdonképpen mindenki szakasztott olyan gúnyában jár, mint szegény magunk. De hát csak azt akartam mindezzel mon­dani, hogy Borostyáni Nándor megdönthetetle­nül erős európai magyar volt, s ebben érint­kezett vele az én óhajtó lelkem. Azt hiszem, így vénségünkre igen megszerettük volna egy­mást, mi csak a külső dolgában ellenséges két atyafi. S ő, a zárkózott ember, talán megbocsá­totta volna nekem megbocsáthatatlan cigánysá­gomat is. Mert cigány volt tulajdonképen ő is , de komoly cigány, amilyenek azok a tiszteletre­méltó nagybőgősök, akiknek cigányságát emle­getni se merjük. Hasonló vola sokban az éle­tünk is ; két örökké kószáló, országfutó újság­író szomorú és mégis gyönyörű élete. Ma a tengeren, holnap a csatatéren, a jövő héten léghajón, tíz nap múlva pedig a szerkesztőség minden hivatalénál keményebb fegyelmében, mely a mi időnkben még egyaránt követelt azon egy este vezércikkírást és csirízszagu tele­­grammfordítást. S ezt mi kalandos nép egy kedv­vel és egy buzgalommal cselekedtük. Még a sztambuli dohányt szívtuk és fejünk tele volt a keleti ég vagy az óceán kékségével, mikor Ár­pád nyelvén kellett kifejeznünk, hogy mi az a Hanf­alau. S még csak nem is éreztük, mek­kora tragikum vagyon ebben a bágyadt ken­derben. De ellátogatott hozzánk egy kis múzsa, a tárcaírás múzsája. Modern kisasszony, hát vasúton jött. De a sín pókháló, a lokomotív mogyoróhéj s a tűz csak a cigarettából kipat­tant szikra benne. Üdvözlégy, szent Feuilletonia ! Magamról tudom vagy legalább sejtem, hogy édes volt ez a találkozás. Borostyáni Nándor mindezt sokkal mélyebben érezhette, mert sok­kal, nagyon sokkal több erő adatott neki, mint énnekem. A magyar tárcaírás egyik alapvető mestere ő, és tanítónk, példánk abban, hogy ezt a könnyű genreet ne kicsinyeljük legalább mink, a művelői, mert, haj, nehéz az és nagy arisztokrata, aranyhímes ruhában akar járni mindig és irgalmatlanul megköveteli a legna­gyobb luxust: a gondolatot. Borostyáni Nándor gyűlölte a fecsegést és az úgynevezett elméssé­­get. Minden tárcájában egyesült a tartalom és a forma ereje. Csodálatos véletlen : épp a múlt héten olvasgattam a Fővárosi Lapok harminc év előtti köteteiben azokat a ma is friss tárcaleveleket, amelyekben ő, a régi pesti ember, a régi Pest éjjeli életének rejtelmeit tárta föl; abban a fi­nom újságban, abban a félénkhangú korszak­ban bátor realizmussal, de igazi művészetével az ízlésnek. Könyvbe kellene gyűjteni ez igen értékes darabokat, a magyar tárcaírás kezdeté­nek emlékeit, írójuk haladt a korral. Borostyáni párizsi levelei, melyekre most a veszteség bána­tával gondolunk, mások, a művészet dolgában. De az ember akkor is az volt, aki megmaradt mindhalálig: a nagyműveltségű, az európai­ ember, az erős szemlélő és a kedves író. Isten hozzád, jó tanítónk, derék munkás, a mai hatalmas sajtó egyik legerősebb, bár az idegenben szinte elfeledett megalkotója. Részed van tudásunkban, mert példád megpirított és ösztönzött. Megtanultuk tőled, hogy tanulni kell. Külföldön idegen nyelven is ékes tollad szol­gálta a magyart; itthon segítettél bennünket Európa felé. Ideálod az enyim : a villamos vilá­­gítású Nagy-Szalonta volt. SZÍNHÁZ és zene. * (A fővárosi nyári színházban) ma ismét beállították a „lámpát az ablakba.“ A bűvös lámpa fényére pedig ezúttal Fáy Flóra helyett, aki szabad­ságra ment, egy új Helén jelent meg Markovics Margit személyében, aki a kalandszomjas menyecske ábrázolásával kezdte meg vendégszereplését. A kis­­asszonnyt már jól ismeri a budapesti közönség, amely élétt már sokszor játszott. Néhány éven át vidéken

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék