Pesti Hírlap, 1902. október (24. évfolyam, 269-299. szám)

1902-10-15 / 283. szám

, 1902. október 15., szerda., PESTI HÍRLAP Esti levél. — Alexander Petrovitsch. — Van Berlinben egy Das litterarische Echo cimü folyóirat. E folyóiratnak e havi második füzetében valami Otto Hauser nevű bécsi lakos Petőfi összes költeményeinek Steinbach-féle német fordításáról beszél és a következőket mondja: Petőfit Németországban roppanttá az érdemén felül becsülik, s a fogalom, melyet róla világirodalomtörténeteinkből nyerünk, csak részben helyes. Mindenekelőtt Petőf nem magyar, aminek őt sokan hiszik, hanem délszláv ember, aki igazi Petrovitsch nevét csak megmagyarizálta, s azonképen, mint az Ember tragédiájának talán még inkább érdemen felülbecsült költője, az északi szláv eredetű Madách Imre, csupán a magyar nyelvvel élt, de azért épp úgy nem lehetett belőle igazi magyar, mint Chamissoból német, Dante Gabriel Rosettiből meg angol. De míg ezek a költők nagy mértékben beleolvadhattak új hazátok népébe és teljesen összemérhetők az antochton költőkkel , Petőfi olyan irodalomnak áll az élén, amely legelőször ő tőle nyert bélyeget, de amelyhez Ő származásánál fogva épenséggel nem tartozik, így a magyar népben olyan erőt gyaníttatott, amilyen nincsen benne, s a magyarságnak olyan helyet adott az Irodalomban, amilyen semmi szín alatt sem illeti meg. Nem lehet találni valamirevaló költőt, aki igazi magagyar volna; valamennyi német, szláv vagy zsidó, s akik csak tegnap fölvett hangzatos nevek mögé bújnak. Magyar nemzeti irodalom tehát ép úgy nincsen, ahogy tunguz sincsen , valamint hogy a zenekutató előtt igazi magyar muzsika sincsen, bármint tessék is az avatatlan fülnek. Aki délkeleti Európa irodalmait nem csupán felületesen és holmi fordítások révén ismeri, könynyen bebizonyíthatja, hogy Petőfi nem egyéb a délszláv és a középeurópai ember keverékénél. Népdalai — csakis ezekben van igazi költői tartalom — eposzi költeményei, melyekből hiányzik a plasztikus erő és szabadságénekei, melyek alig becsülendők feljebb Theodor Körner ilyen verseinél, még a mérték dolgában is a délszláv nótákból erednek, jóllehet ezt ő alkalmasint maga sem tudta. Petőfi munkásságának mindössze hat vagy hat évében bámulatosan sok verset termelt — Steinbach fordítása 1107 apróbetűs lap — de ezek a versek csak igen csekély részekben igazán eredetiek. A helyi színezet, a legjobbaknak fő érdeme, a legtöbből teljesen hiányzik; a fordítás egynéhány helyen ugyan bele akarja csenni, például mikor Landsoehrmann helyett (az új osztrák szó Landwehrist!) azt írja: honvéd és a többi. Tévedett a fordító, mikor azt vélte, hogy az egész Petőfit kell németül adnia, hogy teljes képet alkothasson róla. Petőfi se Shakespeare, se Dante , de még e nagy géniuszoknak se minden művek jellemző rájuk nézve, művészi értelemben. Igazán tehetséges fordító vagy száz lapnyi gyűjteményt készíthetne Petőfi verseiből; ebben aztán öröme telhetnék minden olvasónak, s az ilyen fordító iránt hálásabbak lehetnénk. A fordító a bevezetésben nem említi a legújabb Petőfi-leletet: Petőfi koponyáját. E szerint a költő vége nem rejtelmes többé; elvették ezt a nimbusát is. Az időben általános volt a lelkesedés, hogy Magyarország fölszabadult az osztrák iga alól. S főképpen németek és szlávok segítettek megalkotni azt a pszeudo-magyar uralmat, mely most Magyarország minden vidékén szellemi gúzsba kötve tartja őket; ez uralom élén pedig olyan emberek állanak, akik még ma is német vagy szláv nevet viselnek. E sorok nem akarnak a Steinbach-féle könyv bírálata lenni, mert azzal a kötettel, hiába olyan vastag, nagyon röviden is el lehetne bánni, de felvilágosításul kívánnak szolgálni ama sokaknak, akik regényes nevekből elvakulva, nagyságoknak bélyegeznek olyan költőket, akik alig emelkednek felül a középszerűségen. S ezek közé tartozik — akárhogyan is zengenek a dicsőítők — Alexander Petrovitsch is, genannt Petőfi Sándor. Az őrülteket számos régi nép a gonosz lélektől megszállottaknak, a magyar biblia nyelvén : ördöngösöknek tartotta. Azért, mert az elmebajok között nem egy olyan van, amelyben a boldogtalan nyavalyások dühöngők, rombolók, tisztátalanok; egy szóval gonoszaknak látszanak. Ez az ókori psychiatriai tévedés megvolt szinte a mi napjainkig. A bolondok tornyába zártakkal úgy bántak, mint ha gonosztevők volnának. Láncon tartották és korbácsolták őket. Az ostor úgy kijárt naponkint, mint ma a kálium bromatum. Sőt úgy tudom, hogy Angliában ma is vannak olyan szörnyű kemény fegyelmi elmekórházak, amelyeket talán egy hajszál sem választ el a börtönöktől, s ezekben tartják a „gonosz őrülteket.“ Nem tudom, vannak-e gonosz őrültek ? Szerintem ez a fogalom contradictio in adiecto, mert akarat nélkül nem lehet valaki se rossz, se jó; a tébolyodottnak pedig nincsen ép akarata. De ha mégis vannak, némely felfogás szerint, gonosz őrültek, akkor az az Otto Hauser nevű bécsi lakos gonosz őrült ; ha pedig, mint én hiszem, nincsenek, akkor simpliciter bolond az az Otto Hauser nevű bécsi lakos, semmi egyéb. S ezzel végeztem is e szerencsétlennel. De egészen más beszámítás alá esik a berlini Litterarisches Echo dolga. Nem képzelhetem el ugyanis, hogy ezt az öt év óta rendesen megjelenő folyóiratot is bolondok szerkesztik. Vagy legalább föl kell tennem, hogy redakciójában van egy-két ép elméjű ember is. Nos, ezek az épelméjű emberek hogyan adhatták közre ama bécsi bolond irka-firkáját ? Hogy a németségnek egy aljas része gyűlöl mindent, ami magyar s lerázza magáról H. Vilmos császár fenyítő intését, mint a kutya a vizet: régen tudjuk. De még a legalávalóbb gyűlölségnek is határt szab a tudás, a műveltség. Világszerte igazaknak ismert tények ellen nem rugódozhatik semmi írástudó nép. A berlini szerkesztőknek kötelességük volt tudni, hogy az a bécsi bolond a lexikonokban is feltalálható igazságokat galádítja össze. Eljárásuk tehát igazi válogatott nyomorultság: tomboló eszeveszettet szabadítanak reánk és mindenre, ami nekünk szent, kényelmesen az őrült háta mögé bújva. És mit tehetünk ? Semmit. Még az a nevetséges, plátói tüntetés sem telik tőlünk, hogy azt a berlini folyóiratot ne engedjük kedvezménynyel dicsekedve járni a magyar postán. Mert az a közlés Bécs szája íze szerint van, tehát mi tüstént a hűtlenség bűnébe esünk, ha azt merjük valahogyan elárulni, hogy nekünk nem édes. . . . Különben ajánlom figyelmébe azt a fent olvasható fordítást a magyar képviselőház alelnökének, nagyméltóságú Tallián Béla úrnak, aki Karlócán hivatalosan kijelentette, hogy Petőfi Sándor rác, még csak a sokszor kinyomtatott genealógiai bizonyságokra — a költő családjának régi pozsonyvármegyei származására — sem vetvén ügyet. Továbbá gyönyörködésre hívom fel azokat az urakat, akik annak idején a Petőfi Sándor koponyájával labdáztak, s mikor én azt mondtam, hogy ez a játék szomorú, persze a magyarságomat vonták kétségbe, mint az már rendes. — No most — hogy a régi jó szabolcsi mondással éljek — itt a pecsenye, legyek és városok. A temesi háborúság. Gorove László orsz. képviselőhöz egy levele miatt, melyet előszó gyanánt írt Lendel Adolf ismert röpiratához, a temesmegyei tisztikar nevében Babdebó Gergely alispán a következő nyilt levelet intézte a temesvári helyi lapok útján : ön a Lendl Adolf által „Utazás a kerületemben“ cím alatt közzétett röpirathoz bevezetésképen írt levélben minket, Temes vármegye tisztikarát, elburkoltan bár, de mégis határozottan azzal vádol, hogy Klkk-érdekeket szolgálunk, népnyúzók és jellemtelenek vagyunk. Az Ön működése eddig élé Temes vármegyében kizárólag abból állott, hogy kerületében pénzzel, tehát az erkölcsök megmételyezésével saját nevének érccsengésű visszhangot szerzett , de ezzel egyúttal elvesztette a jogosultságot arra, hogy a megyében az erkölcsbíró szerepét játszsza. Említett levelében Ön még ennél is tovább megy s minősíthetően eljárását azzal tetőzi be, hogy ellenünk, akik Itt e nemzetiségek lakta vidéken a magyar államhatalom képviselői vagyunk, a gyanúsítás és rágalom fegyvereihez nyúl. Becsületünknek és közéleti működésünknek eme vakmerő és teljesen indokolatlan megtámadásán felháborodva, vádjait sértett önérzetünk egész erejével visszautasítjuk és meg vagyunk győződve, hogy azokat nemcsak megyénk közönsége, de a viszonyokat ismerő minden jó érzésű hazafi rágalmaknak bélyegzi s megvetés-sel sújtja. Temesvárott, 1902. évi október hó 13-án. Temes vármegye tisztikara nevében és megbízásából: Kabdebó Gergely alispán. Fejér megye fegyelmi választmánya Viztelelei Frigyes székesfejérvári járási orvost súlyos szabálytalanságok miatt megfosztotta állásától. Pest megye közgyűlése a mai nappal véget ért. Elintézték az egyes községek számadási és költségelőirányzati ügyeit s megalakították a jövő évi szavazóbizottságot. Az esküdtbirósági bizalmi férfiakal ugyanazokat választották meg, akit, ezt a tisztet tavaly töltötték be. Napi hírek. — (A király vendége.) Ruprecht bajor herceg kedden reggel Bécsbe érkezett. Megérkezésekor a díszőrség és a bajor ügyvivő fogadta. A herceg ú Burgba hajtatott, ahol kihallgatásra megy a királyhoz, hogy köszönetet mondjon ezredtulajdonossá való kinevezéséért. — (Wlassics Gyula) vallás- és közoktatásügyi miniszter Kolozsvárról visszautaztában kedden reggel váratlanul Belényesre érkezett, ahol titkárjval, Bottyán gimnáziumi igazgató, valamint a református és katolikus lelkészek kíséretében incognito megtekintette az összes tanitézeteket és a Pavel püspök által alapított leányinternátust. A miniszter délután 3 órakor tovább utazott Budapest felé. . (Ottó főherceg Kassán.) Ottó főherceg Andrássy Géza gróf nedeevári uradalmába megy a napokban medvevadászatra. A főherceg ez alkalomból Kassára is ellátogat, ahol a város nevezetességeit megtekinti. Ottó főherceg, mielőtt Kassára megy, Bodrog-Olasziban meglátogatja Lónyay Elemér grófot , és Stefánia főhercegnőt, akik akkorára visszatérnek Meránból. (Seefried Ottó báró gyásza.) Münchenből jelentik, hogy a herzogshöhei gyógyintézetben tegnap meghalt báró Seefried bajor kamarás, báró Seefried Ottó főhadnagynak atyja. Erzsébet főhercegnő, Ferenc József király unokája, apósát gyászolja az elhunyt kamarásban. (Gróf Esterházy Jenő.) Az Esterházycsaládhoz közelálló körökben hire jár, hogy gróf Esterházy Jenő a Jézus-társaságból történt kilépése után megnősült. A gróf szombaton tartotta Teyland de Reynac márkinővel London egyik templomában esküvőjét és az ifjú pár az esküvő után azonnal elhagyta Londont. A gróf többek előtt kijelentette, hogy nem fog többé Európában élni, hanem Amerikába költözik. Gróf Esterházy a Jézus-társaságba történt belépésekor 300.000 koronát ajándékozott a rendnek, 500.000 koronát azonban csak megőrzés végett adott, át tanuk előtt. — (Mária Valéria új otthona.) Ferenc Szalvátor főherceg és neje Mária Valéria főhercegnő e hó 29-én családostul együtt elköltözik Wallseeből, hogy Lainzban telepedjék meg. A lainzi állatkertben épült villát Mária Valéria főhercegnő anyjától, Erzsébet királynétól örökölte s most alaposan restauráltatta; különösen sok munkát adott a fűtő- testek és a villamos világítás elrendezése, melyek ezelőtt teljesen hiányoztak. A főhercegi villába a’ telefont is bevezették, mely a schönbrunni kastélylyal és a bécsi hofburggal köti össze a főhercegi pár új otthonát. (Welsersheimb jubileuma.) A német császár gróf Welsersheimb táborszernagy osztrák honvédelmi miniszterhez, ennek 50 éves szolgálati jubileuma alkalmából a következő táviratot intézte: A mai nap alkalmából, amelyen ön becsületben és érdemekben gazdag 50 éves katonai szolgálati időre tekinthet vissza, a legmelegebb szerencsekivánataimat fejezem ki önnek. Kívánom, hogy felelősségteljes állását a régi frisseséggel és tetterővel tisztelt szövetségesem, Ferenc József császár szolgálatában még sokáig betölthesse. Kadinen, 1902. október 11. Vilmos. — (Öt testvér tűzhalála.) Megdöbbentő szerencsétlenség történt Krisztiániában. Egy vasúti munkás öt gyermeke játék közben feldöntötte a petróleumlámpát s a szoba égni kezdett. A legnagyobb egy tizennyolcéves leány, ki tudott menekülni, de a többieknek már belekapott a tűz a ruhájukba. A szabadba jutott leány ekkor ismét visszatért, hogy megmentse testvéreit, de már késő volt: a tető beomlott s mind az öten ott vesztek.