Pesti Hírlap, 1904. május (26. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-08 / 128. szám

1904. május 8., vasárnap 35­ P­E­S­T­I KIKLAP utasa kívánta. Alighanem megálmodta a kocsis azt a szűk utcát és házszámot, ahová a tisztet szállítania kell. Mintegy 20 percnyi ügetés után a kocsi megáll egy már nem épen ujdivatu ház előtt és — milyen különös­­ — alig hogy a lo­vak megállották, a kocsis tüstént elalszik ismét a bakon ... A fiatal hadnagynak újra por hullott a szemébe , mialatt a zsebkendőjével a bosszantó alkalmatlanságot kidörzsöli a szemé­ből, alig képes a kulcsával feltárni a kaput. Két perc múltán azonban a tiszt eltűnt a meg­nyílt kapuban, amely bezáródik. Ekkor aztán a kocsis — felébred és rágyújt a pipájára. Nem­­ egy pipára gyújt, hanem kettőre — háromra — négyre. Ilyenkor tavaszszal már dereng a hajnal az égbolt keleti peremén, mire a kocsis végigélvezte a negyedik tömet pipát is és újra azt érzi, hogy elálmosodik. Abban a pillanat­ban, amikor a kapuban csikorogni kezd a kulcs, tényleg el is alszik ... És húsz perccel később a császári palota hátsó kapuján az őrt álló katona előtt megint besurran egy fiatal tiszt, feltárt gallérral, akinek sohsem lehet az Arcát látni a zsebkendőjétől . . . Történt egy éjszaka — szép áprilisi éjszaka volt, amolyan virágillatos, holdfényes és macskák udvarlásának hangjával telitett áprilisi éj — hogy a császári palotában világosság támadt egyik hatalmas ablak függönyein át. A világosság alighanem gyertyafény volt, mert megmozdult. Látszott, hogy vitték szobáról-szobára, mígnem abba a szobába ért, ahol a trónörökös alszik Hogy a gyertyafény mit fedezett fel abban a szobában, azt pontosan nem tudta meg soha a világ. Azonban a palotában egy kis lótás-futás támadt, keresgélés, amely nem szűnt meg haj­­nali 3 óráig. Akkor aztán az iménti gyertya jó,­kora ideig világított a herceg szobájában ... És másnap nem láttak többé a kis­kapuból olyan tisztet távozni, akinek arcát eltakarja a zseb­kendő, meg a feltárt gallér. A szomszédos ut­cából pedig végleg eltűnt az a titokzatos hintó, melynek kocsija örökösen álmos, de azért min­dig tudja, hogy hová kell hajtania. Végül azt is hírül vette annak a bizonyos utcának a la­kossága, hogy Kleiner tanító a családjával hir­telen elköltözött a lakásáról. Az ismerősöknek azzal dicsekedett, hogy örökölt egy vidéki ro­konától nagy vagyont s hozzá utazik. Azt per­sze senkinek sem akarta elárulni, melyik pont­ján a világnak halt meg a rokona, mert féli hogy ismerősei megpumpolják . . . íme, ezeket tudja a londoni lap levelezője, de azt ígéri, hogy alkalomadtán még többet fe­cseg majd azokból az érdekes titkokból, ame­lyeket megtudott.­­ (Mi a gondja a diplomatának ?) A s­emrég elhunyt gróf Revertera nagykövet, aki Ausztria-Magyarországot a pápai udvarban kép­viselte, naplójegyzeteket hagyott hátra, amelyek most ezzel a címmel jelennek meg: „Egy dip­lomata emlékei St-Pétervárról*. Ezek között az emlékek közt gróf Revertera elmond egyet mást 1866-ból, amikor Pétervárott volt nagykövetünk s ebből kitűnik, hogy minek a gondjaik a dip­lomatáknak. November 9-én — írja gróf Revertera — a cári téli palota kápolnájában volt Sándor trón­örökösnek, a későbbi II. Sándor cárnak, eskü­vője Dagmar dán hercegnővel, az elhunyt bátyja menyasszonyával. A ceremóniánál képviseltette magát mindegyik európai fejedelmi család egy­­egy tagjával, de bezzeg Gorcsakov hibája foly­tán az osztrák-magyar uralkodóházat egyedül én képviseltem, ami nagyon kínosan hatott. Az esküvő után a diplomáciai karnak tisztelegnie kellett a porosz trónörökösnél és walesi herceg­nél, akik az esküvőre St-Pétervárra jöttek. En­nél a tisztelgésnél egy kis kellemetlenségem volt, amely azonban nagy feltűnést keltett. A porosz-osztrák ellenségeskedés miatt tudniillik a bécsi udvar megtiltotta minden osztrák-magyar alattvalónak a porosz rendjelek viselését. E pa­rancshoz képest nekem is a porosz sasrend szalagja nélkül kellett a porosz trónörökösnél tisztelegnem, amikor Frigyes Vilmos maga elé kérette a diplomatákat Az én porosz kollégám, gróf Redern Henrik, arcán a szivárvány összes Színei átvonultak rémületében, amikor engem a vörös sasrend szalagja nélkül látott megjelenni, holott azelőtt mindig viseltem ezt a jelvényt. Mem­ta feledtették­­ sohsem nékem Berlinben ezt, különösen Bismarck, aki ilyen dolgokban nagyon kényes volt. Ettől fogva mindvégig rossz szemmel néztek engem Poroszországban.­­ (Ki nyerte meg­ a Waterlooi csatát?) Az angolok a Waterlooi győzelem dicsőségét egészen maguknak vindikálják, de a kérdés mindmáig vitás maradt és most újra felkavarta egy Londonban dobra került levél, melyet maga Wellington herceg írt alá. A levelet nemrég Charles Flatt, a híres tábornok titkárának hagyatékában fedezték fel. A levél, mely feltétlenül hiteles, június 19-én reggel négy órakor kelt. Wellington a levélben kijelenti, hogy Bonaparte az angol sereg által teljes vereséget szenvedett. Az angolok nagyon örülnek, hogy megtalálták a becses okmányt, melynek közzététele minden polémiának véget vet és kétségtelenné teszi, hogy Blücher és katonái a csatában későn érkeztek. Dúsgazdag gyűj­tők vetélkednek, hogy hatalmukba kerítsék a neve­zetes levelet, melyért hihetetlen összegeket kínálnak.­­ (A horgászó király.) Az olasz király szenvedélyes horgász, de épen e sport művelé­sénél nincs szerencséje. Egy napon órákon át horgászott, de csak nagyon apró halakat fogott. Amikor ezzel a silány prédával hálójában egy kísérőjével gyalog hazafelé indult, egy paraszt­­ember állt elébe, ki gyönyörű pisztrángokat fo­gott. A paraszt tüzet kért és amikor megkapta, egy oldalpillantást vetve a király zsákmányára így szólt: „Ön, úgy látszik, nem épen nagymes­tere a horgászásnak. A zsákmányáról ítélve azt kellene hinnen, hogy ön a király“. A király el­vörösödött és azt kérdezte „Miért?“ — „Azért“, mondotta a paraszt, „mert nagyon nagyra tartja magát, pedig hát a halászathoz nem ért. A király mesterségét már jobban érti.“­­ (A Jockey jövedelme.) A híres angol jockeyk úgy élnek, mint a főurak: saját lakájokat, kocsit, lovat, vadászokat tartanak és a téli hónapokat a francia Riviérán töltik, ahol fejedelmi módon él­nek. De miért is ne tennék, ha a jövedelmük jóval nagyobb, mint a jeles tudósok, miniszterek, művészek jövedelme ? Az egykor híres Fred Archer egy időben öt millió márka készpénz vagyonnal bírt és noha nagy tőzsdeveszteségei voltak, halála alkalmával mégis maradt három millió utána. Ha elképzeljük azt, hogy Archer csak 30 éves volt, amikor meghalt, életében pedig rengeteg sokat költött passzióira, bizonyára hatalmasak voltak a jövedelmei.­­Egy másik jockey, Wells, egy alkalommal a gazdájától, amikor annak lovát a derbyben győztesként lovagolta be. 150.000 koronát kapott ajándékul, vagyis m­ásodpercenként 820 koronát a lovaglásért. Job Marson hasonló mó­don 50.000 koronát kapott a gazdájától, míg a cso­dáiéitól 72.000 korona ajándék hullott a szerencsés jockey zsebébe. Daley egy alkalommal 3 percig tartó lovaglásért 80.000 márkát kapott. Kiszámították, hogy egy elsőranen angol jockey évi jövedelme 120.000—200.000 korona. A másod- és harmadrangú jockeyk azonban messze mögöttük maradnak. Vesz­tes lovaglásért 50 koronát kapnak, győzelem esetén pedig 120 koronát.­­ (A delejes év.) Berlinben a minap egy Wegener nevű amerikait tartóztattak le, ki úgyneve­zett delejes öveket hozott forgalomba. A jeles fel­találó nagyhangú hirdetésekben dicsérte a Vigort, mint ahogy a delejes övét elkeresztelte, valóságos csodaerőt tulajdonított az övnek, melyet csak fel kell kötni és az emberi test összes ismert és isme­retlen betegségeit meggyógyítja. Wegener elegáns helyiségeket rendezett be, hol a zsoldjában álló fia­tal orvosok megvizsgálták a betegeket és valameny­­nyit a Vigorral felszerelve bocsátották el. A hirde­tések sok pénzbe kerültek, de a reklám hatott és Wegener, aki naponta átlag 10.000 koronát vett be, nagy lábon élt. A betegek azonban, akik egy bizo­nyos idő múlva látták, hogy be vannak csapva, az ügyészséghez fordultak, mely megvizsgáltatta a csoda­­övét és kitűnt, hogy az egész tiszta szédelgés. A feltalálót erre letartóztatták és a helyiségeit bezár­ták. Hasonló villamos vagy delejes készüléket pár év előtt nálunk is árusítottak, de itt még eddig sen­kinek sem jutott eszébe, hogy azt megvizsgáltassa. Vajon az a Volta öv, melyet itt árusítanak, tényleg bírna gyógyerővel ?­­ (Kilenc éves feleség.) Amióta a réz­­bőrűek kipusztultak Amerikából, eféle családi rémregényekkel lep meg bennünket a kábel. Hanem ez a képtelen história alighanem igaz, mert hiszen a párizsi Journal közel két koronát fizetett minden szóért, amelyet levelezője kábe­lezett a furcsa perről. Egy chicagói özvegyasszonynak három szép leánykája közül a kilenc éves Carry na­gyon megtetszett a 60 éves John Leepernek, aki gazdag farmer a környéken és nagyon szerette volna a gyermeket megszerezni magányának felderítésére, h így regélik ezt az esetet túl a tengeren. A lelketlen özvegyasszony nem sokat gondolkozott, hanem jó pénzért feleségül adta a gyermekét a vén emberhez. A papot, aki összeeskette őket, azzal ejtették tévedésbe, hogy a gyermekre hosszú szoknyát öltöttek, a kis Carrynek pedig azt mondták, hogy az egész csak játék. Az esküvő után aztán a gyermeket magával vitte a „férje“ a farmjára. A szegény kicsikének azonban nagyon szomorú lett ott az élete; a gonosz öreg­ember dolgoztatta, sőt éheztette is, örömben pedig nem igen részesí­tette. Pár héttel ezelőtt Leepernek dolga volt Iowa városban; minthogy nem merte magára hagyni kilenc éves feleségét, magával vitte. Iowában aztán együtt meglátogatták mrs Cran­­dalit, egy gazdag úrnőt, akinek hajdan alkalma­zottja volt Leeper. A kis Carry aztán elpana­szolta szomorú sorsát az asszonynak, aki ter­mészetesen felháborodott és kijelentette, hogy nem engedi távozni a házából a gyermeket, ha ezzel csak azt érte el, hogy rendőrök jöttek a házba, akik letartóztatták. A biróság nyomban kezébe vette az ügyet , letartóztatta a kis Carry anyját is. A per megindult s most nagy szenzá­cióval tárgyalják a furcsa esetet. — JA flirt az egyetemen.) Voltaképen semmi felett sem szabad csodálkoznunk, ami Amerikában történik. Ez a hír azonban, amelyet a World kür­tős világgá, mégis meglepően hangzik . . . pedig amerikai laptársunk becsületszavára mondja, hogy igaz. A chicagói egyetemen új tanszék alakult — a flirt számára. A jeles tanszékről prof. James Tufa magyarázza és tanítja a szerelmes gavallér köteles­ségeit. A flirt tanár urnak bizonyára igen alaposak lehetnek a tapasztalatai, mert a legkomolyabban veszi a feladatát. Első óráját néhány nap előtt tar­totta s akkor kifejtette a hallgatói előtt, hogy a társasélet egyik legfontosabb tudománya az udvarlás,­ az igazi füirt pedig valóságos művészet, ha a jó íz­lés és a szellemesség határain át nem csap. Azt is állítja a képzett professzor, hogy a fürtnek nagy hatása van a szellemi életre és sok, lényeges hasz­not hajt, mert finomítja a férfi modorát, ötletességre szoktatja őt. Sajnos, a legtöbb férfi nem ért ahoz, miként kell nőtársaságban szellemes módon helyt ál­­lani, pedig igen sok karriere a szalonokból indult ki. Ezért tartja tehát szükségesnek a fiatal embere­ket a flirtre oktatni.­­ (Elhagyott zongora.) A vasutak igazga­tóságai időnként közzéteszik azoknak a talált tár­gyaknak a jegyzékét, amelyeket az utasok a vona­tokban feledtek, vagy azokat a küldeményeket, ame­lyeket valaki feladott szállítás végett a vonatra, de aztán senki sem vette át. Néha valóban, csodálatos dolgokat tudunk meg igy; megesett már, hogy valaki a vonaton feledte a mankóit s örök rejtély marad, hogyan távozott azok nélkül. Egy másik a fogsorát vesztette el. Volt, aki a gyermekét hagyta a vonat­ban. A „London and North-West“ vasúttársaság most azt hirdeti, hogy jelentkezzék az az úr, aki fél év­vel ezelőtt egy­­ zongorát hagyott a vasúttársa­ságnál. Ha az illető nem jelentkezik, akkor elár­verezik a gazdátlan zongorát. Az eléggé különös eset persze sok feltevésre ad okot. Két dolgot kép­zelnek : vagy azt, hogy a zongora feladóját valami szerencsétlenség érte s ezért nem válthatta ki a küldeményét, vagy pedig valami ideges férj lehet, aki ily módon akart túladni ezen a bútoron, amely kétségkívül sok gyötrelmet okozott neki. Kivonat a hivatalos lapból. Kinevezések és áthelyezések. A belügyminiszter dr Podhorszky László miniszteri titkárt az 1898. IV. t.-cikk 4. §-a alapján megállapított szervezeti ügyviteli szabályzat értelmében alakuló országos községi törzskönyvbizottságban elfoglalt tagsági ál­lásától felmentvén, helyére a törzskönyvbizottság tagjává Hajdú László miniszteri osztálytanácsost ne­vezte ki. A belügyminiszter a pozsonyi ál­lami kórházhoz dr Márton Sámuel Sándor kór­házi orvosgyakornokot másodorvossá kinevezte. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a felső keres­kedelmi iskoláknál az 1904. év folyamán tartandó érettségi vizsgálatok vezetésével miniszter biztosi minőségben a következőket bízta meg : a pozsonyi felső kereskedelmi iskolánál dr Beke Manó budapesti tud. egyetemi ny. r. tanárt; a budapesti Aranyosi-és Rőser-féle felső kereskedelmi iskoláknál dr Bochkor Károly budapesti tud. egyetemi ny. r. tanárt; a kassai és miskolci felső kereskedelmi iskoláknál dr Cholnoky Jenő budapesti tud. egyetemi adjunktust; a fiumei felső kereskedelmi iskolánál dr Erődi Béla budapesti tankerületi kfr. főigazgatót; az alsó-kabini és turóc­­szent­mártoni felső kereskedelmi iskolánál dr Ferenczi Zoltán budapesti tud. egyetemi könyvtárigazgatót; a budapesti IX. ker. felső kereskedelmi iskolánál K. Jónás Ödön műegyetemi ny. r. tanárt; a szombat­­helyi és zombori felső kereskedelmi iskoláknál dr Kövesligety Radó budapesti tud. egyetemi ny. r. tanárt; a soproni és zalaegerszegi felső kereskedelmi iskoláknál dr Kunos Ignác budapesti tud. egyetemi m. tanárt, a keleti kereskedelmi akadémia igazgató­ját; a pancsovai és újvidéki felső kereskedelmi is­koláknál dr Kürschák József műegyetemi ny. rk.­ tanárt; az aradi felső kereskedelmi iskolánál dr Márki Sándor kolozsvári tud. egyetemi ny. r. tanárt; a győri és nagyváradi felső kereskedelmi iskoláknál Mártonfy Márton iparoktatási főigazgatót; a brassói gör. kel. román felső kereskedelmi iskolánál Putnoky Miklós logosi állami főgimnáziumi igazgatót; a tm*

Next