Pesti Hírlap, 1904. június (26. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-05 / 155. szám

1904. junius 5., vasárnap. PESTI HÍRLAP 33 Lajos, Poór Jakab, Back Frigyes, Bokor Gusztáv, Márkus Dezső, Róth Pál bírálták a javaslatot. Ezen felszólalásokat most a jogászegylet kiadta értekezései sorában. Ara 1 K 50 f. * (A természetes apa gyermektartási kö­telességéről.) Kóczán János kisjenői kir. aljárás­­bíró most megjelent ily című­ könyvében tisztán elvi alapon foglalkozik a kérdéssel, de nem tévesztve szem elöl a közérdeket sem. Kívánatos dolognak tartja, hogy midőn a törvényhozás erre a kérdésre kiterjeszti figyelmét, igyekezzék az ellentétes ér­dekeknek bölcs módon összhangba hozatalával oly törvényes intézkedéseket létesíteni, melyek míg egy­­részről a társadalom fattyúhajtásainak, a bűnben született gyermeknek exisztenciáját biztosítják, másrészről ezen exisztenciák biztosításának céljá­tól vezéreltetvé, ne lépjék túl azon korlátokat, ame­lyeknek áthágásával más exisztenciák veszélyez­tetése kezdődik. Mert a jelen állapot az, hogy a törvénytelen gyermekek iránti határtalan kedvezés­sel a törvényes gyermekek s nem ritkán az állítóla­gos apa rovására a jogos magánérdekeket is hajlam­­­ók feláldozni a közérdek kedvéért. Már­pedig ez a par excellence társadalmi kérdés jogi kérdés is egyszersmind s midőn jogot biztosítunk, kötelességet is teremtünk. És ha a jog igazságon alapszik, ala­puljon igazságon a kötelesség is. Mindmegannyi meg­szívlelendő dolog. Az érdekes és alapos tudással meg­írt fejtegetéseket figyelmébe ajánljuk a kérdéssel foglalkozó törvényhozó uraknak. Az a­b korona 20 fillér. * (A magyar demokrácia múltja, jelenje és jövője) címmel Bernát István könyvet írt. A kül­föld demokratikus haladását vázolva, összehasonlítást tesz a hazai demokráciával, ami tulajdonképen még nincs, mert a mostani demokratikus osztályok fejlet­lensége mellett ilyesmiről beszélni alig lehet. Hogy mért nincs itt demokrácia? Azért — mondja a szerző — mert a birtokos osztály vállalkozott a demokrácia követelményeinek megvalósítására, de ez a helyzet veszedelmet rejt magában. A középbirtokos osztály a legjobb akarat mellett sem volt képes a feladatot kellően megoldani. Jórészt tönkretette magát, anélkül, hogy az országot oda tudta volna emelni, ahova szándéka volt. Végül azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mit kell tennünk a jövőre nézve, hogy az ked­vezőbben alakuljon. A demokratikus követelmények­kel szemben érinti a zsidók szerepét és végül azzal vigasztalja magát, hogy bármilyen kicsinynek látsza­nak is az elért eredmények, Magyarország keretfelé még mindig az, ami volt, a nyugati eszmék közve­títője, miért is a magyar demokrácia fejlődése nem­csak nemzeti érdek, mert befolyással fog lenni a ve­­lünk szomszédos keleti országokra is. A könyv ára 2 korona. * (A görög művészet.) Zsámboki Gyula e művében a középiskolai tanulók számára ismerted az antik szobrászat kiválóbb alkotásait. Ara­b korona. Koszonyi Dániel: Fiatal, boldog párok, ha én tőlem kérné­nek tanácsot, hová rejtőzzenek el néhány órás boldogságukkal, az obnigáti déjeuner után, rögtön Dalmáciába zavarnám őket. Le Raguzáig, vagy még tovább a ióniai szigetekre, Hellász felé, öreg Homérosz klasszikus földére. Agyon baedeke­­rezett Itália, mi a te kék eged a dalmát ég kék­ségéhez hasonlítva, napja is ragyogóbb s nincs az a Daubigny, aki olyan tengeri tájképet tud­jon pingálni, mint aminő elénk tárul a Bocché­­nál. És az a temérdek virág. Rózsa kúszik minden ócska romfalra, rózsa terem szürke, mohos épületek tövében a régi Gravozában. Át­hozzák öreg, ráncos képű dalmát asszonyok a „Hotel Impérial“ szellős csarnokaiba is; három krajcárjával vesztegetnek akkora rózsabokrétá­­kat, amineket otthon, még derék nyárban is két­­három forintjával mérnek a Margitszigeten. Csupa mélyen piros Bourbon, meg halvány, ál­­modozó Malmaison a partmenti villák kertjében. A kerítéseken át kihajlik a gyászos lomba, sö­tét ciprus ága, olajfák mellett terebélyes, ernyős pálma meg egy-egy óriási platanusz. Hajlong­nak, suttognak mind-mind a langyos szellőben, ozondús levegő sós párázatában. Kedvüket lel­hetnék itt a nagyon boldog emberek, mikor még a magamfajta morózus íródeák is szebbnek ta­lálta a mindenséget, mikor még az ilyen fakó iródiáknak a szobája is színűdig volt virággal. Asztal, székek, szekrény mind-mind csupa rózsa. A postámat is alig tudta elhelyezni a zárai „Hotel Bristol“ derék igazgatója ettől a sok virágtól: ,,Szagos lesz az utca merre merre merre járok . . citálta is azon mód a régi jó nótát, mert Dobó városából való hevesi fiú Révész­­direktor úr, aki szörnyen örül az idevetődő szittyáknak. A temérdek módra meggyülem­­lett újságárkusok közül először is a Pesti Hír­­lap­ot hüvelyeztem ki, amelyben a most élő leg­­magyarabb, legnagyobb prózaíró, Eötvös Ká­roly, folytatja a Vilmos huszárok hazaszökésének pompás, színes képeit. Halk szellő zsongott sudaras pálmák közt, s mikor föllobbantak a Biva Nuova tejfehér, villa­mos lámpái s izzó, szikrázó fényüket egy névre vetették : Kászonyi Dániel. Mintha olyan d'outre tömbe féle hangzat ütötte volna meg a fülemet ebben a csillagos, hallgató délvidéki estében. Hangzatok, amelyek beszéltek of youth and home ... A Kászonyi Dániel kedvenc nyelvén, angolul szólva, az ő kedves angol poétájával. Mert az otthont, a gyermekkort idézte föl lelkemben ez a nekem felejthetetlen név, a szülői házat, soha vissza nem térő boldog, gondtalan időket. „Nem becsültük meg eléggé, amikor öreg koldus író gya­nánt itt lézengett köztünk . . .“ Írja a vajda, majd generalizálva, aposztrofálóan szól: „Ki írná meg élete igaz történetét szeretettel ?‘. Gyarló és gyönge az én tollam ilyen föl­adathoz, gyerek is voltam még akkoriban, mi­kor nálunk lakott a zsarnokgyűlölő, kopott mezü, nevetni nem tudó öreg Kászonyi“, hogy föl tudtam volna fogni kellőleg lelke nagyságát, annak mélységes mély rejtelmeit, mindazt, ami abban lakozott és forrt. Hanem nagyobb szeretettel, több kegyelettel soha sem fog tudni írni az öreg Diogenes-Tó­, erről a mindenről lemondani tudó emberről senki, mint én, aki emlékét tisz­telettel, híven őrizem meg életem végéig. Míg Eötvös róla írt sorait olvasom, egy­másután bontakoznak ki és vonulnak el lelki szemeim előtt régen elmúlt idők, immáron por­ladó emberek. Előkelő, gazdag nemesi házból származott Kászonyi Dániel. Gyermekkora a XIX. század első tizedére esett, amikor még élénken éltek a nagy francia forradalom, a ma­gyar jakobinusok esetének emlékei. Ócska kú­riákban olvasgatták még akkor a Moniteur-ben megjelent s Európa több uralkodójához intézett híres Gortant-leveleket, azt is, amelyet ezeknek a mintájára Martinovics apát: „Litterae ad im­peratorem et Regem Hungariae Franciscum II. de dato 7—8. bris 1792“ irt, valamint Oratio ad Proceres röpiratát is, amelynek egy-egy példánya csodaképen maradt meg, miután annak idején Pauer és Kilián könyvesboltjában valameny­­nyit elkoboztatták. Őrizték még itt-ott annak a Szabadságfának is a másolatait, amit Szolárcsik rajzolt börtöne falára, a sokat mondó aláírással: Laetus et trunco florebit. Száz példányban is le­rajzolta ezt nekem a jó öreg Kászonyi Dániel, újra meg újra lelkembe vésve az emberi jogok, a szabadságért elvérzett jakobinusok történetét. De hiszen," majd mindennek sorra kerül lassan. Most Kászonyi Dániel gyermekkoránál tartunk még. Majd elvégezte iskoláit és nyalka patvarista lett gróf Andrássy György főispán mellett. Anno 1831-et írtak ekkor. Belsőmagyaror­­szágon javában dühöngött a nagy kolera meg a pa­rasztlázadás. Kászonyi végigélte borzalmait mint fiatal patvarista s évtizedek múlva leírta „Unter dem Standrecht” című­ regényében. Itt ecsetelte Kossuth első szereplését is, aki lángoló szónok­lataival végre is szétoszlásra bírta a felbujtott népet. Ez időtájt temérdek lengyel menekült özönlött Sáros-, Zemplén-, Abauj megyékbe. A minden szolgaságot gyűlölő, Metternich vaske­zét nyögő magyarok szívesen barátkoztak össze a hazátlan bujdosókkal. Rejtegették, bujtatták őket azokban a tömörfalu, bolthajtásos kasté­lyokban ott a határon, Szirmayaknál, Desewffy­­eknél, Semseyek, Soósoknál, Eperjesen, Kassán a vendéglőkben késő éjszakáig hangzott a nóta: Polyak venger dva bratancki, a Basal a lengyel,­­ és nagy mazurt táncoltak a kisasszonyok, meg lengyel dolmánykát viseltek, mint Déryné, aki Biszkát, a lengyel leányt, viharos tapsok közt játszotta. Az emigránsokkal való pajtáskodás avatta a szabadság dicső apostolává Kászonyi Dánielt. A lengyelek szenvedésében tanulta meg­ismerni saját, elnyomott, leigázott hazája szen­vedéseit is. Hogy bujtotta fel Bécset, hogy bírta szökésre a Galíciában állomásozó huszárokat, hogy szöktette meg Bemet, ezt néhány szóban mesterileg írja meg Eötvös. Soha se mernék csekélységemmel belekontárkodni. Megbecsül­hetetlen szolgálatokat tett Görgeynek, de kivált Klapkának is Kászonyi és a kapituláló Komá­romot mélyen elkeseredve, vérző szívvel hagyta el. Finis Hungáriáé. Itt új Caput kezdődik. Az utolsó lengyel fölkelés után volt. Úgy Schleswig-Holstein évadján, mikor a Danewerkét megostromolt porosz-osztrák seregek diadalma­san tűzték Düppel sáncaira a sasos lobogót. Az egy­fejűt is, a kétfejűt nemkülönben. Micsoda csúnyán összemarta egymást nemsokára ez a két madár . . . No, de erről nem szükséges a szót szaporítani. Kászonyi Dániel egy napon szép, ragyogó, kora tavaszi napon ott találta magát ismét az­­írt utcában, a Pilvax előtt, ahol ezelőtt tizennégy esztendővel segített a re­­voluciót megcsinálni. Londonból jött s az akkori szörnyű sarkantyús divatból szinte kirítt pepita pantallója, tubákszin redingotja, meg a Watermörder. Micsoda öreg konzili­­árius úr sétálhatott át Budáról ide. — Talán aludt is, mióta a helytartótanácsot feloszlatták, Anna Tormán — Gondolták a da-­­rutollas, zsinóros gavallérok. Pedig a jó Dániel épen egy ilyen gavallért fixírozott. Egy nagyon szép arcú, alacsony, feketehajú szittya dandyt, akinek vállán megfeszült a gránátszinti budafé­­kecs s a másik pillanatban már, ahogy kilépett a Pyrker-ház sötétes, öblös kapualjából, nyakába is ugrott és agyba főbe ölelte. — Danyi — kiáltott örömmel a gavalléros magyar, — igen, így mondta: Danyi, ahogy Zemp­lénben, a Kazinczy-nagyanyja kúriájában hal­lotta, s ő is agyba főbe ölelte a kaputrükkost. Az én szegény jó apám volt ez a nyalka szity­­tya, aki a nagy örvendezések után egyb°n azt kérdezte, mit tehetne egy emigráns pajtásért. Fő passziója volt ugyanis szegény öregnek min­denkiért tenni. Ezt a passzióját ma kevesen osztják ezen a rossz sárgolyóbison. Kászonyi Dánielnél még a spanyol hidalgo sem lehetett büszkébb. Nem kért, nem is fogadott el ingyért senkitől semmit. Bevallotta ugyan, hogy — amint magát finoman kifejezte — vis-á-vis de­rien áll, de majd talál valami munkát. Édesapám hát elment vele valami ilyest felkutatni. Egyné­hány tengő-lengő, Schmerlingtől, Pálffytól ret­tegő újságunk dehogy vállalta volna három nagy nemzetnek a híres forradalmi hősét. Regényekre nem akadt kiadó. Még csak nyelv-, zongora­vagy rajzórákat sem akartak venni tőle. Apage — ilyen veszedelmes embert ereszteni be a házba, aki intimusa Kossuthnak, Garibaldinak, aki Párizsban Orsini­nak is segített a bomba­­merényletet végrehajtani. Hiába esküdözött apám, hogy protegó­ja Thomas Miller, londoni polgár, a pestiek tudták amit tudtak, nekik nem kell ilyen nyelvtanár. Kapy Eduárd, a bécsi kormányzónak kegyeltje, többszörös hiras ad­minisztrátor, meg is súgta titokban apámnak, hagyná pokolba azt a Millert, mert még ő is bajba keveredik. Nem volt elég annyi esztendő az emi­grációban. Az én jó édes­apája azonban nem hagyta pokolba Thomas Millert. Mikor már min­denből kifogytak, egy ebéd után a Mihaleknál, így szólt hozzá: — Holnap megyünk haza. Viszlek magam­mal a gyerekhez nevelőnek. Kászonyi Dániel mérgesen mozdult vissza apámra. — Hiszen dajka kell inkább annak a gye­reknek. De édes­apám nem hagyta az igazát. Ő mindenáron segíteni akart Kászonyi Dánielen s aki ingyen semmit el nem fogadott, állást kellett annak ajánlani. Kedves ember volt na­gyon — ha t. i. akart lenni — az én szegény édes­apám. Most elővette minden szeretetre­­méltóságát. Végre is abban egyeztek meg, hogy a gyerek majd megnő s mire a dabasi határba értek, apám annyi fenomenális tulajdonságomat mesélte el Kászonyinak, hogy az lemászva a magas ameriquam­ról — akkor ez divatozott — teljesen szivébe zárt már s olyan szakavatott­­sággal vett át a nagyanyám karjából, mintha világéletében csak gyereket dajkált volna. És abban az ő jó, nemes szivében b­enne is maradt a baby halála percéig. Mert akkor is úgy ne­vezett még az áldott jó öreg, mikor a pályából réges régen kikerülve Várady staffirozott diva­tos gentlemanné. Látták a komoly politikusok nevetni a „vad, rideg“ Kászonyit, nem tudom. Én azonban hallottam elégszer. A zsarnokgyűlölő szabad­ság­ apostolénál melegebb szívet, nemesebb lelket sohasem rejtett még érdes külső. Szüleim után őt tanultam először szólítani, ahogy be­szélni kezdtem : Dani papa, így is neveztem fogytig az én jó öreg, pápaszemes nevelőmet. Mert a gyerek csakugyan hamar kikerült a böl­csőből, majd lerúgta a gyerekcipőket is és egyre szívesebben, nagyobb buzgalommal ta­nult el egy kicsit Dani papa rengeteg tudomá­nyából. Igazi polyhistor volt Kászonyi Dániel. Abból a fajtából, amely ma már épen úgy ki­veszőben van, mint ahogy kiveszett az ősvilág mammutja. Pedig soha se gyötrött a tanulással. Szinte játszva, beszélgetés közben oktatott, de egyre jobban fölkeltve így a tudomány szomját. Mire az igazi tanuláshoz, a rendes osztályok­hoz értem, akkorra már csupa mesélésből tud­tam a históriát, a geográfiát, mythologiát, sokat világhírű írók, költők, zeneszerzőkről. Otthon a házunknál volt egy emeleti sarokszoba. To­ronyszobának neveztük. Itt rezideált Dani papa, itt tartózkodtam én is naphosszant, kivált mi­kor a­­tél födél alá szoritott. Órák hosszáig, fáradhatatlanul rajzolt itt ne­, kém Dani papa. Rajzaiban azonban mindig tanul­ság volt. A nagy rajztömbbe, színes ceruzákkal, egymásután pingálta le 1848—49 jelentősebb eseményeit, a szabadságharc hőseit, Klapkát,­ Görgeyt, a tizenhárom generálist. Hogy kapitu­lált Komárom. Hogy verték meg Londonban a gaz Haynaut Mindig elmondta az eseményeket szóval is, így megtanultuk a világ legszebb hős­­költeményét, a magyar szabadságharcot. Izzó gyűlölet égett ereiben minden felsőbbség iránt.

Next