Pesti Hírlap, 1905. május (27. évfolyam, 121-134. szám)
1905-05-07 / 126. szám
1905. május 7., vasárnap. PESTI HÍRLAP _____________________37 REGÉPIY-CSARÍJOR. éz arany cipő» Irta: Antony Hope. ELSŐ FEJEZET. Miért rezzent össze Neston George? A susexi grófságban a tottlebury-i Neston nemzetség régi, tiszteletreméltó család, hírében állott, bár ha a család sohsem tűnt ki különös gazdagság avagy tekintély által, mindamellett egy nemzetségük a hétköznapi átlagembereknél gadagabb, kiválóbb volt. A család férfi tagjai nagyobbrészt becsületes, derék emberekből állott, akik szívósan ragaszkodva jogaikhoz, kötelmeiket is híven teljesítek, a nők mindenkor tisztelettudóak voltak magasabb rangúakkal szemben, míg az alacsonyabb rangúaktól feltétlen tiszteletet követeltek a maguk részére. A mindenkori ifj sógornőt — fivérek feleségét — ők vezették be a család hagyományaiba, szokásaiba, tagadhatatlan, hogy egyes hozzátartozóknak voltak hibái, gyöngéi, mindazonáltal az egész nemzetséget zavarba hozta volna azon kérdés, vajon mennyiben hatott e gyöngeség károsan ama hatáskörre, amelybe az illetőt a gondviselés avagy a közbizalom helyezé. Ha hibákról, botlásokról egyáltalán szó lehetett, azokat határozottan férfi részről követték el. A családi birtok utolsó tulajdonosa, egy vidám észjárású, könnyűvérű agglegény, ugyancsak keveset törődött a bekebelezett bankkölcsön s a bérösszeg korlátaival és a család babérait — fájdalom — a lóverseny pálya győzelmeivel gyarapítá, a nemzetség nagy kárára. Hirtelen halálát ámbátor meggyászolták, a család fennállásának érdekében azonban határozott nyereménynek tekintették. Roger fivére tíz évi lelkiismeretes gazdálkodásának sikerült helyreütni a csorbát. Az ifjabb Nestonok állami szolgálatba léptek, vagy a tudományos pályán tűntek ki. Mr Roger tíz évig szorgalmatoskodott a kereskedelemügyi minisztériumban s hatáskörében, kivált érdemeiért nagyrabecsülték. Dolgozni és használni a dicsőség keresése nélkül volt életelve. Neve a hírlapokban csak kegyelmesen uralkodó királyasszonyunk áldásdús életének születési évfordulóján került bele, ez alkalommal ő felsége mr Neston Rogert jóindulatának határozott tanújelével tüntette ki. Ilyenkor az újságok vezércikkei nagy férfiúnak magasztalták, vagy más ehez hasonló túláradó, hízelgő jelzőkkel illették, természetesen nem készek dicshimnuszaikat megtoldani azzal a kijelentéssel is, hogy kevés kitüntetés számolt ily mértékben a közóhajjal. A hírlapoknak eme állítását a közönség, bár szótlanul, magáévá tette. Mr Neston nagyon örült a piros szalagnak, de a múló híresség néhány rövid pillanata nem tántoríthatta el kijelölt útjáról, melyen elszánt akarattal, erős léptekkel haladt előre s a családi birtok átvétele dacára is megingathatatlan lelkiismeretességgel tett eleget hivatali teendőinek. Végre elérte titkos törekvéseinek célpontját, tizenöt évig mint bő hatáskörű osztálytanácsos vett részt a nemzet kormányzásában, anélkül, hogy a nemzetnek e tényről hézagos sejtelmei lettek volna, migten egy napon nyugdíjba vonulásakor a tottlebury-i bárói cim adományozásával a pairi méltóságra emelték. Nosza újra felhangzott a dicszengedezők kara s az új lordnak sokan veregették barátságosan a nyilvánosság felé fordított hátát. Ettől fogva hallgatagon ült a felső házban s értekezleteket irt a limesnek, amiknek megírásában eddigelé hivatalos elfoglaltsága gördített akadályt. A szerencse ezután is nyájasan mosolygott a Neston családra. Mielőtt lord Tottlebury újabb méltóságát elfoglalta, megértető Gerald fiával, hogy vadonatúj címerük bearanyozására csak gazdag házasság volna méltó s Geraldnak roppant megtetszett atyja nézete. Kezdő ügyvéd volt s még nem vitte semmire; ez a tagadhatatlan tény meglehetősen kedvezőtlen arányban állott George unokafivérének egyre növekvő gyakorlatával, ami egész határozottan helytelen intézkedése volt a sorsnak, mivel George a család ifjabb ágának volt ivadéka. Lord Tottlebury megkülönböztetett társadalmi állása s a gazdag házasság ugyancsak elragadó kilátást nyújtott a boldogulásra, a szerepvivésre és aminek Gerald tán legjobban örvendett, a henyélésre. Igen, a henyélés, tulajdonképen ez felelt meg igazán egyéniségének, türelmének. A sors kiszámíthatatlan ,szeszélye folytán dúsgazdag fiatal hölgybe volt fülig szerelmes s igy teljesen elenyészett az érdekházasság kérdésének kínzó aggodalma. Szive választottja nem volt ugyan előkelő eredetű, lévén egy manchesteri kereskedőnek a bús özvegye, azonban a szóban forgó átszellemült, kedves kereskedő — kesergő rokonainak nagy megbotránkozására — teljes vagyonát, vagyis ötezer font évi jövedelmet szabad rendelkezési joggal özvegyére hagyta. Ez az egy körülmény többet nyomott lord Tottlebury előtt, mint a többi együttvéve. Geraldot talán nem is annyira anyagi érdek, mint azon elvitazhatatlan tény vezérelte, hogy Witt Nenera, London legszebb asszonya volt, a vagyona — bár igen kellemes tényező — csak másodsorban jöhetett tekintetbe. Az eljegyzést befejezett ténynek tekintették. Mrs Witt csak a szükséges konvencionális idegenkedéssel egyezett bele újabb férjhezmenetelébe. Elvégre még a nagyképűsködés sem követelhette volna, hogy egy huszonötesztendős fiatal asszony örök hűséget fogadjon élete egy véletlen epizódjának — első házasságát joggal lehetett annak nevezni. Nenera nem is titkolta, hogy szerelmes Geraldba, ebbe a csinos, erőteljes, déli ifjúba , aki főként azzal nyerte meg vonzalmát, mivel olyan alaposan különbözött a szegény megboldogult mr Wittől. Geraldot mindenki irigyelte — Nenerát mindenki üdvözölte, mert oly ügyesen kerülte el azon örvényeket, amelyek szép, ifjú s gazdag özvegyek lábai előtt — állítólag — tátongani szoktak. A hírlapok eljegyzési híradását, mint koraiakat, megcáfolták, később helyben hagyták; egy szóval az egész ügy az ehez hasonló dolgok megszokottságával zajlott le. Végül lord Tottlebury ünnepélyes ebédre hívta meg Nenerát, hogy őt a Nestonok családi hagyományaiba, szokásaiba beavathassa. Erre az ünnepi ebédre kötötte fel fehér nyakkendőjét Neston George ügyvéd, lord Tottlebury öcscsének fia, Piccadily közelében fekvő legénylakásán egy szép májusi estén. Atyja hivatalnok volt és Indiában halt meg; özvegye csak esztendővel élte túl halálát, egy kis fiút hagyva árván, aki most 32—33 életévében lehetett egy sokat ígérő ügyvédi pálya elején. E pillanatban Geraldon járt az esze, aki, ha mindaz, amit Witt Neneráról beszélnek, a valóságnak is megfelelő, tényleg a sors kegyeltje. Nem irigyelte, a menyasszonyáért. Az ő tévelygései megszűntek, rátalált arra, akit keresett s a mrs Witt hires szépsége hidegen hagyta — igy hitte legalább lelki egyensúlyból s megelégedettségből fakadó érzésében. Ha még annyira szeretjük is szivünk hölgyét, egy ötezer font évi jövedelemmel biró szép menyasszony nagy szerencse! Ehez a megbolygathatatlan tényhez szó sem fér. Ez volt Neston George tűnődéseinek végeredménye, amikor kocsiba szállva a Portiam Square-ra vitette magát. A Nestonoknak nem volt annyijuk-fijuk, rokonságuk, akiknek tömkelegében még eligazodni is alig lehet, ehez mérten az ünnepi ebédre összegyűlt társaság sem volt nagy. A háziúr, lord Tottlebury, magas, szikár, komor külsejű úriember, ennek leánya, Maud, egy húsz éves, csinos, élénk vérmérsékletű hajadon és Gerald, aki túlságos fesztelenségének látszatával akarta izgatottságát leplezni, fogadták a vendégeket: egynéhány nagynénit, unokafivéreket, ennek feleségét, Georgeot s három régi jó ismerőst. Mrs Bourne kebelbarátnője volt lord Tottlebury elhúnyt nejének s a lord azzal, hogy mrs Bourne-al szemben figyelmet tanúsított, áldozni vélt a halott emlékének. Magával hozta leányát, Izabelt is, aki ép oly mértékben volt kiváncsi más Wittre, amily mértékben örvendett, Neston George viszontlátásának. Vajon nem volt-e biztos benne, hogy a férfiú is vágyódik a látására? A tulajdonképeni családba nem tartozó vendégek harmadika a kandalló előtt álló rengeteg terjedelmű mr Blodwell volt, lord Tottlebury jó barátja s Georgenak a jogtudományok útvesztőjében első tanítója, jóakaró mestere. Ezt az urat a tárgyaló teremben tartott éles beszédei s jóízű adomái miatt határozottan a legnagyobb s legkövérebb ügyvédnek tartották. A meghívottak közül már csak Witt Nenera hiányzott, de alig fogott mi Brodwell „Sámuel báró s barna tehene“ általa híressé vált adomája elbeszélésébe, midőn a szép özvegy is megérkezett. Mrs Witt két éve volt özvegy s a társaságban alig ismerték. Az egybegyült vendégsereg közül Gerald és atyja kivételével senki sem ismerte. Várakozásteljesen tekintettek tehát az ajtóra, mikor a szolga bejelentő. Mrs Witt ma tette le először teljesen a gyászát és sötétpiros hosszú uszályos ruhája deli méltóságúvá tette. Aranyhaja kontyba volt tekerve s gyöngéd fehér arcbőrét rózsás pir futotta be. Belépése határozottan, elvitázhatatlan diadal volt. A két fiatal leány elámult s a férfiak sóvár pillantásaikkal majd elnyelték. Mr Blodwell, aki ebéd után az alsóházba ment, e szavakkal fordult Vane Sidmouthoz, a lord elnök fizetés nélküli magántitkárához: „Reméljük, hogy eléri az én koromat, de még ha ezer esztendeig is él s ha még annyi szép asszonyt fog látni, más Wittnél szebbet soha sem fog megpillantani. Ilyen arcot, ilyen termetet, soha! Soha! A csengő hívó hangjára abban maradt beszélgetések s Blodwell sietett egy oly javaslat ellen szavazni, amely, mint a legtöbb javaslat, színleg a törvénykezési eljárás méltányosabbá tételét célozta, valójában pedig az igazságszolgáltatás működési erejét akarta megbénítani. Lord Tottlebury Neaera elé ment s karonfogva büszkén mutatta be vendégeinek. Neaera az üdvözleteket kecses meghajlással, édes mosolygással viszonozta, míg Georgera nem került a sor; midőn George tömör, éles metszetű, simára borotvált arcát megpillanta, arcán a megismerés kifejezése suhant végig. Vonásainak elváltozása oly feltűnő volt, George megerősödött ama föltevésében, — mely már Nenera beléptekor keresztezte agyát, — hogy ez aranyszőke hajat, e sötét szemeket, szóval e harmonikus ellentéteket, már látta valahol. — Bizonyára tévedek, — szólt, miközben kezet nyújtva közelebb lépett, aztán elhallgatva hajlott meg Nenera előtt, mert az asszony arcából eltűnt az áruló kifejezés s ugyanazzal a, kecses meghajlással viszonozta üdvözletét, mint aminővel atársaság többi részének üdvözletét fogadta. Ezzel befejeződött a közbejött epizód. George elámult. Lord Tottlebury meg volt lepve s Gerald, kinek figyelmét a helyelosztás köté le, semmit sem vett észre. Az ebéd általános megelégedést keltett, sőt a lord is jobbkedvű, helyenként vidám volt, Gerald a menyekben képzelte magát. Mr Blodwell kitűnően mulatott, jóízű adomáiért még sohsem járt ki oly édes jutalom, mint a Nenera ezüst csengésű halk kacaja s gyönyörű szemeinek élénk tüzű ragyogása. George is boldognak érezhette volna magát, mivel Bourne Izabel mellé került, aki becsületesen és nyíltan bevallotta, hogy ma nem tartja magát a legszebb leánynak, akinek rendszerint s túlzás nélkül nevezték s és ez okból ma elmés, mulattató akart lenni. De George ma emlékezőtehetségével küzködött s boszúságára még sem tudta kisütni, hogy hol és mikor látta a szép özvegyet. Tekintetük néha találkozott s egyszer George az aszony arcában aggódó, fürkésző kifejezést vélt fölfedezhetni. Amint azonban Nenera Georgenak feléje irányuló tekintetét észrevevő, arca megváltozott s tekintetét barátságos mosolylyal viszonozta, ami egy új rokonnál helyén is van. — Hogy tetszik önnek? — kérdé Bourne Izabel halkan. — Nemde, nagyon szép? — Nagyon szép, — válaszolt George, — de már láttam valahol. — Az ilyen szépséget meg is jegyzi az ember magának, nem gondolja? Hát Manchesterben látta? — Nem, nem hiszem. Manchesterben háromszor sem voltam életemben. — Különben Maud határozottan tudja, hogy mrs Witt nem Manchesterben nevelkedett — Tehát hol? ! (Folyt. köv.)