Pesti Hírlap, 1906. április (28. évfolyam, 106-119. szám)
1906-04-17 / 106. szám
Budapest, 1906. XXVIII. évf. 108. (9885.) szám Kedd, április 17. 11 ' ■ " 1 " 1 "" "............ -r~ —————19 Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre.... 28 k. — £. Budapest, Váci körut 78. Negyedévre szellemi^ részét Megjelenik minden nap, ünnep fe£ _ fe tartoP Után VÖNYgX _________ szólalások intéződök. És Ausztria? Érdekes is, szükséges is megállapítani, hogy azt a fegyverszünetet, mely most Magyarország és királya közt létrejött s melyet egy végleges béke reményében kitörő lelkesedéssel fogadott az ország közvéleménye, miként fogadta az európai, de különösen az osztrák közvélemény. És ha csak e fogadtatás fölött nem akarunk napirendre térni ama cinikus kijelentéssel, hogy kisebb gondunk is nagyobb, annál , hogy különben is nagyon vegyes érzelmek szerint alakult az, akkor kénytelenek vagyunk e vegyes érzelmek közepette is valamely közösebb, általánosabb, egységesebb ítélete után kutatni úgy az európai, mint az osztrák közvéleménynek. Ha tehát az ítélet szubjektív részében nincs is módunkban a külföldnek, de különösen Ausztriának akár igaz örömére, akár titkos sajnálkozására, mint alkotmányválságunk megszüntet kísérő uralkodó érzésre rámutatni, minden esetre habozás nélkül ideírhatjuk az ítélet hű kifejezőjeként ezt a rövidke megjegyzést: „minden maradt a régiben“. Bármenynyire sejtsük is mi, bármennyire bizonykodjunk is mi a mellett, hogy új korszaka következik Magyarországnak, a legfőbb benyomás, melyet nemzeti küzdelmünk jelen állása idegenben tett, ebben a rövid ítéletben foglalható öszsze: „minden maradt a régiben“. Európában a kettős monarchia ma nem sok vizet zavar. S ha az egynsúly fentartásában bizonyos szerep betöltésére mégis hivatottnak mutatkozik, Új Európa szempontjából a kettős monarchia minden belső ügye csak másodlagos kérdés lehet a mellett az elsődleges kérdés mellett, hogy a kettős monarchia fenmaradása európai értdek. Ugyanígy csak másodlagos kérdés Ausztria uralkodó közvéleményére nézve is az, hogy Magyarországban most visszatért az alkotmányos élet. Magyarország alkotmányos élete csak akkor volna előtte elsődleges kérdés, akkor is volt mindig, mikor az „összbirodalom“ legfőbb érdekét látta veszélyeztetve benne. Ma még nem látja fezt. Tehát „minden maradt a régiben“. Lehetetlen az ötnegyed évig tartó abszolutizmus s a most visszatért alkotmányosság mérlegének felállítása esetén megfeledkezni a közömbösségről, melylyel Ausztria közvéleménye Magyarország kemény küzdelmét kisérte. S lehetetlen e küzdelem befejezésének, jobban mondva időleges megszakításának hatását kémlelve az ország határain túl nem menni, Ausztriára való hatását meg nem látni, s e hatásból bizonyos következtetéseket le nem vonni. Lehetetlen e mulasztás különösen most, a húsvéti cikkre való emlékezés közben, mikor úgy érezzük, hogy Ausztria még mindig a régi velünk szemben, holott Ausztriával szemben intenzivitásukból semmit sem vesztettek a nagy kiegyenlítőnek örökké igaz sorai: „a Lajthán túli országok szabadságának és alkotmányos kifejlődésének útjában állani soha nem fogunk." De lehetetlen a húsvéti cikk e soraira emlékezvén nem emlékezni arra, ami e cikk megírásának közvetlen előidézője volt. A húsvéti cikkeket mindig megelőzik a Botschafterek cikkei, a testvérország közvéleményének nemcsak hivatalos, de majdnem mindig egyszersmind hű kifejezői. Schmerling lapja rég megszűnt, de a Schmerlingi politika ma is él, egy pillanatra sem szűnt meg az Ausztriában. A Deák húsvéti cikke fölött pedig napirendre mindaddig nem térhet Magyarország, míg az osztrák közvélemény hű kifejezője a Botschafter összbirodalmi álmokon élősködő, Magyarország és királya közt, sőt Magyarország és az osztrák népek közt is egyenetlenséget szító ama cikke marad, mely Deákot husvétvasárnapi válaszának megírására késztette. A válasz, melyben a kiegyezés alapját tette le Deák, rámutatott arra a forrásra, melyhez Magyarországnak és királyának vissza kell térnie a jelenben, vissza fog kelleni térnie a jövőben is mindig, mikor egyenetlenség átka sújtja a trónt és nemzetet egyaránt. A forrás: a pragmatika szankció, hüsító és gyógyító, láztcsillapitó és eretgyűjtő ital a királynak és nemzetnek egyaránt, mikor a harc hevében mármár megsemmisítésére törnek egymásnak. És mikor igy a válasz, a béke művét előkészítő, a magyar alkotmányban idegen elemet, az osztrák kormányt s Ausztriát félretolja a magyar nemzet és királya útjából, nincs is, nem is lehet elkészülve arra, hogy az az Ausztria, melynek szabadságát és alkotmányát egyébként mindig elismerte, az az Ausztria szövetségesének és szövetségese királyának, egyszersmind saját császárának közös művét, a 67-iki kiegyezést, saját törvénykönyvébe, a paritás tagadásával, meghamisítva fogja bevezetni, folytatván ekként a múltnak s a jövő minden bekövetkezhető félreértésének alapozó munkáját. Az alkotmányos Ausztria, mely akkoron gyermekkorát élte, kevés sikerrel tette le első vizsgáját az alkotmányosság iskolájában. Mit várhatunk tőle most? Most, mikor új vizsga előtt áll ismét, de ő még a régi mindenben?. Az általános választói jogot kellene meg- Árvák. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Halványarcú, félénk tekintetű parasztleánykát fogadtak játszótársul Elli mellé. Végigvezette a szőnyeges szobákon, mutogatta neki a falak színes képeit, s oldalához guggolva, nézegette szinehagyott kartonruhácskáját, így tellett el az egész délután. Este hét óra tájban rájuk parancsolt a durva cseléd, hogy lefeküdni. Betaszigálta őket a kis szobába, lekapkodta róluk ruháikat, a nagy kályhát teletöltötte szénnel s rájuk zárta az ajtót. A nyomasztó, nagy csöndességben egymáshoz húzódott a két gyermek s úgy nézte mindkettő a kályha üveges ajtaját, ami mögött félelmes vörösséggel égtek a széndarabok, fojtó melegséget árasztva köröskörül. Fényük megvilágította a szobát és ahófehér ágyat, melybe bele kellett feküdniök. — Még a neved sem mondtad meg — szólt Elli halkan, inkább félelmében beszélve. — Zsófi, Pető Zsófi a nevem — felelte a parasztleányka simogatva vékony kezével az ágytakarót. — Van anyád? Zsófi különösnek találta a kérdést és gondolkozott rajta. Nagysokára felelt: — Persze, hogy van. Hiszen ő hozott ide. Még pénzt is kapott az apádtól, amiért nálatok hagyott. Korán reggel volt, mondták is, hogy alszol még. — Hát még mit mondtak? — Azt, hogyha jól viselem magamat, szép új ruhát kapok húsvétra. A dolgom csak az lesz, hogy téged szeresselek és egész nap játszszam veled. — Tudsz játékokat? — Nem tudok, de majd kigondolunk valamit. Nem volt nekem a játékra soha se módom. Csak messziről nézhettem a többi leányt, amint körbe forogtak vagy kergették egymást a templom előtt. Mert ha kedvem támadt s feléjük közeledtem, mindjárt elkergettek. — Eredj te fattyú! — kiabáltak rám. Ilyenkor hazaszaladtam, — tudod, nekünk csak egy szobánk van: földbül a padlója, kicsiny, homokos ablak rajta — elbújtam valamelyik sarokija és egész nap sirdogáltam. Valami egy hete lehet, nagy dolog történt nálunk. Amint ülök egymagamba a zsámolyon, bejön édesapám. Nem igen szokott napközbe hazajönni, mert fuvarra jár az urasághoz. — Hol az anyád? — kiáltotta úgy, hogy elkezdtem remegni. Vérben forogtak a szemei, vörös volt az arca s amint leült az asztal mellé, öklével nagyot ütött rája. — Nem tudom — feleltem rémülten s nem mertem megmoccanni. — Mikor ment el? — kérdezte édesapám. — Nem tudom, aludtam. Hogy javában faggatott, hazaért édes anyám. Az ünneplő ruhája volt rajta, az arca kipirosodva a sietéstől s amint bejött a konyhájból s meglátta, hogy édesapám odahaza van, megijedt nagyon. Odament hozzá, meg akarta csókolni, de az eltaszította magától, aztán neki- rohant, letépte a haját, a ruháját és fojtogatni kezdte. A nagy sikoltozásra összeszaladtak a szomszédok, azok szedték ki a kezei közül. Az egész ház tele volt néppel. Édesapám zihálva odaült az asztal mellé és mindenki fülehsillatával mondta: — Valamennyien tudják, hogy a Zsófi nem az én gyermekem. Emlékeznek rá, mikor megszerettem ezt az asszonyt, elvettem a szülőanyám ellenére, kiragadtam a gyalázatból s még az esküvőruháját is én csináltattam, olyan nyomorult volt. Hanem szépen hálálta meg a jóságomat! A rossz vér, ami benne van, még most sem tud megnyugodni, épen azt az életet éli, amit leánykorában. Összeszeretkezik mindenkivel s mig én keservesen küzdök a betevő falatért, az alatt ő puccoskodik, ruhára költi a drága pénzt s naphosszat a falut járja a jegyzőnek meg a tanítónak a kedvéért. No hát, tudják meg mindannyian, én kidobom most a házamból! Megundorodtam tőle. Nem köll se testemnek, se lelkemnek. Édesanyám hangosan, keservesen sírt; odamentem hozzá és ráborulva, vele együtt sírtam. Most már tudtam, miért gyűlölt, miért űzött engemet mindenki, hogy az apám nem is az apám. —,Mars, ki a házamból! — kiáltotta. — Vidd a porontyodat is! És fölkapta a széket, amelyiken ült, hogy agyonüt bennünket. Az ottlevők kivették a kezéből és minket kituszkoltak az ajtón. Sírva mentünk végig a falun, a községházához. Oda édesanyám bement, én pedig a falhoz támasz A Festi Hírlap mai száma 24 oldal.