Pesti Hírlap, 1906. augusztus (28. évfolyam, 210-239. szám)
1906-08-12 / 221. szám
40 PESTI HÍRLAP 1906. augusztus 12., vasárnap.. 1EGÉNY-ÉS ÁRKOR. A. férfi istene. — Regény. — 3 Irta: Marrot Emil. És azért még sem vádolhatom magamat. Van a nyomorúságnak egy olyan foka, ami megtöri a legerősebb akaratot is, meghajtja a legmakacsabb nyakat is. És ilyen nyomoruság volt az enyém. Nemcsak a szellemem nélkülözött, éhezett. Fizikumom is fellázadt a ráerőszakolt életmód ellen. A börtön levegő rosszat tett nekem; reggelenkint olyan kimerültnek éreztem magamat, mintha sivár napi munkám bevégzése után és nem megkezdése előtt lennék. A táplálék undort gerjesztett bennem, folytonos főfájásban és mindenféle émelygési bajban szenvedtem. Arcom egészségtelenül önszinűvé vált, orcaim és szemeim beestek. A legnagyobb önuralomra volt szükségem, hogy írási munkáimban folytonos hibákat ne kövessek el. Nem tudtam gondolataimat arra összpontosítani. Oh, mi mindenhez hozzá kellett szoknom és mi mindentől elszoknom! Folytonosan engedelmeskednem kellett, mindig buzgónak, szolgálatkésznek kellett lennem, nem volt szabad sem rosszakaratot, sem ingerlékenységet, sem elégedetlenséget mutatnom. Megszokva egykoron a gyors, figyelmes kiszolgáltatást, most még a legalantasabb teendőkben is nekem kellett másokat kiszolgálnom. Minden kényelemről, minden jólét, fényűzésről, ami már második természetemmé vált, véglegesen le kellett mondanom. Mennyire vágytam koronként az egyedüllét, a hallgatás után, vagy hogy én parancsoljak. Egész természetem fellázadt a magammal cipelt lánc ellen, amit minden szó, minden mozdulat érezhetővé tett. Minő undorító volt nekem a sok rosszszagú, hangosan fecsegő, gonosztevővel együtt étkezni; még ha lett volna is étvágyam, ezen emberek látványa mellett elmúlt volna az. És minő borzadályos, undort gerjesztő volt előttem e gazemberekkel együtt aludni, hallani a hortyogásukat, beszívni a kigőzölgésük által megromlott levegőt. Minden izgató szert, amikhez annyira hozzá szoktam, nélkülöznöm kellett. A dohányzás, a cognac, erős borok és egyebek élvezése nélkülözhetetlenné vált előttem. De csak ritka alkalmakkor volt szabad dohányoznom, munka közben persze sohasem. Pedig épen munka közben nélkülöztem a szivart leginkább. És az öreg altiszt, mintha csak engem gúnyolna, reggeltől estig füstölt. Neki szabad volt, nekem nem. Hiába a lánc egyre a lábamon lógott. Minden tekintetben rabszolga voltam, és nem tudtam ehez hozzá szokni. Ez volt a legrosszabb. Sajátszerű azonban, hogy azért sohasem gondoltam komolyan az öngyilkosságra. Nem akartam meghalni, így nem. Ne legyen meg az alávaló társadalomnak az a diadala, hogy kikergetett az életből. Meg akartam mutatni neki, hogy erősebb vagyok, mint a sorsom. Ha azonnal, mielőtt a társadalomnak még ideje lett volna rátenni kezét a szabadságomra, főbe lövöm magamat, akkor ezen öngyilkosságot szabad akaratomból való elhatározásnak lehetett volna minősíteni. De ha most, a börtönben ölöm meg magamat, beismerem, hogy a társadalom legyőzött és én legyőzöttként hagyom itt a világot. Aztán mi végből tűrtem volna el akkor mindezen szenvedéseket? Ezért kárpótlást kell kapnom.Nagyon is visszataszítónak tetszett előttem, hogy a börtönben múljak ki. A jövő életben soha sem hittem és most sem hiszek. Azért borzadtam az örökös elnémulástól. Semmim sem volt ezen életen kívül és nem akartam azt elhamarkodva feláldozni. Végre is még fiatal voltam, életerős, voltak barátaim, sorsom még változhatott ... A halál még várhat. Tél közepén történt valami, ami azon elhatározásomat, hogy élni és remélni akarok, újra megerősítette. Hivatalnokaink egyike, az igazgató jobb keze és kedvence, megbetegedett. A fegyház orvosa, az én érdemes kollégám épen ellentétes módon gyógyította a fiatalembert. A baj napról-napra rosszabbodott és a végén a bölcs orvos kijelentete, hogy a beteg jobb lábát térden felül le kell vágni, különben üszkösödés áll be. Az igazgató több ízben beszélt velem ezen esetről. Tudtam, mint áll a dolog és az orvos kezelését félig koszosan, félig megvetéset néztem, de mindeddig hallgattam. Most azonban végre megszólaltam. Kértem az igazgatót, bízná reám a beteg kezelését, a veszély sürget, talán csak órák kérdése már és amíg más orvost hívnak elő, a beteg meg is halhat. Addig kértem, könyörögtem, amíg az igazgató nem annyira az én kedvemért, mint kedvenc, derék hivatalnoka érdekében, engedett. Az intézet orvosa tajtékzott ugyan a dühtől, de bele kellett azért nyugodnia, hogy az ő és az igazgató jelenlétében a beteg térdet megoperáljam, amely műtétnek következtében a fiatal férfi nem vesztette el a lábszárát. Az igazgatót láthatólag megindította, mikor a betegágynál látott. A lealacsonyító rabruha persze rosszul illett a kitűnő ügyességű kézhez, ami geniális működésével jóvá tette, amit előtte egy kontár elrontott. A műtét bevégezte után az igazgató mindkét kezét oda nyújtotta nekem. Szólni nem volt képes, de könnyek gyűltek a szemébe. Én sem tudtam szólni. Ez a régi életemre való viszszaemlékezés nagyon is mélyen érintette a szívemet. A beteg még sok héten át foglalkoztatta minden gondolatomat. Betegápolója lettem, megmostam és bekötöztem a sebét, tízszer is felkeltem egy éjjel, hogy utána nézzek és midőn végre felgyógyult és nem volt többé szüksége reám, nem tudtam legyőzni, magamban bizonyos keserű mélabút, úgy tetszett előttem, mintha régi életem egyik csillaga világított volna be éjszakámba és ez a csillag most egyszerre kialudt. Mit használt nekem, hogy úgy az igazgató, mint a hivatalnok, akit meggyógyítottam, szívélyesek voltak hozzám, könyvekkel láttak el, beszéltek velem és sok kedvezményben, előnyöm részesítettek, nyomorúságom enyhítésére! Én csak annál inkább éreztem nyomorúságomat. A honvágy hivatásom után elemésztett. A türelmetlenség, kikerülni innét, mielőtt még későn lenne, felemésztett. Kénytelen voltam visszamaradni, benn a börtönben nem tarthattam lépést a künn levőkkel, sokat elmulasztottam, mást meg elfelejtettem és előre láttam, hogy kezem és szemeim biztosságát nem fogom megőrizhetni. Elfelejtettek hát valamennyien? Senki sem gondolt többé reám? Oh, ez a szabadság utáni láz, ez a láz a munka után, az a tudat, tele lenni duzzadó erővel és elítélve lenni, arra ezt az erőt halálos hallgatásra bírni! Gyakran azt hittem, meg kell őrülnöm. És ehez még egyéb is hozzájárult . . . amiről eddig hallgattam. Érintsem-e vajon? Képes leszek erre? De hiszen ki kell annak jönnie, nem hogy nyugton. Legyen tehát. Legelőször is a zene volt az, ami ezt a gondolatot életre keltette bennem. Nem vagyok zeneértő és az úgynevezett klasszikus zenéhez nem értek. De mint minden erősen érzéki természet, szeretem a művészet ezen legérzékebtbikét és nehezemre esett a zenét nélkülöznöm. És éppen ez a szükségletem lett csak nagyon gyengén kielégítve és ott részesültem abban, ahol legkevésbbé vártam valamit: az istentiszteleten, a templomban. Minden vasár- és ünnepnapon részünk volt fegyházkápolnában egy szent beszéd és egy műzenében. A foglyok nagyobb része énekelt az orgonaszó mellett, persze a legkevesebben ájtatosságból, ámbár olyanok is voltak, hanem inkább a változatosság kedvéért, részben az ének gyönyörűségéért, vagy azért is, hogy szándékosan hamisan énekelve, tréfát űzzenek. Én sohasem énekeltem velük, nem is imádkoztam. De az orgona búgó hangja jól esett lelkemnek és még a fegyencek hamis, rekedt éneke is némi gyönge élvezetet szerzett. Ha a templompadban ültem, nem törődve az oltár mellett történtekkel és figyeltem az orgonák majd felharsanó, majd elhaló hangjaira, eszembe jutott valaki, akiről sohasem beszéltem, de aki azért szüntelenül előttem állt. Reá gondoltam, ha reggel felébredtem, reá gondoltam sivár napi munkám mellett, árnyként követett ő mindenüvé. Ha valaki megbántott, ha férfibüszkeségem megremegett a méltánytalan bánásmód alatt, magam előtt láttam az ő szelíd leányszemeit és soha sem támadt ez a gondolatom: — Mennyire örülne ő és kigúnyolna, ha jelenlegi szégyenteljes helyzetedben látna! — Nem, nem, soha sem gondoltam ilyet és nem is hittem róla ezt. Ő nem kárörvendene gyalázatomon, szerencsétlenségemen. Szánalmat érezne irántam és megsiratna; talán megvigasztalni is akarna, talán még . . . szeretni is tudna nagy nyomorúságom miatt. Napközben gondolataim gyakran el lettek terelve róla. De a templomban és éjjelenként ő az enyém volt. Midőn végre mindnyájan elaludtak, én azonban, aki most többnyire álmatlan voltam, ébren feküdtem fekhelyemen, hallgathattam, senkinek sem kellett többé en-gedelmeskednem, tehettem amit akarok, kezemre támasztottam a fejemet és reá gondoltam, mindig ő rá, órák hosszán át, megszakít, tanul, amíg csak megvirradt. Minő vágyakozással óhajtottam volna olyankor, hogy a virrasztástól fájó, fáradt szemem, beteg szívem és agyonkínzott agyam amit felemésztett a sok töprengés, megcsalnának és egy látományt varázsolnának elém, ami a valóságban soha többé meg nem jelenhet előttem, hogy belépni lássam őt nesztelen lépteivel, sáppadtan, szépen, mint aminő volt, mikor utolszor láttam őt, odalépne nyomorúságos fekhelyem mellé, leülne az ágyamra és velem maradna az első kakaskuka-, rékolásig. Nem mondanánk egymásnak sem, mit sem, csak kéz kézben ülnénk egymás mellett és hallgatva búslakodnánk az elvesztett élet, az elvesztett szerelem után. Tudtam, hogy ő nem jöhet el és én nem voltam álmodozó. Ha összerázott is a láz, ha minden idegem is recsegett a testemben, a szemem tiszta és józan maradt és nem mutatott nekem egyebet, mint ami a valóságban körül-vett. Teljes szívemből hívtam őt, de el voltam telve azon szomorú bizonyosságtól, hogy ő nem hall engem. Szóltam hozzá, de nem ámítottam magamat azzal, hogy ő valaha is felelni fog nekem. És mégsem tudtam ezt abbahagyni és reménytelenül, egészen a kimerülésig egyre hívtam őt. Meg akartam csalni önmagamat, át akartam magamat engedni azon rögeszmének, hogy közöttünk még nincs vége minden összeköttetésnek. Nem hittem ebben és mégis, tudatos önámítással csüngtem e rögeszmén, csupa kétségbeesésből, mert jobb vigasz nem állt a rendelkezésemre. Ezek a lázas nyugtalanságban vagy eltompult töprengésben töltött napok, átvirrasz, tott éjek végre levertek a lábamról. Beteg lettem. Három nap múlva megbetegedésem után meglátogatott az intézet lelké,sze és a maga módja szerint iparkodott vigaszt, önteni belém, hatni reám. De miután mit sem feleltem, nézete szerint megrögzött maradtam, eme szavakkal távozott el tőlem: — Fog még másképpen is gondolkozni. A börtön meg fogja törni a gőgjét, szegény fiam. Isten irgalmazzon magának. — Hiszen egy örökkévalóság óta vagyok már itt és mégsem lettem jámbor, — morogtam utána. — Fogságom hátralevő részében, is következetes fogok maradni magamhoz. Lázam hirtelen elállt. Mit beszéltem én itt össze-vissza? Tompa felkiáltással estem visssza párnáimra. Egy örökkévalóság! Valóban, örökkévalóságnak tetszett előttem, hogy itt senyvedek a börtön élében. Nem is tudtam el-képzelni, hogy e börtön falain kívül mást is láttam valaha. Azt hittem, mindent elviseltem, már, amit egy ember csak elviselni képes, azt hittem nem vagyok képes ezt tovább egy napig, egy óráig sem elviselni, össze kell esnem e bőr-’ tön sötétjében, ezen éjnek nemsokára végződnie kell, azt hittem nem húsz, de száz, annál is több, ezer év óta fekszem eltemetve e sírbolt’ ban . . . Pedig amióta e küszöböt átléptem még csak . . . hat hónap múlt el . . . (Folyt. köv.)