Pesti Hírlap, 1907. január (29. évfolyam, 1-27. szám)
1907-01-27 / 24. szám
nyi sem, mert a szüntelen személyeskedés már magában is a züllöttségnek nem csekély foka. Ismétlem, hogy ez ellen az orvoslásnak valamely módozata elodázhatatlan szükség, melyet semmiképen sem halaszthatunk többé ad calendas graecas, ha csak azt nem akarjuk, hogy a sajtó egyes orgánumainak féktelen túlkapásai súlyos sebet ejtsenek mindazon erkölcsi javainkon, melyeket ezideig becseseknek tartottunk. E szükséget ma már mindenütt elismerik, még oly országokban is, hol különben semmilyen különösebb ok nem késztet a sajtó terrorizmusával szemben védelemre s ha az orvoslás ennek dacára késik, okát ama nagy nehézségben találom, mely e kérdés észszerű rendezése körül felmerül, midőn főleg arról van szó, hogy rendszabályokat létesítsünk a sajtóval szemben, a nélkül, hogy maga a drága közkincs, a sajtószabadság — rövidséget vagy bármely sérelmet szenvedjen. Ez azon államtudományi probléma, melyről sokan úgy vélekednek, hogy megfejthetetlen. A kérdés célszerű megoldásához bizonyára már nagy lépéssel közelebb jutottunk volna, ha a reformációt népi is annyira a sajtószabadság testén, mint inkább az úgynevezett „újságírók“ beesés személyén kezdenék. És ezzel eljutottam a kérdés lényegéhez, mert ez ama punctum saliens, mely körül a jelen esetben minden forog. És a kérdés egy csapással megszűnik kérdés lenni abban a pillanatban, melyben az igazi újságírók, a sajtó tiszteletreméltó munkásai, irgalmatlan könyörtelenséggel kiküszöbölik körükből azon kártékony parazitákat, akiknek a sajtó csak ürügy és cégér, hogy annak védelme és oltalma alatt űzhessék kriminális és gyalázatos machinációikat. Hogy a tisztességes sajtó ily hosszú időn át tétlen paszszivitással tűrte ezen obszkurus teremtmények üzelmeit, ez oly mulasztás, melyet sürgősen reparálni kell. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt állítom, hogy nincs a világon második ország, melynek sajtója köré éhes cápák gyanánt annyi kétes exisztencia, sereglene, mint hazánkban. Ennek azután természetes közvetkezménye, hogy az újságíró elnevezés társadalmi tekintetben inkább terhelő, mint ajánló körülmény, mit gyakran azon kifogástalan úriembereknek kell megkeserülni, akik igazi hivatásból forgatják a tollajt. Méltóztassanak csak egy pillantást vetni azon Angliára, melynek intézményeire oly gyakran szeretünk hivatkozni. Ott az újságírói gárdának négyötöde előkelő gentleman, tanult, végzett ember, a megmaradó ötödrészt pedig ügyvédek, tisztek, közhivatalnokok s olyanok alkot- ták, akiknek hivatottsága kétségen felül áll. Persze, ott nem vallják azon elvet, hogy jó újságíró csak az lehet, aki az államvizsgán legalább is egyszer elbukott. Tessék Franciaországot tekinteni. A miniszterek legtekintélyesebbjei s legkiválóbbjai a, szerkesztői asztaltól jutottak a kormányzat élére. Németország katonai állam, ahol az egyenruha nymbusa korlátlan s mégis, a komoly újságírónak nagyobb a tekintélye, mint nálunk. Jóval nagyobb. Ezek mind oly körülmények, melyeknek mérlegelése a hazai újságírókat, az igaziakat, már régen gondolkozóba kellett hogy ejtse. Bizonyára nem is ezen múlott, hanem valószínűleg inkább az akadályozta a kérdés feszegetését, hogy nálunk az embert, ha ezeket a dolgokat felveti, rögtön megvádolják, hogy felekezetieskedik. Azt tartom, hogy e vádnak, ilyen célzattal üszők gyanánt odavetve, bátran a szemébe kell nézni, mert nem szabad megengedni, hogy ily módon terrorizálják azokat, akik a sajtó tisz- tességét féltik és védik a kétárokkal szemben. Ha vannak ügyvédi és orvosi kamarák, nem látom be, miért ne létezhetnének újságírói kamarák is. Ez alatt egy oly intézményre gonddolok, mely egyrészt hivatva van a kar érdekeinek őrizetére, másrészt pedig arra, hogy annak erkölcsi integritását gondozza. Hivatásos újságíró csak az lehessen, akinek az újságírói kamara megadja ehet a jogosítványt, melyet megvon abban a percben, melyben az illető valamely cselekedetével önmagát diszkualifikálta. Az ilyen, tollforgatásra méltatlan embert ép úgy el kell tiltani az újságírástól, mint ahogyan az ügyvédi kamara eltiltja méltatlan tagját az ügyvédi gyakorlattól. Ezekhez, persze, valamely törvényes szankció szükségeltetik, mely ugyanazon szigorral sújtja a zúgújságírót, mint amelylyel a zugirászatot üldözi. Nobile par fratrum. A purifikációt, a tisztulási folyamatot, a salaktól való gyökeres szabadulást más formában el sem tudom képzelni. Viszont, ha a magyar újságírók testületéből ki lesz irtva minden gyom, nem fog megtörténhetni, hogy az ország miniszterelnöke a fórumon oly módon nyilatkozzék a hazai sajtóról vagy legalább is annak egy részéről, mint ahogyan ez még nem is oly régen történt. És azt hiszem, hogy olyan botrányos esetek sem fognak megismétlődhetni, amilyenekről a fiumei kormányzó beiktatása alkalmából hallottunk s amilyeneket mindegyikünk tud egynéhányat. Valaki azzal az ellenvetéssel érvelhetne ellenem, hogy a külföldön sehol sincsenek eddigelé újságírói kamarák s hogy a korrupció máshol sem ismeretlen fogalom. Erre az a megjegyzésem, hogy a sajtókorrupció sehol sem oly nagy mérvű, mint hazánkban, mely e téren határozottan vezető szerepre van kárhoztatva. Ugyanezen okból a külföldön még nem vált égető szükséggé valamely oly intézkedés, mely a sajtó palástja alatt elkövetett visszaélések ellen védelmet és orvoslást nyújt, mely lehetetlenné teszi, hogy bármely szenzációra éhes krajcáros újság per longum et latum a nyivánosság elé vigye házi tűzhelyem, családi szentélyem legbensőbb s oha nem való dolgait. Ez ellen joga van bárkinek oltalmát követelni s az államhatalom, mely megvédi vagyoni biztonságomat, köteles a becsületem biztonságára is kellő védelmet nyújtani. E pontnál, úgy hinném, megszűnik minden nézeteltérés. Engemet ezen észrevételeim megtevésére a sajtó iránti szeretet s ama rokonszenv késztet, melylyel annak becsületes munkásai iránt viseltetem, akik a közvélemény irányításának nemes és soha sem eléggé méltányolt munkáját lelkesedéssel és komoly lelkiismeretességgel végzik s akik a legtöbb esetben erkölcsi és anyagi rövidséget szenvednek a sajtó azon piócainak garázdálkodásai miatt, akik ellen e helyen is felszólalni, régen szükségét éreztem. És szükségesnek tartottam azt azért is, mert a magyar sajtó egy részében újabban lábra kapott hangot egyenesen tűrhetetlennek tartom. Hogy a viszonyok bizonyos tekintetben mennyire elfajultak, annak illusztrálására egy enyhe esetet kell elmondanom, mely egyik főrangú államférfiunkkal történt meg, aki sokáig ette az ellenzékiség kenyerét s akinek régente bőven kijutott a hatalmon levő párt szócsöveinek támadásából. Ezek közül kíméletlen hangja s cinikus lekicsinylése révén különösen kitűnt egy azóta már megszűnt lap, melynek egyik cikkírója ádáz szenvedéllyel támadta a mindenkori kormányoknak annyira kényelmetlen ellenzéki férfiút. Ez a cikkíró, aki közben, ha nem csalódom, lelkes ellenzéki lett s ma ugyanazon odaadással döngeti ama hatvanhetes alapot, amelynek védelmében régente annyi tintát fogyasztott, a múltkoriban egy kéréssel állít be a sokat támadott politikushoz, aki nem hallgatta el azon való csudálkozását, hogy ellenfele részéről ily nem remélt megtiszteltetésben részesül. A cikkiró úr azonban nem jött zavarba s nyugodt fensőséggel adta meg a választ: — Oly sokszor támadtam Excellenciádat, hogy kérésem teljesítését nem tagadhatja meg. E feleletre ő excellenciája jutott pillanatnyi zavarba, melynek szüntével nevetve engedélyezte a kért dolgot. I I vök, Miskám lelkem, minden meringvástól és hogy öleljelek, lángolok a vágytól.“ Theodora asszony volt Vitkovich Egeriája. Imádta, bálványozta és féltette egyenlő hévvel. Más férfinak még csak pillantani semi volt szabad reá. Ha vásárolni ment s ő nem kisérhette el, titkon utána küldte inasát s minden útjáért két Lehein-forintot kapott, hogy híven elreferálja, hol járt, kivel beszélt az asszony. S jaj volt, ha a legény jelentése nem quadrájt Theodora szavaival. Az ablakból soká lesett utána. Egyszer csak az mentette meg, hogy ki nem bukott, mert a zsalugáter kapcsa beleakadt szürke vitorlavászon kaputrokkjába. Nem is eresztett házához csak megüllepedett bácsikat. De még azoknak se nézte el a legártatlanabb tréfát sem. Egyszer vidám disznótort ültek. Pompás tormás disznófő került az asztalra. A jó Szemere Pál dicsérte a háziasszonyt és nyájasan, atyailag „elrógatá meg barna, lobogó hajait“, — mint Kazinczy Dessewffynek leírja a nevezetes vacsorát. — Iszonyú dühbe jött ennek láttára Miska. Fülénél fogva megragadta a disznófőt s adta-teremtettézve vágta Szerveréhez. „Kimogyorópálcázom, aki Durcsihoz mer nyúlni!“ A nagy zene bénát Kazinczy tapintata csillapította le. Megbékéltek. Szemere még tréfás rigmust is írt az esetről : „Bőszülten fuj, mint bősz bika, Olyan dühös a kis Miska. S ha cserélsz szót Durcsijával, Meg is ken mogyoróhájjal,‘‘ • Kevésbbé ismert, de nagyon figyelemreméltó irodalmi szalont tartott Weinmüller Franciska Komáromban. A lebilincselően kedves, geniális leány, úgyszólván terhelt volt már irodalmi téren. Erblich belastet — ahogy a német ideggyógyitó orvosok mondják. Atyjától, Weinmüller Bálinttól örökölt egy nyomdát, meg a dédanyáink idejében országos hírű „komáromi kalendárium“-ot. Több százezer exemplarisban nyomatták ezt a naptárt s gazdájának főúri jövedelmet hozott. A minden szép és jó iránt fogékony, igazi művészi érzékkel biró Franciska ennélfogva kiválóan elegáns házat is tartott. Szobái az értékes képekkel, szőnyegekkel, műbecscsel biró apróságokkal hasonlítottak valami kisebb fajta múzeumhoz. Ruháit, cipőit, meg keztyűit is Párizsból hozatta s igen sokat tartott rá, hogy kisebb láb, kisebb kéz nem akadt a széles vármegyében. Ghyczy Kálmán — akkoriban fiatal főjegyző még — 5 és háromnegyedes keztyűt italált az Angliában. Egyenesen a Weinmüller portára vitte. — Ilyen keztyűje csak az olympusi berek asszonyának lehet. Olympusi bereknek nevezték ugyanis a Franciska házát, mert ott összpontosult a komáromi irodalmi világ. „A királynő kegyeit a csinos, formás, gavalléros Czuczor Gergely bírja s erről sokat és szívesen suttognak a városban, s mert elvállalá a kalendárium redigálásét is, az olympusi berekben tökéletesen házigazda módjára viselkedik“ — írja Tóth Lőrinc egyik Petrisevich Horváth Lázárhoz intézett levelében. Czuczor verseivel, rigmusaival emelte a kalendárium népszerűségét, s mert már akkor szoros összeköttetésben állt a pesti irodalmi körökkel, felránduló kollegáit rendre a Weinmüller házba vezette. A selyemmel, bársonynyal borított termekben irodalomról, művészetről folyt ilyenkor a társalgás. Megbírálták az „Arany iSas“-ban játszó színészek játékát, a színre kerülő darabokat. Déryné, Megyén, Lendvai is megfordultak az olympusi berekben, ahol a szellemi élvezetek után rendesen pompás vacsorában is részesültek a vendégek. Gruczort és Weinmüller Franciskát már egymás nélkül el sem képzelhették a komáromiak. Nyáron a szigeten, ahol minden előkelőbb családnak kertje volt, filagóriával, díszes virágokkal, gyümölcsfákkal — télen a városi társaságokban, estélyeken jelentek meg. A már humeres poétát mindenki szívesen látta, az elegáns, elragadó társalgási Franciskáért pedig valósággal versenyre keltek a komáromi úri házak. Az olympusi berek később feloszlott. Asziszonyi csalfaság, hitszegás ásta meg a sírját. Franciska hitelen lett poétájához. Egy ravasz, prózai kalmár, valami Bárány nevű érsekujvári boltos csalta lépre s eltékozolta vagyonát is. Még a múlt század ötvenes éveiben élt a hajdani „királynő.“ Elvénhedt, elbetegesedett már akkor. Nyomorúságban tengette napjait s délelőttönként a német színház előtti promenádon üldögélt. Formás kis keze volt még akkor is. Láncos bőr cekkerét szorongatta, és várta Czuczor Gergelyt. A nemeslelkü, jószivü poéta rendesen arra is vette útját s alamizsnát adott a hitelen múzsának. Utóbbi évtizedek irodalmi szalonjai közül kiválóan érdekes volt Veres Pálné —■ Beniczky Hermán vanyarci szalonja, amelynek középpontja Madách Imre volt. Majd Pesten a Rudnay Józsefnéé, amelyet borz-utcai kis akadémiának neveztek. De Gerandoék irodalmi szalonja már a legmagasabb niveaun állott. PESTI HIRLAP11107. január 27., vasárnap.